Nyitókép: SITA
Mindenki nemet mondott Zelenszkij új tervére. Az amerikai elnök sajnos nem ért rá, de már Németországban búcsúzkodik. Mike Johnson képviselőházi elnök meg, aki tavasszal még a republikánusok kovásza volt a 61 milliárd dolláros fegyvertámogatás elfogadtatásához, most azt mondta, ő soha többet pénzt Ukrajnának nem ad.
Nem kell ezen csodálkozni, ha tudjuk, a közel-keleti konfliktus az amerikaiak három százalékát érdekli, az ukrán meg egy százalékot. Másképpen szólva, a választási harcban a hurrikán tét, Ukrajna meg nem az. Eszükben sincs Ukrajnát győzelemhez segíteni. Hogy ezek után Scholz mit mond, az ugye mindegy – az országtalan császárnőről nem is beszélve. Szóval, a nemek után Zelenszkij utolsónak saját népével is ismertette győzelmi tervét. A terv minden pontja másokra, külső erőkre nézve fogalmaz meg elvárásokat, hogy ne mondjam, kötelességeket. Azokra, akik nemet mondtak.
Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Ukrajna tartalékai pénzügyi és gazdasági téren is teljesen kimerültek. Miután katonák tekintetében sem állnak valami fényesen, felmerül a kérdés, miért ragaszkodik Zelenszkij ilyen irracionálisan Oroszország legyőzéséhez. Miért nem enged a békevágynak, ami országának lakosságában megkérdőjelezhetetlen növekedést mutat?
Sorozatos sorozás
Amint azt hallani, a nyáron kibocsátott törvény szerint körülbelül tíz és fél millió ukrán férfinak kellett volna megerősíteni és megújítani a katonai nyilvántartásokban szereplő adatait. A határidő lejárt, és a pénzbírság, vagyonelkobzás, bankszámlazárolás törvényi fenyegetése ellenére kötelességüknek hatmillióan nem tettek eleget.
Senki nem tudja biztosan, hogy közülük hányan vannak az ország határain kívül, de a belső „eltűntek” számát is milliós nagyságrendűre teszik. Az a négy és félmillió, aki regisztrált, a következő csoportokat foglalja magában:
Olyan, aki eleget tett a törvénynek és frontszolgálatra rendelhető, gyakorlatilag nincs. Így nem alaptalan a feltételezés, hogy Ukrajnában már nagyon kevesen kívánnak csak az oroszokkal háborúzni.
Józan gondolkodás
A lehetőséget, hogy erről Zelenszkij nem tud, kizárhatjuk. Akkor mégis miért és kiknek a támogatásával folytatja és szorgalmazza tovább a háborút? Vagy helyesebb-e úgy kérdeznünk, hogy mi kényszeríti? Amint azt a tervét támogató 30 ország politikusainak nyilatkozataiból tudhatjuk, ennek legfőbb oka „az ukrán nép hősiessége, töretlen akarata és a támogatással megszülető képessége arra, hogy legyőzzék Oroszországot”. Ha azonban mi, akik magunk is ezen országok polgárai vagyunk, a józan eszünkre hallgatunk, nem hihetünk ebben a butaságban. Ideje volna félretenni politikai szimpátiáinkat, befejezni ezt az olcsó Putyinbérencezést, és megnyitni az elménket az önálló gondolkodás istenadta lehetősége előtt!
A legkönnyebb azt mondani, hogy aki kételkedik az ukránok elkötelezettségében vagy igazában, és a békére szólít, az orosz barát és mint ilyen nem européer. 969 nap után ideje azonban feltennünk a kérdést, hogy mi hangosítja fel ezeket a kisebbségi véleményeket? Mi az erő, ami mögöttük áll? Mert az a néhány ezer, akivel a meggyőződése mondatott ilyeneket, már halott. Az ukrán fronton vesztették életüket, harcban az oroszok ellen. Isten nyugtassa őket hitükben, meggyőződésükben és békében.
