Imádkozzunk lengyel testvéreinkért!
Nem feltételezések, hipotetikus okfejtések következnek az alábbi írásban, hanem a szemünk előtt zajló, kőkemény valóság. Élőben láthatjuk a „filmet”, amely bemutatja, mi történik akkor, ha a messianisztikus küldetéstudatú milliárdos (erről bővebben lejjebb) által preferált (támogatott?, megvásárolt?) politikusok kerülnek hatalomra egy országban.
Sőt, két filmet is nézhetünk egyszerre. Egy másik – és kezdjük ezzel, mert ez a rövidebb – real time-ban zajló „dokumentumfilm” azt mutatja, mi történik akkor, ha nem az ő emberei nyerik a választást. Ez történik Szerbiában. Ahol a december 17-én zajlott, előre hozott választásokon magabiztos győzelmet aratott Alekszandar Vucsics pártszövetsége, a Szerbia Nem Állhat Meg nevű formáció. 46,72 százalékot szereztek, a második helyezett a Szerbia az Erőszak Ellen nevű, baloldali ellenzéki lista lett 23,5 százalékkal. Harmadik a Szerbiai Szocialista Párt 6,56 százalékkal. Bekerült még a parlamentbe két kisebb párt és néhány nemzetiségi képviselő, köztük a Vajdasági Magyar Demokrata Szövetségből nyolcan.
A környező szláv országokban valamiért gyakori, hogy a pártok már-már mesébe illően költői kifejezésekkel nevezik meg önmagukat, egy-egy rövidebb, brand jellegű elnevezés (Fidesz, Momentum stb.) helyett. Vagy ahelyett, hogy egyszerűen a politikai irányultságukra utalna az elnevezésük (Magyar Szocialista Párt).
Vucsics pártját Szerb Haladó Pártnak is nevezik, így semmiképp nem mondható klasszikus konzervatívnak. Sőt, kifejezetten jobboldali ellenzék is indult velük szemben. Egyértelműen szuverenisták azonban: önálló, széles mozgástérrel rendelkező Szerbiában gondolkodnak. Ami ettől még jelenthet valamikor majd EU-tagságot, sőt ez deklarált célja is Szerbiának, de Vucsics láthatóan ragaszkodik ahhoz, hogy országa megtartsa vagy akár fejlessze kapcsolatait további markáns partnerekkel is, a hagyományos szövetséges Oroszországtól az egyre nagyobb világhatalmi státusra szert tevő Kínán át Kis-Ázsia, a közel-keleti térség egyre meghatározóbb regionális hatalmi szereplőjével, Törökországgal. Míg Milosevics idejében a szerb központi narratíva erősen nacionalista, deklaráltan és feltétel nélkül oroszbarát volt, addig mára ezt Vucsics pacifikálni tudta, és nacionalizmus helyett a józan nemzeti érdekérvényesítés politikáját folytatja.
Nem véletlen, hogy ennyire megtalálják a közös hangot Orbán Viktorral, és a magyar–szerb kapcsolatok is korábban soha nem látott minőségre emelkedtek. Persze vannak sérelmek, bizonyára mindig lesznek is, sajnos az atrocitások sem fognak teljesen eltűnni, tahó emberek mindig vannak, de a szerb társadalom általános magyarellenessége, hála istennek, a múlté.
De miért volt fontos ez a viszonylag hosszú bevezető? Azért, mert Szerbiában pontosan az történik, ami nálunk is lezajlott az elmúlt 13 évben. Magyarországon Orbán Viktor pacifikálta a radikálisabb elemeket, számos intézkedéssel felemelte a magyar nemzeti öntudatot. Persze létezik még a nemzeti jobboldalról támadó, a geopolitikai valósággal nem foglalkozó, így valós politikai felelősséggel nem is rendelkező ellenzék, ahogy Szerbiában is, de ezeknek megvan a helye a politikai palettán. Kialakult viszont egy stabil, központi politikai erő, amely Magyarországon valamivel konzervatívabb, Szerbiában egy kicsit talán progresszívebb, de egyértelműen elutasítja a globalista-internacionalista-neomarxista eszméket. És markánsan a nemzeti érdekeket képviseli. És – nem mellesleg – masszív többséggel megnyeri a választásokat.
És akkor ott van (Szerbiában is) a nemzetközi tőke által futtatott baloldali ellenzék. Akik két hete tüntetnek, diktatúrát, választási csalást kiabálnak. Ezt nyilván bárki megteheti, erről (is) szól a demokrácia. De ugyanazok a csereszabatos, importált szlogenek, ugyanazok az üzenetek és szimbólumok jelennek meg, amiket a magyarországi baloldal is rendre használ. Biztos lesz majd (talán már most is van, csak nem tudjuk, mert ennyire azért nem követjük szorosan a szerb belpolitikát) sípolás a parlamentben, lyukas zoknis elmebeteg képviselő, aki táblákat tart fel, egy másik, aki bábozik, egy harmadik, aki egy teljes falusi közért árukészletét behordja stb.
A „film”, amit déli szomszédunknál nézhetünk tehát, tökéletesen mutatja azt a folyamatos, gátlástalan nyomásgyakorlást, azokat a destabilizációs próbálkozásokat, amelyekkel az általuk finanszírozott, helyi ellenzéki pártokon és „civil” szervezeteken keresztül a nemzetközi elit csoportjai (köztük Soros György és fia, Alexander) megpróbálják gyengíteni (és lehetőleg megdönteni) a legitim, demokratikusan megválasztott, de az ő céljaiknak nem megfelelő politikai erőket. Ez történik, ahol nem Sorosék győznek.
