Gróf Klebelsberg Kunó, néhai kultuszminiszterünk azt vallotta, hogy egy ország igazi honvédelme valójában a kultúrpolitikája és oktatási rendszere. Ezen áll vagy bukik ugyanis bármely nemzet sorsa mindenkor. Ma viszont mind a kettő romokban hever. De miért?
Nézzük előbb a kultúrpolitikát, helyesebben a művelődéspolitikát! 1789 óta
a francia „felvilágosodás” által erőszakolt liberalizmus, majd 1917, a szentpétervári palotaforradalmat követő kommunizmus uralkodik e téren is világszerte. 1945-től hazánkban
Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Aczél (Appel) György „kultúrpolitikája” determinálta szellemi életünk alakulását.
1945-ben és 1946-ban jelent meg a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” négy jegyzéke. Közel ötezer munka került ezzel indexre. Történelmi – és szépirodalmunk színe-java elérhetetlenné vált. Ilyetén pedagógus társadalmunk és médiavilágunk képviselői akaratlanul is csak a fennálló kommunista rendszer ideológiáját ismerhették meg. Noha 1989 után támadtak valódi nemzeti könyvkiadók (közülük a pálmát a Gede Testvérek Bt. érdemli meg leginkább), kínálatuk, szándékuk ellenére, mégsem jut el hazánk szellemi életének vérkeringésébe, így inkább csak a fennálló rendszer támogatásának elutasítása miatt perifériára kényszerült értelmiségiek spirituális-intellektuális továbbképzéséhez járulnak hozzá.
Mindenki, aki határozottan szembeszállt az elmúlt közel hetven esztendő materialista és liberális világszemléletével, bőségesen megkapta a „fasiszta, antiszemita” stigmát. Az Aczél nevével egybeforrt hármas „T” („tiltott, tűrt, támogatott”) jegyében zajlott nálunk a szellemi élet irányítása. Tabuvá vált ennek révén például Trianon létrejöttének vagy hatásának bárminemű részletezése, az azóta is elszakított területeinken élő magyarság sorsának bárminemű tényleges emlegetése. 1989 óta ugyan már nincsen hivatalos cenzúra, mégis, a hivatalos művelődés- és oktatáspolitikát többnyire mindmáig azok határozzák meg, akik az aczéli gépezet aktív részesei voltak.
A helyzet mégis talán az oktatáspolitikában a legtragikusabb mindmáig. Államilag akkreditált oktatási intézményeinkben emberpalántáink pont a legfontosabb ismereteket nem kapják meg. A kommunizmussal jegyben járó liberalizmus ideológiája hét csapással sújtja oktatáspolitikánkat:
1. A hit-és erkölcstan elhagyása
1948, iskoláink államosítása előtt pedig ez volt a „tantárgyak tantárgya”. Mit tanított Jézus Krisztus Urunk és jegyese, a Katolikus Anyaszentegyház, az emberi nem üdvözítéséért, Istenhez emeléséért? Minden mást belőle származtatott, mert természetfeletti rend nélkül természetes rend sincsen. Ezért, hogy régi iskolai értesítőinkben e tantárgy állt a legelső helyen. Azután a hittan alkalmazásaként a magaviselet terén elért tanulói eredmény felmutatása.
Itt van erre példaként a Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Gimnázium és Diákotthon az 1943-1944-es tanévről megjelent évkönyve. Ezt olvasva különösen is tanulságosak benne a tanulók adatai. Ezek ismertetése előtt tájékoztatást olvashatunk arról, hogy mi alapján bírálták el a tanulók magaviseletét? Íme:
„A magaviselet elbírálása és a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a tanuló egyéniségének alább felsorolt vonásai alapján történik: a./ valláserkölcsi meggyőződés, b./ nemzeti érzés (hazafias magatartás), c./ jellembeli tulajdonságok (egyeneslelkűség, jóindulat, akarati fegyelmezettség, tisztelettudás stb.), d./ kötelességtudás és szorgalom, e./ magatartás az iskolában és az iskolán kívül, f./ a tanulótársakra gyakorolt hatás. E szempontok figyelembe vételével a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a következő elvek szerint történik. Jeles érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése nyilvánvalóan erős, jellembeli tulajdonságaival, különösen egyeneslelkűségével, akarati fegyelmezettségével és tisztelettudásával társai közül kiválik, kötelességtudása és szorgalma mindig állandó, magatartása az iskolában és az iskolán kívül korának minden tekintetben megfelelő és társaira nemesítőleg hat. Jó érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése kifogástalan, jellembeli tulajdonságai egyeneslelkűségét, akarati fegyelmezettségét, tisztelettudását megmutatják, kötelességtudása és szorgalma kielégítő, magatartása az iskolában és az iskolán kívül csak kisebb kifogásokra ad okot, s a tanév folyamán legfeljebb egyszer részesült elsőfokúnál nem súlyosabb fegyelmi büntetésben.”
