Meskó Zsolt író, rendező karácsonyi novelláját olvashatják.
Karácsony előtt járt az idő. Mint a régi képeslapokon, szabályos, apró pelyhekben szálldogált a hó. Beterítette a belvárosi utcákat, s mielőtt az első lapátolók odaértek volna, Ádámnak jólesett nyomokat hagyni a frissen hullott, fehér takaróba. Megállt a kávéház előtt. Az ablakon át az öreget kereste, de nem látta sehol, pedig ilyenkor már itt szokott lenni. Az idős ember soha nem beszélt a koráról. Úgy tűnt, mintha a kávéházzal egyidős lett volna. Ádám nem tudhatta, de nyolcvannyolc éves volt az öreg. Még látta a háború előtti berendezést is, de ahogy ott ült a sarokban, a félig elhúzott függöny takarásából az utcát figyelve, fehér szakállába fúrva hosszú, sápadt ujjait, akár az utolsó ’48-as honvéd is lehetett volna, vagy Ady, Kosztolányi asztaltársaságának utolsó tanúja, minden titkok tudója. Nyolcvannyolc volt, de nem ismerte Adyt, Kosztolányit, ám ismert nyolcvannyolc évet a világból, s önmagából. Ha kérdezték, meghallgatta a másikat, hosszan, csendben gondolkodott, és csak azután válaszolt. Ennek a figyelemnek és csendnek híre ment. Valaki, aki nem esik azonnal neked és nem oktat ki, ritkaság volt azokban a napokban. Ádám már két éve nem találkozott vele. Most kereste, mert kérdése volt, amiről úgy sejtette, az öregtől választ kaphat rá. Ádám többször hazakísérte, emlékezett a címére. A pincérektől nem akarta megkérdezni, él-e még. Gondolta, egy felcsengetést megér. A Szent István körúti ház lépcsőháza mint valami gótikus rémregény díszlete magasodott előtte. A villanykörték pont úgy voltak kiégve az egyes emeleteken, hogy a kastélykaput idéző emeleti liftrácsok hosszú árnyékot vetettek a lépcsőfordulók boltívei alá.
Csöngetett. Az öreg ajtót nyitott. A lakás fényeit ugyanaz a kóbor szellem tervezhette, mint a lépcsőházét. Hatalmas füles fotel, mellette könyvkupacok. Az állólámpa szakadozott vörös selymén átszüremlő fény különös árnyékokat rajzolt a falra. Hagymás tojásrántotta illatát érezte. Az illat frissessége, kívánatossága teljes ellentétben állt a látottakkal.
– Megkínálhatom? – ült vissza az öreg a fotelba, és mutatott rá a két tányérra. A makulátlan fényű ezüsttálcán a két megrakott tányér mellett két csészében gőzölgő tea, arrébb pirítós, két kistányéron vaj, fehér damasztszalvéták feltekerve, ezüst karikában. Mintha a régmúlt idők kávéházában terítettek volna.
Ádám nem merte megkérdezni, kinek szól a második teríték. Elfogadta. Csendben ettek, ízlett neki. Honnan tudta az öreg, hogy jönni fog? Nem merte megkérdezni… Másért jött, mást szeretett volna tudni.
– Hány éve ismeri? – kérdezte az öreg.
– Négy.
– Miért nem veszi el? Ha nem akarja, menjen tovább. Ne tartsa fel. Engedje, jusson neki más. Ha akarja, s nem csak szeretné, akkor ne várjon. Holnap kérje meg a kezét, vagy búcsúzzon el.
Az öreg befejezte a rántottát. Mesélték egyszer a kávéházban, hogy a műszak végén leült mellé egy pincér. Nem szólt semmit. Az öreg nézte-nézte, aztán elmondta az életét a születésétől fogva.
– Nincs titok. A kérdések ugyanazok, csak mindig másról szólnak. Mitől fél?