Na, és akkor ott van ez a másik „film”, a lengyel. A Reuters médiapiaci jelentése alapján a legnagyobb elérésű tévécsatorna régóta amerikai, a legnagyobb elérésű rádió pedig német kézben volt. De a „biztonság kedvéért” azért egy Soros Györgyhöz köthető alap 2019-ben a második legnagyobb lengyel rádióba is bevásárolta magát. Lengyelország legnagyobb közéleti napilapja, a Gazeta Wyborcza kiadóját a Soros által támogatott Media Development Investment Fund megvásárolta 17 millió dollárért. (Ugyanez az alap támogatja a magyarországi 444-et és a Magyar Narancsot is.) A második legnagyobb lengyel politikai újságban, a naponta az interneten nagyjából hárommillió ember által követett Rzeczpospolita nevű lap kiadójában 2023-ra 52 százalékos tulajdonrészre tett szert a részben Soros György érdekeltségébe tartozó Pluralis nevű médiakonzorcium.
Soros tehát irgalmatlan pénzeket költött el a lengyel médiára, és ezen keresztül a lengyel választások befolyásolására. Az egyéb politikai befolyásolásokról nem is beszélve: például a lengyelországi Helsinki Alapítvány az Emberi Jogokért azzal foglalkozott (a járvány közepén is), hogy szerintük nem volt szabályos a lengyel Országos Bírói Tanács tagjainak megválasztása, és ezt az önkényes állításukat terjesztették az Európai Unió intézményeiben is.
Ahol a Nyílt Társadalom Alapítványok komoly befolyással bír például a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságában is, így komoly nyomás alatt tartotta az előző lengyel vezetést.
A politikai és médianyomás meghozta az eredményt: Lengyelországban a keresztény-konzervatív, szuverenista Jog és Igazságosság (PiS) pártot legyőzte a Donald Tusk vezette globalista koalíció. Bár a PiS kapta a legtöbb szavazatot, de egy, a németországihoz hasonló színes-szivárványos kormány állt föl. Oké, nem tetszik nekünk a színe, az ideológiája, a politikai programja – de hát mégiscsak így szavaztak a lengyelek, nem? Nem egészen: a győztestől jobbra álló, nemzeti radikális Konföderáció szavazói kevéssé valószínű, hogy sok közös pontot találnak a szintén a kormányban lévő Új Baloldal programjával. Tehát szó nincs arról, hogy nagy társadalmi támogatás állna a kormány mögött: kizárólag az előző kormánnyal szembeni protest szavazatok adódnak össze. De valóban, ilyen a politikai természete, össze lehet dobni a parlamenti többséget egymással egyébként acsarkodó pártokból is, aztán kezdjenek valamit a kormányrúddal… hát, ők most kezdtek. És amit a Tusk-kormány művel, az nagyon rosszul néz ki.
A hatóságok, erőszakszervezetek megszállták a közmédia intézményeit, azt követően, hogy – jogilag legalábbis nagyon megkérdőjelezhető módon – azonnali hatállyal leváltották az állami tévé, rádió és a távirati iroda vezetőit. A különböző állami vállalatok vezetőit is rohamtempóban váltják le, köztük például olyanokat is, mint az állami erdészet első embere. Azonnali parlamenti vizsgálóbizottságokat hoznak létre, amelyek már konkrétan Jaroslaw Kaczynski és Mateusz Morawiecki korábbi kormányfő felelősségre vonását is kilátásba helyezték. Két parlamenti képviselőnek az ügyét most újra elővették – őket befolyással üzérkedés miatt még 2007-ben ítélték el, de 2016-ban Andrzej Duda elnöktől kegyelmet kaptak – , és a varsói bíróság egy elég abszurd jogi csavarral kimondta, hogy az elnöki vétó érvénytelen.
Folyamatos tisztogatás, megfélemlítés zajlik, és hozzá a lakosság megdolgozása a birtokukban lévő médián keresztül. Például elkezdték hergelni az embereket, hogy milyen sokat keres a jegybank elnöke. (Akit szintén le akarnak váltani, de ő már egy picit nagyobb falat, mert még Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke is – egyelőre – támogatásáról biztosította.)
Emlékszünk 2002-re? Amikor az MSZP–SZDSZ hatalomra kerülését követően zseblámpával világítottak bele egyes, az előző kormány által kinevezett állami vezetők testüregeibe? Ugyanezeket a módszereket, ugyanezt az egész pályás letámadást alkalmazzák most Lengyelországban, a „demokrácia” jegyében.
Ideológiai fronton is beindult a lengyel társadalom masszív agymosása. (Pontosabban már korábban beindult, a Soros-féle NGO-kon keresztül, de most állami szintre emelkedett.) És ezt a lehető legbeszédesebben az a póló fejezi ki, amiben Agnieszka Dziemianowicz-Bak, az új család-, munka- és társadalmi ügyekért felelős miniszter pózolt a nyilvánosság előtt. Egy nőt látunk, aki esernyőt tart a feje fölé, és ezzel védekezik az égből hulló keresztek ellen. Mindezt a katolikus Lengyelországban. Ez történik tehát, ahol Soros győz.
Imádkozzunk lengyel testvéreinkért!
Jeszenkszky Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
