Az ember azt gondolná, hogy egy korábban vallott eszme vagy világnézet megtagadása alapvetően egy szomorú, csendes és szégyellnivaló cselekedet. Ezzel szemben időről időre azt láthatjuk, hogy az önfeladás rítustáncában való megrészegülés bizony öntudatos büszkeséget is képes kovácsolni.
Nagyon sok példát lehetne felhozni ilyen figurákból, hiszen telis-tele volt velük a történelmünk. Mint egy ismerős reklámszlogent, vagy a megszokott metrózajt, úgy szoktuk meg azt is, hogy az ilyen alakokat rendre a baloldal termelte ki magából. Ám az ördög nem csak hogy nem alszik, de szeret újat is mutatni. Ugyanis a történetünk fura hőse, a jobboldalról érkezve robog tovább a nihil irányába. Nem a személye a fontos. Hiszen ő is csak egy dölyfös kis láncszem a sok közül. De ahogy a korábbi meggyőződését a sárga földbe tapossa, és amelyen melldöngető büszke kéjjel teszi mindezt, az valahogy mégis kiemeli őt a többi közül. Nem sok időre, csak egy pillanatra. Többre nincs is szükség. Gyorsan rakjuk is őt a társadalmi morál elektronmikroszkópja alá, hogy funkciójának végzése közben tanulmányozhassuk és megértsük, hogyan is működik ez a különös büszkeség.
Mielőtt azonban erre a kísérletre sort kerítünk, ejtsünk egy pár szót az önfeladás természetéről.
Az önfeladás mindig a könnyebbik út. Az, amelyik édesebb és izgalmasabb, mint az igazak szűk ösvénye. Nincs kockázat, csak móka és kacagás. Nincs felelősség, nincs szembenézés, se kellemetlen helyzet vagy kérdés. Csak a mindezek megúszása iránti perverz és beteges vágyakozás. Ez az út a tettekkel való szembenézést mellőzve épít kényelmes felüljárót a kritikus kérdések fölé. Aki ezt az utat választja, az mindent meg akar úszni, és jó eséllyel meg is fog. Gyakorlója fizetés nélkül akar távozni a étteremből, és még neki áll feljebb, ha valaki megállítja és kérdőre vonja őt. Úgy érzi, neki egyszerűen járnak a jogok, és végre élvezni akarja az életet, a hatalmat és a pillanatot. Az összeset. Mikor pedig azt látja, hogy mindezt megteheti különösebb következmény nélkül, vérszemet kap. De hogy lesz a gyermekkorban – jobb esetben – megtanult szégyenérzetből pont annak az ellentettje? Vannak bizonyos gyakorlati feltételek. Az első ilyen, hogy az ember módszeresen, precíz módon, napról napra puhítsa fel a saját gerincét. Majd ha ez megvan, akkor nincs más dolga, mint aprópénzre váltani az erkölcsi fokmérőjét.
Homonkulusz a lombikban
Minden sikeres kísérlet alapja az optimális környezet biztosítása, azaz a megfelelő táptalaj kialakítása a hazaárulás bonyolult és fáradságos mesterségének aprólékos gyakorlásához. Egy ilyen táptalajnak minden kétséget kizárólag megfelel, a sokak számára csak szomorú Heti Hetesként ismert Szabadfogás televíziós műsor is, amely mára az eredeti, kereskedelmi csatornás szórakoztató műsornak legfeljebb ha barlangra vetült árnya. Szörnyű kimondani ugyanis, de az elmúlt hónapok tükrében a Heti Hetes szinte már nemzetinek tűnik mellette. Legalább is abból a nézőpontból szemlélve, hogy az antimagyarságában konstans elemeket még mindig könnyebb elfogadni, mint az álnemzeti, magukat megtagadó büszke melldöngetőket. Így figyeltem fel hősünkre, aki még Csintalan Sándornál is büszkébben forgatta a nyaka körül azt a bizonyos köpönyeget. Nem akkor határoztam el, hogy írok minderről, mikor ez az illető a határon túli magyarságot becsmérelte, vagy amikor azok párttársait gyalázta teli szájjal, akik a szellemi alapját rakták le annak a közösségnek, amiből ő a mai napig fényesen megél. Különös tehetsége akkor tört ki visszavonhatatlanul Pandora szelencéjéből, mikor pszeudoradikális protonéppártiként (Jobbik) a fent említett műsorban büszkén és magabiztosan bírálta a revizionista törekvéseket. Mindazon törekvéseket, melyek jelképeit nem is oly rég előszeretettel nyomatta Kínából importált pólókra egykori bajtársainak szürkebiznisz vállalkozásiban.
