Úgy esett, hogy 1795. október 5-én (az agyalágyult forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) Párizsban újabb felkelés készült. Nagyon régen volt már efféle, és a csőcselék, amely megszokta, hogy uralja a várost, unatkozott.Akkor éppen a royalisták lázadtak fel a Konvent és vezetői ellen. A lázadás amúgy annyiban érthető volt, hogy a konvent vezetői korrupt gazemberek voltak, de hát ezt már megszokhatták volna, hiszen az egész forradalmat, a kezdetektől, vérengző, korrupt csirkefogók irányították.A Paul Barras vezette Konventben nagy volt a baj. A hadak és a már akkor kiemelkedő vezéreik távol voltak, sem csapatok, sem vezérek nem álltak hát rendelkezésre. A Konvent vezetői rettegtek, hogy az általuk is többször használt csőcselék, a forradalmi etika jegyében, felkoncolja őket. Ijedtükben az egyetlen elérhető tábornokhoz, Bonaparte Napóleonhoz fordultak.Szerencsés választás volt. Rövid távon legalábbis, hiszen később ugyanez a Napóleon zavarta szét őket. Bonaparte azt az elmés eljárást választotta, hogy a Mars-mezőről behozatott ágyúkat felállította az utcán, és mikor a lázadók megérkeztek, nemes egyszerűséggel kartáccsal közéjük lövetett.EZ AKKORIBAN HATALMAS INNOVÁCIÓNAK SZÁMÍTOTT A BELPOLITIKA TERÜLETÉN.(…)Sokan, sokszor mondják, hogy a Bonaparte és annyi mások által használt erőszak nem vezet sehová, nem oldja meg a problémákat, az erőszak a gyengék menedéke – és így tovább. CSAKHOGY. EZ EGÉSZEN EGYSZERŰEN NEM IGAZ.Sajnos, ha valaki, hát mi magyarok pontosan tudhatjuk ezt. Hiszen ’56 után, akasztásokkal és sortüzekkel úgy belénk fojtották a szót, hogy majd harminc évig csukva tartottuk a szánkat és néma csöndben tűrtük, hogy Kádár és a többi véreskezű, gyilkos kommunista uralkodjon rajtunk. Olyannyira, hogy a végére már sokan meg is szerették. Utóbb megbuktak (megbuktak?) persze, de csak akkor, mikor az erőszak lehetősége végképp megszűnt számukra. Ám még akkor is, a részeges munkásőr csőcselék puszta léte is elég fenyegetés volt, hogy a beszari ellenzék vezetésével ún. „békés átmenettel” engedjük erőszak szülte hatalmukat átmenteni, amivel persze el is szalasztottuk a lehetőséget.Mondhatják persze – mondják is – hogy ez nem lenne „demokratikus”, nem lenne „jogállami” és még egy csomó minden nem lenne. Én azonban, ha választani kell a normális békés élet és egyes szavak között, bizony az előbbit választom. Amúgy sem látom be, hogy egy erőszakos, adott esetben felfegyverkezett kisebbség terrorja miért lenne „demokratikus”, vagy „jogállami”, még ha mindent az emelkedett „morál” és a „rendszerszintű rasszizmus” – hogy az mi lehet azt elképzelni sem tudom, de azt hiszem ők sem – elleni tiltakozás nevében követnek is el.RÉGI IGAZSÁG AZ, HOGY A VITÉZLŐ BALOLDAL SZÁJÁBAN OLY NAGY KEDVVEL GÖRGETETT SZAVAK EGYBŐL ÉRTELMÜKET VESZÍTIK, HA LEHETŐSÉG NYÍLIK EGY JÓ KIS FOSZTOGATÁSRA.(…)Persze lehet (mit lehet: kell) engem fasisztának, antidemokratának nevezni, de ha ez, amit itt látunk a forradalom maga, akkor én bizony teles erővel ellenforradalmár vagyok.Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