Mások bőrét a vásárba
De kik a többiek, kinek a nevében követelik a háború folytatását? A magukéban? Mert akkor semmi baj. Ám az ilyenek száma elenyésző. Annak a 30 országnak a polgárai, akik talán csak politikusaik nyomására támogatják Zelenszkij győzelmi tervét, az ukránok életére fogadnak. Nem tudják elképzelni, hogy mit jelent a saját gyermekük koporsója mellett állni. Vagy mert ennyire ostobák, vagy – ami sokkal valószínűbb – nincsenek is saját gyermekeik! Nekik elveik vannak, és a mások bőrére fogadnak. Azt mondják, hogy azért teszik mert a demokráciát támogatják. Ha valóban így van, nem kellene meghagyni a választás lehetőségét maguknak az ukránoknak? És ha meghagyják: Zelenszkij hangjára kell figyelniük, vagy az előbb bemutatott számokra inkább?
A brazil-kínai béketervet – figyelem, ez nem győzelmi terv! – száztíz ország támogatja. Úgy kell ezt elképzelni, hogy ez a száztíz ország mind Putyinbérenc, vagy úgy, hogy mind téved? – hisz olvastuk a Politicoban: igazunk nekünk van! Miközben fenntartom, hogy senkinek nincs joga egy öldöklést támogatni, hacsak nem hajlandó benne részt venni, egy percig sem állítom, hogy a béketerv támogatói emberiességi szempontok alapján érvelnek a béke mellett.
Sokkal valószínűbb, hogy érdekeik kiteljesedését a munkában és az együttműködésben látják. A háború nekik nem akkora biznisz: nincsenek rakétagyáraik. A békében gondolkoznak, ami egyben megmenti az ukránokat. Cseppet sem mellékes! A békében, nem pedig az oroszok megsemmisítésében. Ez ennyire egyszerű.
Tények és bíróságok
Azokkal a tényekkel, amik a NATO 2000 és 2024 közötti terjeszkedését mutatják, és az Egyesült Államoknak ugyanebben az időben, hamis indokokkal és nemzetközi felhatalmazás nélkül, szuverén országok ellen elkövetett fegyveres támadásait igazolják, a háborúpártiak egyetlen érvet tudnak szembeállítani, nevezetesen, hogy az oroszok ugyanezt tették. Megtámadtak egy szuverén országot. Ez igaz, mint ahogy az összes előző tény is. A kérdés az: ha a maguk idejében amazokat mind át tudtuk lépni, mi a magyarázat arra, hogy ugyanazt itt és most annyira fontosnak tartjuk, hogy képtelenek vagyunk egy korlátozott, ha tetszik igazságtalan béke gondolatával megbarátkozni?
Könnyen lehet, hogy épp ez a logikai bukfenc, zavarba ejtő ambivalencia keltette suta indulat okozza azt az érvek nélküli, letaroló agressziót, amit Európa és Amerika háborúpárti támogatói és pártjaik mutatnak be mindenkivel szemben, aki nem ért egy velük. Azt hiszik, ők fúják a passzátszelet. De nem. Elszaladt az idő, és hacsak nem bombáznak, már nem ők fújják. De legalább is, kicsit már mások is szeretnék fújni, legalább a saját házuk táján. India, Kína, Afrikában és Dél-Amerikában is sokan…
Ez az erőszakos igazság-kikényszerítés lehet az oka annak is, hogy a „Nemzetközi Büntetőbíróság” 2023-ban, már azelőtt meghozta ítéletét, hogy a háború befejeződhetett volna. Hogy a tények feltárhatók lennének. Hogy a bizonyítások megalapozottá válhatnának. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 1945-ben lefolytatott nürnbergi bíróság igazságosabb, de mindenképpen tisztességesebb volt!
