Alapításának 35. évfordulóját ünnepelte a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) Budapesten, az Országház Felsőházi termében szeptember 14-én. Az ünnepi XIV. KÉSZ-kongresszuson Michael W. Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa a családnak az élet kultúrája építésében betöltött szerepéről beszélt. Részletet közlünk az angolul elhangzott előadás magyar fordításából, szerkesztett formában.
Megérthetjük-e mi, a korábban született korosztályok tagjai a fiatalabb generációk szellemiségét, elvárásait, kínzó problémáit, azokét, akik első kézből tapasztalják egy olyan rendszer ellentmondásait és bizonytalanságait, ami egészében nem is létezett akkor, amikor mi annyi idősek voltunk, mint most ők? Különösnek hangzik, de a mi fiatalságunk nagyon különbözött az övékétől. Gyengeségeik nem csak a mieink: nekik több és különböző; egyesek szerint nekik borúsabb kilátásaik vannak, mivel mi a múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben nőttünk fel, a hedonizmus korában, és egy könnyebben érthető, kevésbé összetett világban; így az ő belső és külső világuk a mi tapasztalatainkból kiindulva csak részben érthető.
Emiatt rendkívül nehéz arról elmélkedni, hogy a fiatalok, akik csak nemrég léptek fel az élet színpadára, nehezen találják helyüket a világban és nehezen igazodnak el benne. A körülöttük lévő világ megfosztotta őket hitüktől, ezért elveszettnek tűnnek: végtére is
azért, mert minden nagyon gyorsan megváltozott és a változás olyan utakra vezetett, amit csak nagyon kevesen láthattak előre. És most mi is és ők is szorult helyzetbe kerültünk: senki sem tudja pontosan, hogy merre tovább, és ez árnyat vet minden vizsgálódásra, prognózisra és programra.
A berlini fal 1989-es leomlása olyan vízválasztó marad, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Sok folyamat elindítója volt. Elhozta az ideológiák összeomlását: maguk a politikai pártok is megváltoztatták a nevüket, legalábbis sok országban; de számos olyan intézmény, amely addig természetszerűen összetartott, nemcsak elveszítette azt az erőt, amely egybefogta és többé-kevésbé értelmet adott cselekedeteiknek, de új erőt is kölcsönzött, arra ösztönözve őket, hogy folytassák elődeik munkáját. Az apáknak gyermekeik születtek, és ezek a gyermekek folytatták az apák munkáját; az élet ezen folytonossága nagyon fontos az identitás, a kohézió és a bizalom létrehozásában, amelyek a mai világban többnyire homályossá váltak, legalábbis Nyugaton.
Ehhez jön a vallásgyakorlás összeomlása és a hit átadásának hiánya vagy akadályozása, ami már 1989 előtt elindult. Nem titok, hogy a legtöbb nyugati fiatal számára a templomok „nem-helyek” (non-places), ahova úgy lépnek be, mintha kocsmába mennének, mert már egyáltalán nincsenek tisztában magának a szentségnek a jelentésével. Ezek furcsa helyek, ahol az ember nem tudja igazán, hogyan kell viselkednie. Általánosságban elmondható, hogy még csak vallásellenesség sincs, az előző generációk által hirdetett úgynevezett „tudományos” ateizmust és antiklerikalizmust, melyek erősen jelen voltak a társadalomban, ma már kevesen követik.
Egy olyan világot hoztunk létre, amely nem ateista, hanem, ha meg akarjuk határozni: „isten nélküli”, mert Isten már nem jelenik meg az irodalomban, a filmen, az újságokban, a televízióban, a dalokban vagy a közösségi médiában, olyan világábrázolásokban, amelyek pontosan tükrözik mindegyikünk életét, azt, ahogyan látjuk magunkat és vezetjük az életünket. Közöny… Ezzel együtt számos történet él a hit visszanyeréséről, még a fiatalok között is: minden pap, aki tudja, hogyan hallgassa meg őket, nagyon vigasztaló történeteket tudna mesélni.
Nem felejthetjük el a Covid-19-világjárvány és a lezárások által okozott traumát, amelynek nagyságát még fel sem mérték teljesen. Az egészség védelme érdekében át kellett térni az online órákra – ez volt a szükséges minimum –, de a hosszú ideig tartó, félelemből elrendelt elszigeteltség úgy égett bele a gyermekek elméjébe, mint egy háborús emlék, és a visszatérés a normális életbe nem feltétlenül jelentette azt mindenki számára, hogy feladja ezt a nézőpontot. Nem voltak iskolai órák, csak virtuálisan – de a virtuális nem valós. Arcok voltak, arcok a képernyőn, és ott úgy tűnt, együtt vannak, azonban a valóságban mindegyikük egyedül volt, és a videón tapasztalt összejövetel csalóka volt. Nehéz megállapítani, hogy részt vettek-e az órákon, vagy sem, puskáztak-e a dolgozatnál, vagy sem, és mindenki úgy gondolta, hogy másképp nem lehet csinálni.