Végigtallózva a diákok adatain, magaviseletből csak jeles és jó, hittanból többnyire jeles, rendszeretetből is többnyire jeles és jó (néhány tanulónál elégséges) érdemjegyet találunk. Az is elgondolkodtató, hogy elégtelen osztályzata senkinek semmiből nem volt ebben a tanévben. A diákok tanulmányi munkájukat kiegészítették többek között néprajzi kutatásokkal (lakodalmas szokások, népdal-dallamok gyűjtésével), valamint klasszikus egyházi- és magyar népénekeket előadó énekkari szerepléseikkel is.
Mindezzel szemben a kommunizmus a vallás és a belőle származó erkölcs elhalását hirdette meg. A történelmi materializmus alapján szembeállította egymással a lelket a testtel, sőt az előbbi létezését is tagadta. Holott, amint a jeles francia apologéta, Louis-Gaston Ségur atya írta (Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre, 1896), „a kommunizmus csak a héjt látja bennünk; a magot pedig, mely a lélek, elfedi. A kereszténység nem feledkezik meg a héjról, vagyis a testről; de a magot is figyelembe veszi, s úgy találja, hogy a mag még többet ér a héjnál. Mindent a lélekre, az örökkévalóságra és Istenre visz vissza.” Ebből következően hiába is ígér földi mennyországot: „A kommunizmus éppen úgy tesz, mint az a ravasz borbély, aki ajtajára fölírta: „Holnap itt ingyen borotválnak.” A holnap mindig csak holnap marad, és a ma soha sem érkezett el. A kommunista jutalmat akar munka nélkül; a keresztény pedig munka után.”
2. A hazaszeretetre, honvédelemre való nevelés mellőzése
„Isten mindenek fölött, a haza mindenek előtt” – fogalmazott egykor Himnuszunk költője. A „proletár internacionalizmus” azonban még ma is sok pedagógust megkísért. Másként volt ez is 1948 előtt. Illusztrálására íme egy példa. A jeles magyar történész, Padányi Viktor így emlékszik vissza arra, ami 1920. június 4-én hazánkkal történt (Egyetlen menekvés, 1967):
„E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére ás a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est”. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek…”
Holott a nemzeti érzés, a hazafias öntudat kiirthatatlan az emberből. Vele születik. Ezért is akarták a történelmet mindenáron „átírni”, s abból csak a fennálló rendszer dicsőítését alátámasztani látszó epizódokat megörökíteni és továbbadni.
3. Materialista életszemlélet, liberális hegemónia
Mind a bolsevizmus (kommunizmus), mind a liberalizmus szerint kizárólag materiális kultúra létezik, a történelemben, spirituális nem. Emellett váltig hirdeti Marxszal, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Ami igaz az emberi nem bizonyos korszakiban, de egészében mégsem. A históriát nem anyagi érdekek befolyásolják elsősorban, hanem eszmei áramlatok. A (jó vagy rossz) lélek kultúrája hatja át korok uralkodóinak vezetőinek magatartását, történelmi döntéseit.
Ennek következménye például történelemoktatásunkban a gazdaságtörténeti folyamatok túlzott bemutatása, a művészeti nevelés hozzá képest történő elhanyagolása. Hangsúlyozandó, hogy amikor ez ellen egy konzervatív ember tiltakozik, nem becsüli le az anyagot és a belőle származó kultúrát, csak azt alárendeli a léleknek, ami nélkül az nem volna. Az antikvitáson, tehát az ókori kultúrákon és a jézusi tanításokon, a katolikus kereszténységen civilizálódott ember számára a gép mindig csak eszköz egy nemesebb kulturális cél hatékonyabb megvalósítása érdekében, de sohasem öncél!
4. Világnézet helyett csak világkép adása
Világnézeten nem szubjektív tapasztalataink pillanatnyiságán alapuló létbenyomásokat, hanem az Istentől teremtett világ értékeinek megismerésén és eléfogadásán alapuló életrendet értünk. Ez pedig csak kettős lehet: Istenen és nem Istenen alapuló. Az előbbi a liberális, az utóbbi a konzervatív.
Ide tartozik az 1789-es francia forradalom óta oly divatos „dogmamentesség” hirdetése, az
indifferentizmus elfogadtatása. A dogma kőbevésett igazságot jelent eredendően. Vannak tértől-időtől független igazságok. Arra a kérdésre, mennyi kétszer kettő, adhatok akárhány feleletet, közülük mindig és mindenhol csak az lesz, igaz, hogy az – négy.
Érdekes viszont, hogy akik, pláne vallási téren, a „dogmamentes” gondolkodás hívei, ezt maguk is dogmaként kezeli,k a mi contradiczio in adiecto, azaz önellentmondás. Vagyis ebből következik, hogy világnézete mindenkinek van. Így annak is, aki pedig azt mondja, hogy ő ilyennel nem rendelkezik. Neki az akkor a világnézete, hogy „nincs világnézete”.