Zelenszkij története
Ami Zelenszkij sorsát illeti, szinte senki nem emlékszik már arra, hogy amikor megnyerte a választásokat, programjában az ellentétek feloldását, a társadalom egyesítését és ezen keresztül egy ígéretes jövőt rajzolt az ukrán társadalom elé. Nem lett ilyen. Nem sikerült neki. Képtelen volt leszerelni azokat a nacionalista indulatokat, az azokat keltő neofasiszta szerveződéseket, amelyek akkor megakadályozták, napjainkban meg meghatározzák belpolitikáját.
Amikor tehát támogatásokról, folyamatos harcról és győzelmi célokról beszél, Zelenszkij szavaiban szorult helyzete köszön vissza. Egészen bizonyosan tudja, hogy úgy fogdossák össze a katonákat, hogy a támogatókedv percről percre csökken, de kénytelen viselni annak a döntésnek a következményeit, hogy a neonáci félkatonai csoportok megszüntetése helyett beszervezte azokat a hadseregbe. Az ultranacionalista Ukrán Önkéntes Hadsereg, a korábbi Jobb Szektor a Területvédelmi Erőkbe tagozódott be. Parancsnoka, aki Zaluzsnij tanácsadója volt, ezt mondta:
„Zelenszkij beiktatási beszédében azt mondta, hogy kész elveszíteni a nézettségét, a népszerűségét, a pozícióját… Nem, az életét fogja elveszíteni. Fent fog lógni egy fán a Hrescsatykon, ha elárulja Ukrajnát és azokat az embereket, akik meghaltak a forradalomban és a háborúban.”
Az Azov zászlóalj, később dandár, előbb a Nemzeti Gárda, majd az Offensive Guard rohamdandárja lett. Emlékezetes, hogy az Azov csapatai védték Mariupolt. Ilyenformán Ukrajna az egyetlen állam a világon, amely hivatalosan dicsőíti a náci kollaboránsokat, ami a mai napig rontja kapcsolatait a szomszédos Lengyelországgal.
Puccs a pengeélen
Bár a mi pártatlan médiumaink mélyen hallgatnak róla, ezek az erők most is ott vannak Zelenszkij és Jermak környezetében. Ezt a szálat a mainstreamben el kell hallgatni. Nem azért nem látjuk Jermakot Bandera fotója alatt mosolyogni az Azov ezred prominensei körében, mert nincs ilyen fotó, hanem azért, mert ezt nem illik bemutatni a nyugat támogató olvasójának.
Ez orosz propaganda! Ez gyengítené a mainstream influensziát és elbizonytalanítaná a pártatlan demokratikus propagandát. Ahogy arról sem illik beszélni, hogy ezek az emberek nyíltan megfenyegetik Zelenszkijt, ha békekötésre merészelne gondolni. És nem azzal fenyegetik meg hogy leváltják, hanem puccsal. Azzal, hogy megölik!
Az exkumbens elnöknek tehát kétszer is meg kell gondolnia, ha egyszer is ujjat húz ezekkel a csoportokkal, akikkel szemben már kétszer alulmaradt. Először, amikor nem sikerült őket kigyomlálni a társadalom szövetéből. Ez volt az oka annak, hogy programját nem sikerült végrehajtania, és minden maradt a régiben. A korrupció is.
Másodszor, amikor a hadsereg hivatásos állományába vette őket – nyilván nem a nyugati támogatók tudta nélkül. Nem állíthatjuk, hogy ezeknek a neonáci csoportoknak nem volt jelentős szerepe a ’14 után a Donbassban, vagy a háború elején, ’22-ben tanúsított kemény ukrán ellenállásban. De a kölcsönös előnyök szövevénye mára sűrű hálóvá erősödött, amiből kitörni, úgy tűnik, nem veszélytelen. A félfasiszták megtelepedtek Zelenszkij közvetlen környezetében, és a sikerek egy időre visszaadták kezdeti népszerűségét is.
