November 27-én XIV. Leó pápa apostoli látogatásra indul Törökországba és Libanonba. Egyéb programjai mellett a Törökország észak-nyugati részén fekvő, Isztambultól mintegy 130 kilométerre elhelyezkedő İznikben, az egykori Nikaiában Bartholomaiosz pátriárkával együtt megemlékezik a Nikaiai Zsinat 1700. évfordulójáról.
Ennek alkalmából most kezdődő sorozatunkban bemutatjuk a zsinat történetét, főbb szereplőit és mai jelentőségét, Görföl Tibor, a Vigilia főszerkesztője segítségével.
Valószínűleg mindenkinek más jut eszébe, ha a 325 májusában összehívott Nikaiai Zsinatról hall. Bizonyosan vannak, akik elsőként a zsinati hitvallásra gondolnak, amelyben az a keresztény hit szempontjából kulcsfontosságú megállapítás szerepel, miszerint a Fiú „egylényegű” az Atyával. Biztosan vannak, akik előtt elsőként Konstantin császár alakja rajzolódik ki, az első uralkodóé, aki fontosnak tartotta a kereszténység ügyét a Római Birodalomban. Mások talán mindenekelőtt a zsinat teológiai vonatkozásait idézik fel magukban, az úgynevezett ariánus vitát, amelynek során az alexandriai egyház súlyos kérdésekkel szembesült a Szentháromságba vetett hittel kapcsolatban. És nem zárható ki, hogy akadnak, akik különösen fontosnak tartják a húsvét közös időpontjának kérdését, amelynek a zsinat beható figyelmet szentelt. Ráadásul ezek csak az első, talán kézenfekvő képzettársítások, és ezeken kívül még sok-sok minden fontos lehet az első egyetemes zsinattal kapcsolatban.
A zsinat utáni évtizedek során (bár nem azonnal, hanem csak a 350-es évektől) kiemelkedő egyházatyák egész sora törekedett annak kimutatására, miért nélkülözhetetlen, hogy a Krisztusban emberré váló Fiú ne másféle lényegű legyen, mint az Atya, vagyis miért elengedhetetlen, hogy maga is isteni természetű legyen. Az Atya és a Fiú egylényegűségének legfőbb tagadóját az egyiptomi Ariusban látták, aki ilyen módon bevonult az ókeresztény egyház legfőbb eretnekei közé. Az ókeresztény teológusok egyik alapvető meggyőződése az volt, hogy az emberiség nem lenne megváltva, ha Ariusnak lenne igaza:
Krisztusnak Istennek kell lennie ahhoz, hogy megmentse az elveszett embereket, és semmi reményünk nem lenne a megmenekülésre, ha Krisztus merő teremtmény lenne, s ebből a szempontból az sem sokat segítene, ha egészen különleges teremtmény vagy valamiféle különös isteni lény volna. A nikaiai hit minden keresztény ember sorsát közvetlenül érinti: ha nem fogadnánk el a zsinat hitét, a megmenekülés távlatát utasítanánk el magunktól. Nem csoda hát, hogy egyetlen ősi keresztény egyház sem létezik, amely szembehelyezkedne a Nikaiai Zsinattal – miközben a későbbi zsinatokról már nem mondható el ugyanez, hiszen Efezus (431) és Khalkédón (451) már súlyos szakadásokat hozott magával a kereszténység szövetében. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a keresztény egység ügyének szempontjából is különleges jelentősége van Nikaiának, és az idei év során a megemlékezések, konferenciák, tudományos munkák és egyházi találkozók homlokterében rendre megtalálható volt az ökumenikus kérdés.
Annak ellenére, hogy a nikaiai homousziosz egészen elevenbe vágóan érinti a keresztény gondolkodást és a keresztény életet, meglepően keveset tudunk magáról a zsinatról. Nem maradtak fenn hivatalos jegyzőkönyvek a tanácskozásról, sőt jó okkal feltételezhető, hogy eleve nem is készültek ilyenek. Még azt sem tudjuk, hogy pontosan mi volt az oka az összehívásának. Annyi bizonyos, hogy a megelőző évben, 324 telén helyi zsinatra került sor Antióchiában, és ennek résztvevői már ekkor eldöntötték, hogy a közeljövőben ismét zsinatot tartanak, mégpedig Ankürában. Csakhogy
Erről szóló levelében Konstantin így fogalmaz: „Eleinte egyetértés uralkodott abban, hogy a püspöki zsinatnak a galatiai Ankürában kell összegyűlnie, de most számunkra számos okból úgy tűnik jónak és alkalmasnak, hogy a bithüniai Nikaiában gyűljön össze. Egyrészt azon püspökök miatt, akik Itáliából és Európa többi részéről érkeznek, másrészt a levegő jó összetételére tekintettel, és azért is, hogy szemtanúként és résztvevőként közel lehessek az eseményekhez.”