5. A humán tantárgyak elhanyagolása, a túlságosan egyoldalú természettudomány-központúság
Bármennyire is nem tetszik sokaknak, a tudományok fejedelmének régente a teológiát tekintették (innen tehát a hit- és erkölcstan említett primátusa), amiért az mindent ismereteink kútforrására, Istenhez vezet vissza, s az ő egyszülött Fia által alapított Anyaszentegyház törvényeivel nem helyezi szembe. A többi tudományok a Teremtőből nyerik megismerő képességüket, a dolgokat átlátni tudó helyzetüket.
Anélkül, hogy lebecsülnénk az empirikus, vagyis a tapasztalati úton működő természettudományok jelentőségét, tény, hogy a sokak által oly igaztalanul „sötét”-nek tekintett középkor azért volt valójában fénykora világtörténelmünknek, mert benne a változatlan igazságok megismerését tekintették a legfontosabbnak az ismeretszerzésben. Ezért, hogy a gondolkodásra eljutás rendjében a nyelvtan, beszéd, logika, számtan, mértan, csillagászat és zene elemeinek elsajátításával pallérozták elméjüket négy éven át az egyetemeken a többi tudományok megalapozásul, s majd csak ezután választhattak a jogi, orvosi és teológiai kar között, ahol hosszas tanulás után nyerhették csak el a doktori címet.
Blazovich Jákó bencés teológus írta (Krisztus embere, 1942): „Az újkori ember a Tudással, főleg a Természettudománnyal kötött frigyet. A frigyből sok áldás áradt, de sok kár is szakadt az emberiségre. Ez utóbbiak közt a legvégzetesebb a krisztusi hit meggyengülése volt. Azt hittük: mert sokat tudunk, nem kell hinnünk. E hitünk téves voltáról kezdünk megbizonyosodni.” Illő lenne ma is megszívlelnünk ezt az igazságot az oktatáspolitikában is!
6. Lexikális tudás túltengése az enciklopédikus műveltség helyett
Ma többnyire az a „superman” iskoláinkban, aki minél több lexikális adatot tud. Ismeri az összes egyiptomi fáraó uralkodási adatait. Csakhogy ez önmagában száraz ismeret, holt tudás. Az igazi tudás, a valódi műveltség eredendően más. Az a dolgok okát kutatja, miértjeit firtatja. Az ember elméje nem adatrögzítésre, hanem gondolatok értékelésére és továbbítására való mindenekelőtt.
Műveltséginek álcázott „vetélkedők” helyett többet ér irodalmi szövegek megtanítása, kikérdezése, mint számadatok számonkérése. „Non scholae, sed viae discimus”, „nem az iskolának, az életnek tanulunk”, vallották hajdan a rómaiak. Mit ér, ha egy középiskolás emelt óraszámban tanul az óskandináv líráról, ha Arany Jánostól meglehet, hogy még egy sort sem tud pontosan idézni? Erkölcsi-szellemi életünket valóban megalapozó pozitív ismereteket kellene tanítani valamennyi tanórán, egyes elmeéleti szakembereknek való tudásmennyiség helyett!
7. Nemi szerepcsere és káros következményei
Végül a hetedik „bibliai” csapás oktatáspolitikánkra a feminista propaganda „eredményeképpen” a tantestületek túlzott elnőiesedése. Nagyon téved, aki ezt valamiféle „nőellenesség”-nek tekinti. Szó sincs erről, éppen ellenkezőleg! A nő igazi hivatása a lelki élet tökéletesítése, nem a szellemi élet művelése. A két nem között egyenjogúság van, de nem egyformaság. Más a szerepe egy egészséges társadalomban a nőnek, mint a férfinak. Csak nagyon alacsony lelki életet élők és szellemi színvonalon állók tekinthetik ezt nőellenes szemléletnek. Mert normális állapot-e, ha egy középiskolában hovatovább már csak a testnevelésre fiúkat tanítók a férfiak?
Megszívlelendő e téren is a keresztény álláspont, amelyet Zborovszky Ferenc jezsuita atya így fogalmazott meg egykor (Isten országa mibennünk. Lelkigyakorlatos előadások a művelt katolikus közönség részére háromnapos lelkigyakorlatra, 1940):
A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szennyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete.
A kereszténység a női hivatást a Hitvesben és az Anyában látja. A nő életkerete a család. Ő ott a férfi életének ereje, ő a gyermekek anyja és az ő ölén bontakozik ki a jövendő nemzedék testi és lelki jóléte. A nő itt alkotja meg az ő nagyszerű alkotásait, amelyekért hálás lesz neki az emberiség. Ha a nők nem is építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik révén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezenkívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék.”
A fentebbi „hét csapás” következményei ma kultúr-, de legfőképpen oktatáspolitikánk minden területén érzékelhetők. Mindez azonban megfordítható. Nem kell hozzá semmi más, mint visszatérni Istenhez, a dolgok természetes teremtett rendjéhez. És akkor nagyobb lesz országunk, több lesz benne a boldogabb magyar.
(Elhangzott a Szittya Világtalálkozón Budapesten, 2015. május 30-án.)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