Kimerülés
Ennek a második hullámvölgyek azonban nem az az oka, ami az elsőé volt – hanem az ukrán társadalom végzetes kimerülése. Mondhatjuk, hogy három év után ez a kimerülés természetes. (A nagyhangú proglib uszítók már az első héten kimerültek volna!) De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az ukránok kivéreztetése nem következett volna be, ha már az elején megkapják azokat a fegyvereket, amik a 2014-től 2022-ig kiképzett, magas harcértékű csapatok kezében valóban győzelemre vihették volna az ukrán akaratot. Megérdemelte volna az ukrán társadalom. Helyesebben: a rászedett ukrán társadalom!
Mert a háború kitörése után három héttel, a szétlőtt konvojok romjai mellől meg lehetett volna szorítani a rémült és zavarodott oroszokat (mint ahogy a lendület őszig még ki is tartott) – ha nem fogytak volna el a fegyverek. De elfogytak. És soha nem érkeztek kellő gyorsasággal és kellő mennyiségben. Emlékezhetünk a kiváló elemző állandó jelzőjére: a homeopátiás adagokat szerencsétlen ukránok a saját vérükkel tudták csak kipótolni! Ne higgyük el, hogy csak harmincezren haltak volna meg. A hatszázezer közelebb áll a valósághoz. És ugyanennyien meg is rokkantak. Csak ukránok! Ők már nemcsak harcolni képtelenek, egy új ország felépítésében sem fognak tudni segíteni.
Ne csodálkozzon tehát senki, ha a győzelmi terv minden egyes pontja másoktól, vagyis a támogatóktól várja el a helytállást! Ki mástól várná el? Ők azok, akik nem tették oda magukat! Ők azok, akik, mint ötvenhatban a magyaroknak, most is csak ígértek, de nem teljesítettek! Mit tehetne tehát Zelenszkij, akit abba a helyzetbe hoztak, hogy egyetlen kikerülhetetlen tárgyalópartneréből háborús bűnöst csináltak?
Támogatást kér. Támogatást kér, ha tudja is, hogy annak már nincs értelme. Mert most már a másik komponens hiányzik, az emberi erő. Ne gondolják, hogy nincsenek rossz reggeli és álmatlan éjszakái. Mert vannak. Már tudja, hogy egy sorozatszereplőnek mennyivel jobb dolga van! Hogy ott újra lehet venni a jeleneteket.
Fenyegetés vagy megszállás
De itt nem! Tudja, hogy még titkolhat el veszteségeket, de csak a filmvásznon, a nézőknek. De odahaza, a családi asztalok körül üresek maradnak a székek. És hiányzik a nevetés, a bizakodás és a remény. Ne higgyék, hogy nem gondol arra, hogy be kéne fejezni. Hogy így járt. Hogy így jártak! Gondol rá, de még nem határozta el, hogy befejezi – akár az élete árán is.
Egyedül. Egyedül, mert a bukásban majd nem osztozik senki. Egyelőre eszelős tervekben látja a csapdából a kiutat. A csodafegyvert keresi, mert tudja, hogy a banderisták nem lesznek hálásak. Az ukrán nép hálás lehet, de azok, akik miatt képtelen megengedni a lengyeleknek, hogy megtiszteljék ártatlan halottaikat, nem lesznek hálásak. Akik Bandera fotója alatt mosolyognak, nem lesznek hálásak, ha beadja a derekát, és meghiúsítja terveiket Európa megszállására: 5. pont: „…az ukrán tapasztalatot fel kell használni a Szövetség védelmének megerősítésére és Európa biztonságának garantálására. Terveink szerint… az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinek egyes Európában állomásozó katonai kontingenseit ukrán egységekkel helyettesítik.”
És ha addig nem végeznek vele, mégis neki kell majd úgy dönteni, hogy befejezi. A kérdés, hogy mit…
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
