Az orbánizmus funkciója rávilágítani a Nyugat értékfelejtésére, kiüresedett, antidemokratikus mechanizmusaira, a jogállam piacosításának és — megfordítva — a piac etatizálásának/oligarchizálásának veszélyeire, amelyekből származik mindaz az igazságtalanság, korrupció, és kiábrándulás, amely egy ideje próbára teszi a nyugati politikai társadalmak működését. Az orbánizmus belső ellenfél egy túl sikeres világban, amely egy, másfél évtizede nem találja önmaga megújulásának rugóit, elszivárgott belőle az önreflexió és a folyamatos fejlődés képessége — ami alatt nem elsősorban a GDP-termelő képességet, hanem a belső szerkezeti megújulásra való erőt, és az ehhez szükséges értő önkritikát értem.
Az orbánizmus üdvözlendő próbája a nyugati individualizmusnak, amely kétséget kizáróan ki fogja állni a próbát, mivel éppen ilyen próbákon nőtt fel, és ilyenek kezelésére találták ki. A XVI. századtól nagyjából egyenes vonalú mozgás az egyensúlyi piacok és a kooperatív társadalmi kompetenciák irányába nem véletlen: ez a leghatékonyabb társadalomszervezési mód, és minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább. Ezek a társadalmak képesek a leginkább a leaderrel szemben a leadershipre (azaz az egyszemélyi vezetéssel szemben az egész társadalmat átjáró vezetési kultúrára) építeni, illetve a meritokratikus (érdemelvű) vezetést társadalmi ellenőrzés (azaz a közjó) alá vonni — feltéve, hogy nem feledkeznek meg ennek során az erkölcsi és intézményes fundamentumaikról. Ám éppen ez történik egy ideje: a magafelejtés. Történik más szóval az egyének, az autonómiáik és ezek kooperációjának beáldozása a nagy erőközpontok diktálta társadalmi tervezésnek és programoknak, ami megöli a folyamatos fejlődés optimális lehetőségét.
Egy, az év végén a német Springernél megjelenő könyvemben (Beyond lean: A revised framework of leadership and continuous improvement) ugyanezt az eljárást — röviden a leader és a leadership különbségeit egyfelől, az erőközpontok felülről menedzselt programjainak és a folyamatos fejlődés lehetőségeinek hatékonysági különbségeit másfelől — írom le az üzleti világban. A könyv egyes megállapításainak politikaelméleti hozománya is van. Ezek értelmében az orbánizmus mint versenyképességi formula halott volt, mielőtt megszületett volna. Arra jó, hogy szembe találkozva vele mint afféle vírussal a Nyugat nagyobb elánnal kezdjen el reflektálni önmagára — de erre kiváló. Az orbánizmusba való belebonyolódás — és ekként az áldozati szerep vállalása — a mi fejletlen társadalmi szisztémánkban viszont súlyos versenyképességkiesést jelent és még fog jelenteni Magyarországnak. Végre valóban elmondhatjuk: védjük Európát — ráébresztjük a saját rossz szellemeire és tespedtségére –, de olyan nagy áldozat árán, amelyről ha tudnánk, mi sem akarnánk. Európa szerencséje: a magyarok — nem egyszerű önfelejtése, hanem — az önismeretének teljes hiánya. Örüljünk a szerepünknek? Hát, nem tudom. De ne aggódjunk: olyan kevesen látják, miben áll is az áldoztunk, hogy ezt a kérdést nem is érdemes felvetni.
Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »
