Férfiügyekkel foglalkozom. Vannak feministák, akikkel mégis szívesen dolgoznék együtt.
Joanna Williams Nők vs. feminizmus című könyvét olvasom. Többször azon kaptam magam, hogy egy-egy gondolatánál megállok, és azt mondom magamban: ebben vele tartanék. Hasonlót éreztem Christina Hoff Sommers The War Against Boys című könyve kapcsán is. Sommers a fiúk iskolai nehézségeiről is ír. Én apaként örülök, ha valaki felteszi a kérdést, mi történik azzal a fiúval, aki lemarad az olvasásban, és lassan elhiszi magáról, hogy az iskola úgysem neki való. Ezen például szívesen dolgoznék együtt feministákkal. Ahogy azon is, hogy egy nőnek több lehetősége legyen úgy élni, ahogyan ő szeretne.
Úgy emlékszem, a kétezres évek közepén járhattunk, amikor egy Országos Karizmatikus Találkozón megismertem egy katolikus édesanyát. A férjével tizenkét gyereket neveltek. Amíg tehette, otthon maradt velük. Amikor találkoztunk, már részmunkaidőben dolgozott, mert a családnak szüksége volt a keresetére.
Most, hogy Palvin Barbara hat héttel a szülés után újra kifutóra lépett a Victoria’s Secret bemutatóján, eszembe jutott ez a találkozás. Mindkét életútra tudok tisztelettel nézni. Azt szeretném, hogy az otthon töltött években végzett gondoskodásnak is legyen becsülete, és hogy aki vissza szeretne térni a munkájához, annak legyen rá lehetősége. A részmunkaidő, az elérhető gyermekfelügyelet és a család anyagi mozgástere sokszor többet számít ebben, mint bárki véleménye arról, milyen egy jó anya.
És mi van akkor, ha egy ideig az apa marad otthon? Könnyű azt mondani, hogy ezt majd eldöntik ketten. Közben egy férfiban ott lehet a félelem, amit talán magának is nehéz bevallania. Ha a „kemény munkát” felcserélem arra, amit sokan „lágyabb”, otthoni szerepnek tartanak, vajon ugyanúgy néznek majd rám a barátaim? És én ugyanúgy nézek majd magamra?
Sokféleképpen lehetünk férfiak. Van, aki abban érzi magát a helyén, hogy ő adja a család fő keresetét. Van, aki abban, hogy most ő van otthon a gyerekével. Ugyanaz a férfi élete két különböző szakaszában mindkét feladatot vállalhatja. Nekem itt az önazonosság azt jelenti, hogy meg merem kérdezni magamtól, mit szeretnék és mit tudok vállalni, aztán erről őszintén beszélek a párommal. Így van esélyünk olyan döntésre jutni, amelyben mindketten magunkra ismerünk.
Williams könyvének az erőszak kultúrájáról szóló része Deansdale egyik régi Férfihang-cikkét juttatta eszembe. A Számháború egyik észrevétele ma is megállja a helyét. Két külön dolgot mérünk, amikor azt kérdezzük, hogy valakit ért-e életében erőszak, illetve hogy rendszeresen bántalmazzák-e. Mindkét kérdés fontos, és az olvasónak joga van tudni, melyikre válaszol egy idézett adat.
Amikor azt mondjuk, hogy egy kultúra eltűri az erőszakot, engem az érdekel, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Mi történik, amikor egy nő elmondja, hogy bántalmazzák? Komolyan veszik? Tud hová menni? És mi történik, amikor egy férfi kér ugyanilyen segítséget? Ebből már az is kiderülhet, hol van dolgunk.
Megfogott az a történet is, amelyben egy nő az őt ért szexuális erőszakról beszélve azt mondta, hogy utólag óvatlannak látja magát. Joga van így beszélni a saját döntéséről. Más súlya van annak, ha ő maga mondja ki, hogy ma másképp döntene, és annak, ha kívülről kérik számon rajta, miért nem vigyázott jobban. Az erőszakért az felel, aki elkövette. Az érintettet pedig abban is tisztelet illeti meg, ahogyan ő maga beszél arról, amit átélt.
Nekem az abortusz utáni lelki megélésről is ez jut eszembe. Aki megkönnyebbülést érez, elmondhatja. Aki szomorúságot vagy veszteséget él át, ő is beszélhessen róla, és kérhessen segítséget ítélkezés nélkül. Ez olyan ügy, amelyben egymás mellé állhatunk akkor is, ha az abortuszról eltérően gondolkodunk.
Williamsnél a 2016-os amerikai választás példájánál is megálltam. A fehér női választók közel fele Trumpra szavazott. Lehet élesen vitatni ezt a döntést. Engem az érdekel, hogy közben kíváncsiak vagyunk-e arra, mit mondanak róla maguk a választók. Mi volt nekik fontos? Mivel kötöttek kompromisszumot? Egy szavazati arányból ezt nem tudjuk meg. Ahhoz meg kell hallgatnunk őket.
Támogatom, hogy Magyarország ratifikálja az Isztambuli Egyezményt. A 2. cikk arra ösztönzi a részes államokat, hogy az egyezményt a kapcsolati erőszak minden áldozatára alkalmazzák, és külön figyelmet fordítsanak a nemi alapú erőszak női áldozataira. Én azt szeretném, hogy a hazai alkalmazásban a férfi áldozatok ugyanolyan eséllyel jussanak védelemhez és segítséghez, mint a nők.
Férfiügyekkel foglalkozom, és szívesen odaállok azok mellé a feministák mellé, akik azért dolgoznak, hogy a bántalmazott nők könnyebben kapjanak segítséget. Amikor pedig mi hozzuk szóba, milyen nehéz egy bántalmazott férfinak segítséget kérni, szeretném, ha ők is mellénk állnának. Közben más kérdésekben továbbra is vitázhatunk. Nekem ezt jelenti, hogy egymás partnerei vagyunk.
Joanna Williams – Nők vs. feminizmus
Christina Hoff Sommers – The War Against Boys
Palvin Barbara visszatérése a kifutóra – RTL
Abortusz utáni érzelmek – ötéves követéses vizsgálat
A 2016-os amerikai választás elemzése – Pew Research Center
Az Isztambuli Egyezmény magyar szövege – EUR-Lex
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
