A millenniumi generációt nem igazán találni meg a koncerttermekben, és egyszerûen nem tudjuk, hogyan kéne megszólítani õket. De miért csodálkozunk azon, hogy mások lettek, ha teljesen máshogy nevelkedtek, mint az elõzõ nemzedékek?
Évek óta forró téma, hogy a fiatalok nem érdeklõdnek a komolyzene iránt, nem mutatnak megfelelõ tiszteletet a régi, nagy zeneszerzõk felé, és egyébként is, három perces dalocskák befogadásához elég csupán a kis aranyhalmemóriájuk, mert az Instagramon meg a Snapchaten lógnak egész nap. Sokak szerint messzirõl látszik, hogy ez a legfelszínesebb, legostobább generáció.
De miért van ez? Sokan sokféle okokat felvázoltak az elmúlt években, amelyek többsége ezekre mutatott rá: a hangversenyek túl hosszúak és túl merevek a fiatal érdeklõdésének fenntartásához, a jegyek túl drágák, illetve a formális, csöndben-ül-nem-mozdul hangulat sem tetszik a 25 éven aluliaknak.
A klasszikus koncertekkel ismerkedõknek könnyen az a benyomásuk támadhat, hogy a visszafogott, rezzenéstelen arcú zenészek maguk sem élvezik túlságosan, amit játszanak, és joggal gondolják úgy, hogy nekik akkor miért kellene.
A megoldást sokan így aztán abban látták, ha a hangverseny rövidebb, vizuálisan lebilincselõ, látványos, sõt lebutított. "Ezt majd biztos könnyebben befogadják ezek a buta suhancok." Ezzel csak az a baj, hogy a millenniumi generációnak pont azokkal a lebutított termékekkel van baja, amit gyerekkoruk óta lenyomnak a torkukon. Az Y-generáció marketingdömping közepette nõtt fel, az elmúlt két évtizedben a tévé, az óriásplakátok, a gyártósoron készült trendek gurui rajtuk tesztelték, hogy mit hogyan adhatnának el.
Ezek a fiatalok már immunisak mindenre, amirõl úgy érzik, hogy rájuk akarják erõltetni, nem kattintanak a netes hirdetésekre, magasról tesznek arra, hogy mit reklámoznak az óriásplakátok, mémeket gyártanak a beállított stockfotókból, és kihullik az agyukból, milyen YouTube-reklám szakítja félbe a kedvenc Bastille-dalukat.
A milleniumi generáció azt szeretné, hogy amit a kultúrában fogyaszt, az autentikus legyen. Soha nem fogja érdekelni õket Mága Zoltán vagy Havasi Balázs, mert pillanatok alatt felismerik, hogy ezek a mûvészek csinált imiddzsel támadnak. Nem fogják meghallgatni a bécsi újévi koncertet, ahol maskarás, a múlt században ragadt sznobok járatják csúcsra a "magaskultúrát", és nem fog tetszeni nekik a Pillangókisasszony, mert nem értik, mi a fenéért szenved Cso-cso-szán, ha egyszer választhatná az abortuszt meg a vörösboros-fürdõkádas estéket egyedül. Ha azt mondjuk nekik, hogy azért hallgassák meg Wagnert, mert az mégiscsak Wagner, ugyanúgy eleresztik a fülük mellett, mint a tévéreklámot arról, hogy nekik most egy üveg Fantára vagy egy milliós lakáshitelre van szükségük. Viszont ha valamit eredetinek találnak, arra lecsapnak: így nyerhetett Salvador Sobral az Eurovízión, és így lehetett Mac deMarco az idei Sziget legaktuálisabb fellépõje.
Lucy K. Dearn és Stephanie E. Pitts egy kutatásukban megpróbáltak választ keresni arra, hogy mi köti le a fiatalokat a klasszikus zenében, és mi okoz nekik nehézséget a befogadásban. A kutatásban 40 fiatal vett részt, akik kamarazenei koncerteket hallgattak végig. Kiderült, hogy többségük nehezen azonosultak a zenében megjelenített érzelmekkel, mert nem találták megfelelõnek a környezetet ahhoz, hogy megnyíljanak a zene számára. Ennek egyik oka saját bevallásuk szerint az volt, hogy úgy érezték, a közönség többi tagját (akik jóval idõsebbek voltak náluk) látszólag nem ragadta magával a muzsika, hanem mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal ültek a székükön.
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