Ez az a kérdés, amelyben nem látunk pontosan. Többféle elképzelés létezik, és mindegyik mellett szólnak bizonyos érvek. Tény például, hogy 324 őszén Konstantin császár levélben marasztalta el Alexandrosz alexandriai püspök és Arius alexandriai presbiter nyílt vitáját, amely Krisztus személyéről szólt. Ám a császár egyúttal mellékes kérdésnek is nyilvánította a Krisztus és az Atya viszonyát érintő teológiai problémát, és azzal bízta meg Córdobai Hosiust, hogy mindenképpen tegyen rendet az alexandriai egyházban. Hosius azonban kudarcot vallott, amit még kínosabbá tett a császár számára, hogy 324 telén Antióchiában nemcsak Ariust ítélték el, de Konstantin támogatóját, Caesareai Euszebioszt is. Az egyik magyarázat szerint a zsinat éppen azért került át Ankürából Nikaiába, mert Anküra püspöke, Markellosz híres volt Arius-ellenességéről, és a császár el akarta kerülni az újabb konfrontációt a vitázó felek között, nem utolsósorban pedig Euszebiosz érdekében is tenni kívánt valamit. E magyarázat értelmében tehát a zsinatot nem Konstantin hívta össze, hanem csupán egy eleve rögzített tanácskozás helyszínét változtatta meg. Mivel valóban nem maradt fenn olyan irat, amelyben a császár elrendelte volna bármilyen zsinat összehívását, valóban sokféle találgatásra van lehetőség – természetesen nem a rendelkezésre álló történelmi forrásoktól függetlenül. A Nikaia kérdésében jelenleg az egyik legnagyobb tekintélynek számító chilei Samuel Fernández például úgy véli, hogy eredetileg Hosius állt elő az újabb zsinat ötletével Antióchia után, a császár pedig azért döntött Nikaia mellett, mert nem akart távol maradni Nikomédiától, a császári rezidenciától.
Ezzel párhuzamosan olyan feltételezések is léteznek, amelyek szerint mégiscsak maga Konstantin hívta össze a tanácskozást Nikaiába. Egyesek szerint azonban azért, hogy megünnepelje uralkodásának húszéves évfordulóját, de azért is, mert nagyszabású eseményt akart szentelni a 324-ig vele együtt uralkodó Licinius fölött aratott győzelmének. Valóban elképzelhető lenne, hogy Nikaia a császár önünneplésének eseménye lett volna eredetileg? Nem könnyű egyetérteni ezzel a nézettel, és a zsinat lefolyása nem is erősíti meg ezt a feltételezést. Számos történész közben azt próbálja kideríteni, hogy a császár miként vélekedett magáról az ariánus vitáról, vajon egyetértett-e Ariusszal, vagy vele ellentétesen vélekedett-e. Ezek a töprengések csak látszólag öncélúak, hiszen
A nagyfokú történelmi bizonytalanság pedig értelemszerűen igen sokféle magyarázat előtt nyit utat.
A zsinat összehívásának körülményeihez képest természetesen azonban még így is fontosabbak a zsinat eredményei. Azok között a problémák között, amelyekkel Nikaia foglalkozott, kortörténetieket és általánosabb érvényűeket egyaránt találunk. A kor egyik égető problémája volt az úgynevezett meletiánus szakadás. A Diocletianus-féle keresztényüldözés (303–311) után komoly kérdés volt, hogy miként lehet viszonyulni azokhoz a keresztényekhez, akik az üldözés hatására megtagadták a hitüket. Meletiosz lükopoliszi püspök elmarasztalta az alexandriai püspököt, amiért túl enyhén bánik az „elbukott” keresztényekkel, és szabálytalanul kezdett papokat szentelni, mire az alexandriai püspök kiközösítette. Nikaia orvosolni igyekezett a szakadást, és szabályokat hozott a rendezésére. Hasonló nehézséget jelentett, de már általánosabb jelentősége van, hogy a húsvétot nem mindenütt egyazon időpontban ünnepelték, ezért a zsinat – ahogyan Konstantin egyik körleveléből tudjuk – egységes dátumot kívánt rögzíteni. A legegyetemesebb jelentősége azonban természetesen a Nikaiai Hitvallásnak van. Ám a történelmi érdekességek közé tartozik, hogy
Ezek a nagy problémakörök éppúgy megérdemlik a beható figyelmet, mint a zsinat főszereplői és utóélete.
(Folytatjuk)
Fotó: Wikipédia; Merényi Zita (nyitókép)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
