Sosem vállalkoznék egy szakmai elemzésre a Ferencváros tegnapi mérkőzéséről, mert nem értek hozzá. Nem tudom, kinek hol kellett volna állnia és mit kellett volna jól csinálnia, hogy nyerjen a csapat. Azt azonban bizonyosan tudom, hogy mi a különbség a magyar válogatott, és a Ferencváros játéka között. A válogatott játékosai minden energiájukat, minden erejüket mozgósítják a mérkőzéseiken. Büszkévé teszi őket a tudat, hogy egymásért és a nemzetért játszanak. Így, bár talán szerényebb képességekkel, de igyekezettel, akarattal és hittel képesek felérni még a legnagyszerűbb csapatok teljesítményéig is.
A Ferencváros játékosai nem. Fogalmuk sincs, hogy milyen klubban játszanak. Nem ismerik a múltját, nem is büszkék rá és nem is akarnak dicsősége folytatóivá válni. Sőt. Még futballista ambícióik sincsenek, hogy legalább jobbá válni, önmagukat túlszárnyalni és tehetségükkel kitűnni igyekeznének. Napszámosok ők, órabérben dolgozó favágók.
Mindezért hibáztathatjuk őket egyenként és egyénként. Külön-külön. De csapatként nem. A csapat játékáért a vezetőséget kell hibáztatnunk, akik elmulasztották megmutatni, megéreztetni és elhitetni a napszámosokkal, hogy abban az öltözőben öltözni, azokon a folyosókon járni és arra a pályára kifutni, ahol Albert Flórián játszott: megtiszteltetés és lehetőség.
Mindenekelőtt pedig az edzőt kell hibáztatnunk, aki nem tudta motiválttá, élessé, és büszkévé tenni a játékosait, hogy önmagukért egymásért, a dicsőségért és a szurkolók szeretetéért összetörjék és ezzel kitüntessék magukat. És ezért és most mennie kell. Nem, mert orosz. Hanem mert nem végezte el a feladatát és így nem érdemli meg a szeretetünket.
Köszönet és dicsőség Marco Rossinak!
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