Ádám hallgatott, hosszasan kevergette a teáját. Félelem? Ezt így nem mondta ki magának. Félelem. Igen, fél.
– Maga azért jön ide, hogy kész receptet kapjon a bajaira. Vágjak a dolgok közepébe? Apjával, anyjával nem tud beszélni erről. Haragban van velük, s amíg nem bocsátja meg nekik azt, amit ki nem állhat bennük, félni fog minden elköteleződéstől. Nézzen szembe velük, fogadja el őket olyannak, amilyenek. Nem fognak változni, maga sem és a lány sem. Fogva tartják a haragjai, a rossz érzései, s nem tudja elengedni őket, magára telepszenek. Nem maga dönt, hanem magában a…
– Állj! – kiáltotta Ádám.
Az öreg megállt, mintha a beszélgetés természetes velejárója lenne az éles kiáltás. Teáscsészéjét a kezébe vette, és nézte a fiút.
– Azt mondta, nem fog recepteket mondani, és most anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, jönnek ezek az előre bekeretezett lélektani sablonok. Még ki sem mondtam, hogy miről szeretnék beszélni.
– Az kiabál, akinek ég a háza. Azért jött, hogy megkérjen egy aggastyánt, aki már ötvenhárom évvel többet látott a világból, mondja el, amit a nőkről és az életről tud. Én elmondom.
– Honnan tudja, hány éves vagyok? Ki maga? A pincérek azt mondták, nyugdíjas professzor. Hallottam azt is, hogy festő, aki eladta az összes képét és már nem fest. Volt már a születő legendákban Freud-tanítvány, akit megtagadott a szakma. Azt is mondják, hogy karácsonykor eltűnik és csodákat tesz. Ki maga? Egy szent, vagy egy sarlatán?
– Maga melyiknek örülne a jobban?
Ádám hallgatott, hirtelen bánta már, hogy feljött. A kávéházi beszélgetéseket körüllengte valami játékos könnyedség, mintha élő irodalomóra lenne, és közben még a lélek sebei is gyógyírra leltek. De ez a szoba, ez a félhomály, amely először mesésen vonzó volt, kezdett nyomasztóvá válni. Mire vágyott, maga sem tudta. A hiányzó mesterre? Szívesen lenne tanítvány.
– Felkészült a csalódásra? Pincér voltam Debrecenben, az Arany Bikában. Ahogy kell, először egy örökkön álmos pikoló, aztán léptem egyre feljebb. Nagyapám volt a főpincér. Amikor fent jártunk Pesten, elvitt az összes híres étterembe, kávéházba, hogy lássam, hogy dolgoznak a fővárosi kollégák, a „Kellner-arisztokrácia”. A New Yorkban, a Gundelban, a Bristolban, a Centrálban jártunk. Rendeltünk, aztán nagyapám tanított, nézd ezt és ezt. Hogyan szólnak a vendéghez, meddig hajolnak a borravalónál, meddig a törzsvendég előtt. Ott egy finom csuklómozdulat, nézd, hogy ül a tíz tányér a karon. Nézd azt a terítéket, nézd azt a szalvétát, hogy van hajtogatva! Azt mondtam magamnak, ez az én világom, én Pesten fogok pincérkedni! Nem így történt… De nem is erről akartam beszélni. Nagyapám azt is mondta, hogy élj, élj! Ne a házasságban vigyen a kísértés rossz utakra. Hát én hallgattam rá, s kezdtem élni a magam módján. A kenyeres lányok, a szobalányok voltak az első iskoláim. Szép szobái voltak az Arany Bikának. Nagyapámnak volt egy mondása: Az étvágynak is, az álmoknak is meg kell teríteni. Hát én ezt lefordítottam magamnak, és megterítettem a vágynak. A konyháról elcsentem a legszebb dolgokat, és amikor a műszak véget ért, akkor mint önkéntes szobapincér beterítettem az üres szobákba, ahogy Pesten láttam. De olyan szépen, olyan mívesre