Minden alkotóműhely – szentély. A teremtés szentélye. Kósa Klára keze alól madarak röppennek csodás mesefák ágaira. Megelevenednek a népmesék: zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár és csipkefa bimbója kivirágzik, elborítják a piros virágok. A fali tálakon kecses reneszánsz hölgyek táncolnak, zenélnek, minden tárgy egyedi műalkotás és szimbóluma valaminek: népi hiedelmeknek, vallások hitvilágának. A gyönyörű Életfa, a tökéletes harmónia jelképe, az Édenkert közepén áll.
Miként Klári szentendrei alkotóműhelye is. Ide indultunk kollégámmal Navarrai Mészáros Mártonnal egy kellemes napfényes tavaszi napon. A kocsit a parkolóban hagytuk és gyalog sétáltunk tovább, végig a Duna-parton, majd átkeltünk a Bükkös-patak hídján, és a fákkal beültetett kis téren már várt minket, műhelye előtt Kósa Klára, a népi és a reneszánsz tárgyi kultúra művészetének nagyasszonya.
Kérdésemre, hogy mióta ismerjük egymást, nagyot nevet: „több mint negyven éve.” Szülővárosában, Kecskeméten találkoztunk, akkoriban a népi fazekasságot csempészte vissza, a kor és a városi lakások igényeihez igazítva, művészi szinten. Akkor kaptam tőle, konyhám legfőbb ékességeit: a receptes fali tálakat, és egy csodaszép mázas tálat, amibe az van beleírva, hogy „Ebbe sül a kalács”. Vidámság, szeretet költözött velük a népi tányérokkal, korondi fazekasok korsóival, festett hartai székekkel színesített, magyarosan amerikai konyhánkba. Mindketten Kecskeméten kezdtük, élethivatásnak választott pályafutásunkat. Én az újságírást, ő a népművészeti tárgyalkotást.
– Pedig – jegyzi meg, miközben kitölti a kávét – agyagot sokáig nem láttam. Édesapám ügyvéd volt, édesanyám textiltervező iparművész, bátyám mérnök lett, nővérem tanár, engem is tanárnak szántak a szüleim. De akkor alakult Kecskeméten – Kodály Zoltán támogatásával – az ország első ének-zenei általános iskolája, ahol megtanultam zongorázni, és megszerettem a zenét. Kodály módszerének volt egy nagy előnye: nem zeneművészeket nevelt, hanem a művészet minden ágában jártas, minden értékre fogékony emberkéket. Álomvilág volt, meghatározta az egész életemet. Engem az iparművészet érdekelt, ennek alapjait a híres Mezőtúri Népművészeti Fazekas Szövetkezetnél szereztem meg és húsz évesen már megkaptam a népi iparművész, majd a Népművészet Mestere címet.
Hogyan kerültél Szentendrére?
„Mezőtúron rájöttem, hogy nem utánozni kell a népművészeti tárgyakat, hanem tovább fejleszteni, megőrizve a régi formákat. Feliratos butellákat készítettem, meg olyan étkészleteket, amelyek mai szemmel is tetszetősek, és időállóak. Értéket képviselnek. Ezért ráálltam a tárgyalkotó művészetre, majd a reneszánsz szépség megszerettetésére. De ezt megelőzően olyan helyet kerestem, ahol megnyithatom önálló műhelyemet. Elsőként Szentendrén, majd Budapesten és Tahitótfaluban, végül több mint másfél évtizede visszatértem Szentendrére. Itt van a közelemben Mátyás király és Beatrice királyné visegrádi palotája, oda gyakran átsétálok, ihletet meríteni reneszánsz motívumaim megálmodásához.„
Megjegyzem, hogy ő is kifejezetten reneszánsz jelenség, fekete ruhájában, magas, vékony termetével. „Nagyon szeretem a fekete színt. Elegáns. Ezért szeretek öreg lenni. Voltam fiatal is, akkor sem voltam szép, de vannak szép emlékeim. De szeretem az öregséget is. A színek bennem élnek, én keltem életre őket a tárgyakon. Azért jó ez a műhely, mert zavartalanul dolgozhatunk, most már ketten az unokahúgommal, Kósa Judittal.”
Mi a szenvedélyed? „Mi lenne? A családom, a férjem, Budai János, a fiam, János-Kristóf, a műhely. Egész életem a kerámiáról szólt. Minden darabunk egyedi. Csinálhatnánk két egyformát is Judittal, de egyet alkotni, az igazi öröm.”
Erről ismerhetők fel a kerámiáik. A páratlanságukról. Meztelen vázák várják – karcolva, egyszer már kiégetve a színeiket. Minden lámpa más díszítésű és színű, és mindegyikhez megfelelő színű búra kerül. Klári megmutatja, hogy vágja ki agyagból a reneszánsz asszonyokat vagy a mesefát virágokkal. Biztos kézzel, gyengéden, szeretettel. Gyorsan, nehogy kiszáradjon az agyag és eltörjön. Ilyen képet kaptam ajándékba: csillogó mázzal bevont táncoló lányok, bordó alapra ragasztva, reneszánsz, aranyozott keretbe foglalva. Már ott táncolnak az ágyam mellett. Fölöttük apám gobelinje – engem ábrázol – nagy kerek keretben. Ha felébredek rájuk esik első pillantásom. A szemközti falon pedig Klári rólunk készített „névjegy” tálja. Ráírva az én nevem, mellette írótoll, és a férjemé – kamerával. Erre nagyon büszkék vagyunk. Távozáskor megjegyzem, hogy olyan szépen beszél még mindig kecskemétiül. Özve. Mögyök, neköm, hirös, mint szülővárosa Kecskemét. Kiderül, hogy soha nem beszélt özve. Csak akkor kapott rá, amikor beleszeretett a népi cserepekbe. Szerinte kár, hogy emberek leszoktak a tájnyelvről, mert azt hiszik, hogy ettől kisebbek. Pedig a bajorok még mindig úgy beszélnek, hogy azt a német nem érti meg, pénteken pedig viseletbe öltöznek és le sem vetik hétfőig.
Amikor dicsérem a műveit, a gyönyörű ízes beszédét, elmosolyodik: „Látod, ezt szeretem benned. Hogy szereted a másik alkotását. Mostanában azt tapasztalom, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Én azt szeretem, ha valaki valamire egy életet tesz fel. Mint én a kerámiára. Az életem erről szól: reggeltől-estig, hétfőtől hétfőig.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