Lehetséges, hogy a helyzet fokozatosan rendeződik, azonban a sebek még mindig láthatóak, és hozzáadódnak a fiatalokra jellemző törékenységhez és ahhoz az ellenséges és kemény élethez, amelyet a felnőttek hagyományoztak rájuk. Persze széles körű probléma a lelki törékenység, amelyet a pandémia csak továbbsúlyosbított, különösen a fiatalok és az egészen fiatalok körében. Az elszigetelt emberek világában a leggyengébbeket eltapossák: mindig is létezett a gyengék bántalmazása (bullying), azonban ez mára már drámai méreteket ölt. A személyiség fejlődésének természetes igénye a lehetőségek bővítésére sarkall – ezt az iskolák, különösen az egyetemek helyesen az érdemek mentén támogatják. Az agresszív és egészségtelen versenyszellem azonban nem segít, hanem öl.
Az öngyilkosságok számának szédítő növekedése számos országban az egyetemisták, sőt a középiskolás diákok körében is különösen aggasztó. Az influenszerek könnyű sikert ígérő példája nem engedi azon elkerülhetetlen kudarcok megélését, amelyeket az élet mindannyiunk számára tartogat, és meggátolja a rugalmasság képességének kifejlődését a mi bősz, individualizmussal teli világunkban.
Szemünk többé nem a valóságot látja, hanem annak csupán egy képét: először a mozi, majd még sokkal inkább a televízió varázslata sokszorozódott meg, és ezáltal létrejött az a korszakos különbség, ami kettéválasztotta a világot a valóságra és egy fantáziaképre. Így az életünket magát vetítették ebbe a fantáziaképbe, ami arra késztet, hogy olyan létezést éljünk meg, amely nem valóságos, hanem elvarázsolt, ragyogó színekben pompázó; egy olyan tündérmese, amelyben hajlandók vagyunk hinni. Mobiltelefonjaink képernyőin folyamatosan egy olyan világ képgalériájához kapcsolódunk, amely nem a világot mutatja, hanem kísérteteket, amelyek meggyőzőek és vonzóak; egyfajta reklámot – nem termékek, hanem az élet mint termék vagy fogyasztási cikk reklámját, amely arra késztet minket, hogy belépjünk ebbe a kettős világba. Többé nem azt mondjuk: „Cogito ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok.” Ehelyett René Descartes francia filozófus szavait átírva azt mondjuk: „Breviloquor ergo sum – Posztolok, tehát vagyok.”
Ebben az elszigetelt és magányos egyének által alkotott világban a túléléshez ki kell kapcsolni a gondolatokat. Be kell kapcsolni a mobiltelefont, és fel kell csatlakozni a netre, hogy ne érezzük az ürességet, mert a képernyő mögött mindenki védve van a közömbös és ellenséges világtól: a „lájkok” vigasztalást nyújtanak, nincsenek ellenségek, és mindenki azt mondhat, amit akar, védve minden következménytől. Ebben az értelemben idevágóak az olasz pszichoanalitikus, Luigi Zoja szavai:
Ha ehhez hozzávesszük a munka miatti bizonytalanságot, amely miatt sokan képtelenné válnak arra, hogy a jövőjükről gondolkodjanak; az „agyelszívást”, amely elpazarolja legjobb erőinket; a darabokból összeálló III. világháború egyre inkább fenyegető kilátását, egy valóban sivárnak tűnő látképet kapunk.
Be kell látnunk, hogy a világot szétzilálta a nyugati kultúrára jellemző individualizmus, amely mára valóban radikális következményekkel jár a virtuális világban, ahol élünk: a társadalmunk történelmi struktúráitól a politikai és társadalmi intézményekbe vetett hit folyamatos csökkenésén át, a család és a stabil kapcsolatok megkérdőjelezéséig. Mégis, a katolikus-keresztény vízióban pontosan a család és a stabil kapcsolatok nyújtják a legjobb módját annak, hogy kijussunk ezen nárcisztikus és szétesett világ útvesztőjéből.