hajtogatva a szalvétákat, hogy olyat még nem látott senki. Gyertya, szalvéták, ezüst eszcájg, fenséges falatok. Azok a lányok nem nagyon láttak még ilyet, csak a romjait, amit a vendég ott hagyott. Meghívtam őket egy úri vacsorára. S amikor már jóllaktak és csillogott a szemük, akkor én szépen elgondoltam, hogy megcsókolom őket…, de olyan jóllaktak és olyan jól érezték magukat, hogy erre már nem vágytak. Inkább azt kérték, mondjam el franciául az ételek nevét. Ezt szerették nagyon. Volt egy magas, gyönyörű lány. Ő mindig azt kérte, súgjam a fülébe: bouillon d’amour. Ő lett a feleségem. S akkor én, aki meg tudtam teríteni a vágynak, megkaptam a legszebb lányt ajándékba. S akkor férj lettem, és mindent elrontottam. Dühös voltam, ha nem volt kész a vacsora, ha nem öltözött mindennap csinosan. Pöröltem vele, s közben nem vettem észre, hogy pocakot eresztettem. Dolgoztam három műszakban, és már nem terítettem meg a vágynak, sőt még a vacsorának sem. Amikor mások mondták, akkor vettem csak észre, hogy lefogyott mellettem az asszony. Akkor láttam, hogy nemcsak lefogyott, hanem megfáradt, megöregedett. Dühös lettem rá, és dühömben már nem kellett. Volt egy kisfiunk, az békített minket. Hétéves volt. Maga már nem emlékszik, volt ott Debrecennél egy híres vonatbaleset. Egy mezőgazdasági repülő rázuhant a debreceni gyorsra. Az esély egy a millióhoz, hogy megtörténik. Három halott volt. A pilóta és két utas a vonatról. A feleségem és a kisfiam. Amikor a temetésre vittem a hatalmas koszorút, akkor jöttem rá, hogy tíz év házasság alatt egyszer sem vittem neki virágot. Azt a száz szálat, ami a koszorúban volt, szálanként kellett volna odaadnom neki. Egyszer akartam neki virágot vinni, amikor megtetszett valaki más, és otthon azt mondtam, elég volt, elmegyek. Erre azt felelte: – Nyugodtan, ahogy neked jó. – Összepakolta a bőröndömet, kivasalta az ingeimet, én csak ültem és néztem. Azt mondta: – Tudod, hogy ebben a házban mindig szeretni fognak, és a fiadat is úgy nevelem majd, hogy szeresse az apját. Az ajtó mindig nyitva áll, visszavárunk. – Nem tudtam elmenni. De másnap nem vettem virágot. Egy héttel ezután jött a vonat. Azóta olvasok, gondolkodom, mit kellett volna másképpen. S amire rájövök, vagy azt hiszem, hogy megsejtettem, azt elmondom azoknak, akik kérdezik. Akkor leszünk királyok, ha királynővé tesszük az asszonyt, aki szeret. És akkor egyszer eszembe jutottak azok a terítékek, azok a szép ünnepi asztalok, amiktől elájultak a lányok a szállodában. Egyedül vagyok. Van itt a szomszéd utcában ez a bezárt kávéház. Harminc-negyven éve zárva. Én minden karácsonykor elkérem a kulcsát. Kitakarítok, és megterítem az asztalokat a legszebb díszítéssel, a legszebb poharakkal, ezüst evőeszközökkel, amit a megtakarított pénzemből vásároltam. Azt mondják, szebb, mint az angol királynő asztala. Minden teríték mellé teszek egy szál virágot. Négyfogásos ünnepi menüt készítek, és meghívok magányos embereket, férfiakat, nőket, akik senkitől nem kapnak ajándékot. Leülnek, együtt eszünk, én pedig megterítek a vágynak, megterítek az álmoknak.
Lássa, azért egy pikoló álma is valóra válhat ebben a furcsa világban!
Fotó: Meskó Zsolt
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
