Amikor a havannai orosz iskolába jártam, éppen „népi demokrácia” volt Afganisztámban, magyarul: szovjetpárti kommunisták voltak hatalmon Kabulban.
Persze azóta megszépültek az emlékek, de akkor borzasztónak tűnt az egész afgán rezsim. Hogy pl. egy törzsi alapú társadalomban megpróbálták bevezetni a szovjet modellt, még termelőszövetkezetekkel is próbálkoztak, ezzel aztán még azokat az afgánokat is elijesztették, akik addig nem voltak ellenségesek a rendszerrel szemben. Manapság persze már olyan afgán véleményt is hallottam, hogy az utóbbi 50 év legélhetőbb időszaka a szovjet megszállás volt, de akkor még senki se tudhatta mi lesz később, s hogy hozzá képest jónak fog tűnni a kommunizmus.
Ráadásul kezdetben az afgán kommunisták között is a radikális, a szovjet rendszert balról kritizáló szárny – amolyan Sztálin és Che Guevara típusú verzió – került hatalomra. Kevesen tudják ma már, de a szovjet bevonulás fő oka 1979-ben éppen az volt, hogy ezeket eltávolítsák a hatalomból, ugyanis ezek 1978-ben még szovjet támogatás nélkül szerezték meg a hatalmat, így a szovjet beavatkozás célja egy kevésbé radikális kommunista kormányzat hatalomra segítése volt az 1979. decemberi szovjet agresszióval. Aztán már ezt a mérsékeltebb kommunista kormányzatot döntötte meg 1992-ben az egyesült afgán ellenzék katonai erővel és persze amerikai-pakisztáni segítséggel.
Kubában is volt afgán követség, s természetesen Kuba a kommunista kormányzatot ismerte el. Persze Afganisztán szegény ország, szóval egyetlen diplomata volt, a nagykövet, s pár segítője. A nagykövetnek volt két gyereke, egy fiú és egy lány. Valószínűleg nemesek lehettek – az afgán kommunisták között ez nem volt ritka, maga a nagyfőnök is pastu hercegi családból jött -, mert úgy néztek ki, mint celebek bollywoodi filmből.
Aztán egy nap ki kellett állniuk az iskola nagytermében a pódiumra, talán a „forradalom” – értsd: a szovjet beavatkozás – 5. évfordulója lehetett, azaz 1984. december 27.
A szónok előtte elmondta a hivatalos szöveget, hogy íme az afgán nép is csatlakozott már a béketáborhoz, s szerencsére itt van iskolánkban az afgán nép két ifjú gyermeke is. Jött a srác, akkor olyan 16 év körüli lehetett, s eldarálta a hivatalos szöveget, majd belevitt egy kis személyes elemet is. Azt mondta „nekünk afgán fiataloknak az az álmunk, hogy olyan társadalomban éljünk, mint ti„.
Erre a többnyire félalvó diákság felkapta a fejét. Nyilván mindenki tapsviharban tört ki, az szovjet ember érezte mikor kell tapsolni, volt is annak idején erről egy vicc:
- Milyen hatodik érzéke fejlődött ki a szovjet embernek?
- A mély elégedettség érzéke.
Csakhát az arcokon valami más volt olvasható, kb. a „miket zagyvál ez az idióta?” arckifejezés.
A szovjet iskolában tanuló diákok mind már az elitből voltak. Hiszen aki a Szovjetunióban külföldi munkára mehetett, az csakis kipróbált ember lehetett. A diákok meg ilyen emberek gyerekei voltak.
De már kevesen voltak a rendszer hívei. Persze, hazafiak voltak, sőt akadtak nacionalisták is, de a hivatalos ideológiát nem vették komolyan. A fő diákálom az volt: jó helyre menni tovább tanulni, majd olyan munkahely megszerzése, mely magasabb életszínvonalat biztosít.
Azt meg mindenki kiválóan tudta: a szovjet életszínvonal szar, s aki úgy akarna élni, mint egy átlag szovjet, az vagy idióta vagy hazudik, hiszen még ők, a szovjet elit gyerekei is szarul éltek, pedig már ez is jobb volt a szovjet átlagnál, bár nem sokkal. A szovjet rendszer ugyanis nem bánt bőkezűen saját funcionáriusaival sem. Privilégiumok persze voltak: gyorsabban kaptak lakást valamelyik panel lakótelepen, felannyit kellett várni új autóra, voltak kifejezetten funkcionáriusoknak épített üdülők, a fiúgyereket jobb helyre küldték sorkatonai szolgálatra, pl. a finn határt őrizni és nem Afganisztánba harcolni, nagyobb esély a bejutás jobb egyetemre, stb., de igazán pénzben nem voltak még duplán se gazdagabbak az átlagembernél.
Ráadásul ezeknek a szovjet gyerekeknek mind volt nyugati tapasztalatuk: a Shannon nemzetközi repülőtér tranzitja Írországban. Az Aeroflot Moszkva-Havanna járata ugyanis ott szállt le egy, másfél órára üzemanyag-feltöltés céljából. Ez alatt az utasok járkáltak a tranzitban, csodálták a boltokat, döbbenten nézelődtek.
Szóval az átlag havannai szovjet diák mondása inkább az lehetett volna, hogy „nekünk szovjet fiataloknak az az álmunk, hogy a Shannon repülőtéren éljünk„.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