A család egyéni és társadalmi életünk kiemelkedően fontos intézménye. Egy jó családdal a hátunk mögött meghódíthatjuk a világot, mert bár a család a világon a legkisebb intézmény, emellett a legnagyobb is. Sokkal kisebb mint egy falu, egy város, egy régió vagy egy állam, azonban ezeknél nagyobb is, mert mindezeket megelőzi. Mielőtt létrejöttek volna a falvak, már voltak családok. Mielőtt a nagy birodalmak felemelkedtek volna, a kis családok generációkon át virágoztak. Család nélkül egészen biztosan sohasem lettek volna falvak, városok, nagyvárosok vagy nemzetek. A család Isten egyik legcsodálatosabb ajándéka.
Ez egy olyan intézmény, amely semmihez sem mérhető módon alakítja az emberi jellemet. Egyszerűen pro Deo et patria – Istenért és a hazáért létezik.
Ezért nem meglepő, hogy Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítását a család témájának szentelte. „A Bibliát már az első lapjától kezdve családok, nemzedékek, szerelmi történetek és családi válságok népesítik be, melyen színre lép Ádám és Éva családja – a maga erőszakkal terheltségével és a folytatódó élet erejével (vö. Ter 4) –, egészen az utolsó lapig, amelyen megjelenik a Menyasszony és a Bárány menyegzője (vö. Jel 21,2–9).”
Jóban, rosszban, gazdagságban és szegénységben, betegségben és egészségben mindannyian magunkban hordozzuk a saját családunkat, életünk minden napján. Családunk nemcsak egyszerű emlékképként él bennünk, hanem döntően meghatározza cselekedeteinket és viselkedésünket is. A testünket magát a szüleink alkották. Úgy beszélünk, mint ők, rájuk hasonlítunk. Öntudatlanul utánozzuk gesztusaikat és járásmódjukat. Szüleink hatása még ennél is mélyebben belevésődött a pszichénkbe. Családunktól számtalan explicit és implicit értéket öröklünk. A magunk elé tűzött céljainkat nagyrészt családunk ambíciói és az ő vágyaikra adott válaszaink formálják. A család egy olyan háló, amelyet soha nem tudunk lefejteni magunkról, és amelyből soha nem akarunk igazán kiszabadulni.
Nincs ma azonban egyetértés abban, hogy a családnak továbbra is központi szerepet kell-e betöltenie a társadalomban. Habár a család struktúrája továbbra is létezik, bizonyos esetekben nagyon nehéz felismerni benne azt, amit a család az előző generációk számára jelentett. Új kapcsolati formákat látunk azonos nemű párokkal, akik béranyák vagy spermadonor apák segítségével vállalnak gyermeket. Habár fontos erkölcsi határokat feszegetnek, ezek az alternatív „családok” olyannyira a hagyományos család képét mutatják, hogy paradox módon a hagyományos családmodell iránti vágyakozásunkat bizonyítják.
Nyugaton tolerálják a szokatlan és avantgárd kapcsolati formákat, de a hagyományos család többé már nem divat. Egyeseknek még a „családi értékek” kifejezés is egy nyers és idejétmúlt erkölcsiséghez való vak és meggondolatlan ragaszkodást szimbolizál. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés:
Ez bizonyosan nehezebb feladatot és nagyobb kihívást jelent, mint eddig bármikor. Korábban a nyugati társadalmak bizonyos mértékig a keresztény értékekkel azonosultak. Mivel sok keresztény olyan környezetben élt, ami támogatta a családi egységet, elköteleződésük akkor is kitartott, ha az nem gyökerezett mélyen. De amióta a kulturális légkör annyira instabil körülöttünk, gyökereinknek mélyebbre kell nyúlnia a hit talajában, ha át akarjuk vészelni a vihart.
(…)
Ameddig a család intézménye fennáll, a mindenkori családok minden hiányossága és kudarca ellenére lesz egy olyan intézményünk, amely nagyobb az embernél; egy olyan struktúránk, amel természeténél fogva meg akarja haladni az önzés szűk és önmagába zárt kereteit.
A család – minden társadalmi és egyházi vonatkozásában – a rend tapasztalatát nyújtja a világ káoszában, és az igazi kiteljesedésnek ad helyet minden generáció számára, a miénket is beleértve. A család az egyetlen intézmény, amely arra tanít minket, hogy pro Deo et patria fejlődjünk és éljünk!
Michael W. Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa a XIV. KÉSZ-kongresszuson elhangzott előadásának magyar fordítását teljes terjedelmében ITT olvashatják.
Fordította: Náfrádi Attila
Forrás: KÉSZ
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