A HírTV jobbikos megmondó embere tehát szépen elmagyarázza nekünk, hogy a határon túli magyarság miért ugyanolyan ostoba mint a „belhoni” és hogy bármilyen, Trianonból fakadó revizionista törekvés vagy vágyakozás nem más, mint merő infantilis ostobaság. Elmúltak már azok a boldog és kiszámítható, posztmodern előtti békeidők, amikor még az ilyen mondatokról pontosan tudtuk, hogy a gazdájuk csak is TGM vagy Tóta W. Árpád lehet. Nos, ezek az idők már visszavonhatatlanul elmúltak. Mindezekből már körvonalazódni látszik, hogy milyen ember is történetünk büszke hőse. Ez a legutóbbi gyomorforgató színjáték késztetett arra, hogy tollat ragadjak. Persze nem azért, hogy meggyőzzem őt vagy a híveit. Nem is azért, mert úgy hiszem a címzett felfog bármit is abból, ami most következik. Csupán a saját lelki békém miatt, mert hiszem, hogy a fontos gondolatnak, akárcsak a jó tölténynek, nem a csőben, hanem azon kívül van a helye.
Bársony András és Pörzse Sándor / Fotó: Heti Válasz
De mielőtt bármit is mondanék vagy minősítenék, vissza is rakom a többi dölyfös kis orbanofób közé. Hiszen tényleg nem a személye a fontos, hanem története és az, amit ezen keresztül képvisel. Hogy mit is? Azt, hogy ha egy napon az ember arra eszmélne, hogy elárult mindent, miben korábban hitt és fontos volt, mielőtt megégetné őt a megmaradt lelkiismeret lángja, gyorsan csapjon rá az asztalra. Hangosan és egyre hangosabban – mint kalapács az üllőt – üssön addig egy narratívát, míg annak igazságalakja nem lesz. Arra már szinte büszke is lehet egy ilyen szerencsétlen félszerzet. Igaz, a hamisság és az árulás bűze messzire terjed, de hát egyrészt semmi sem tökéletes, másrészt pedig ha jól hazudja azt igazsággá, egy darabig biztosan nem találnak majd rajta Szabadfogást.
Kérdezik, hogy lehet ezt épp ésszel, hosszútávon elviselni? Egyszerű. Nincs más dolga az embernek, mint hogy kovácsoljon magának saját erkölcsöt, saját erényt, saját igazságot. Írjon magának saját történelmet, ami igazolja azt, hogy ő mindent jól csinált. Az „új erkölcs” kovácsolásához használt üllő talán erre is megfelelő lesz. De szerencsére minden ilyen gyávaságból összerakott tákolmány sajátossága, hogy egyszer az ember nyakába omlik. A dolgok alaptermészete a legváratlanabb időben és módon tűnik elő. Az Árpád-sávos lobogóból képtelenség uniós zászlót varrni. Fel fog fesleni az anyag. Az Árpád-kori szablya anyaga sem megfelelő arra, hogy belőle Juhász szájába való sípot öntsünk. A történelem ítélőszéke sem holmi skandináv sámli, amit kényünk kedvünk szerint lábunk alá tehetünk, hogy kimagasodjunk a többi ember közül. Az igazi magasság fokmérője továbbra is az erkölcs és az állhatatosság marad. A becsteleneket pedig a felejtés tüzébe vetik, amely tüzet valamikor egy akkor még hithű ember szította pörzsölőjével.
The post Mezőhegyi Gyula: Pörzsetánc a zavaron appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
