A trauma után Magyarországra menekült Csanády György eredeti versének utolsó sora így végződik: Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem! Tehát ebben szó nincs elvesztésről, hanem egy, az Istenhez való szép fohászkodás, kérés. Miért taglalom ezt? Mert egyrészt így eredeti, másrészt sokkal kevésbé pesszimista, mint a ma énekelt változat, és szépen kapcsolódik az ősi székely himnuszként ismert énekhez. Utóbbiról úgy tartották, hogy 1350 óta létezik, ám kutatások szerint a szöveget 1940-ben Tamás Győző szolnoki káplán írta egy pályázatra. Az igazság lehet, hogy valahol középúton van, hiszen ha van jó néhány megzenésített Petőfi-vers, amely már népdalként forog szó szerint közszájon, akkor meg miért ne ihletődhetett volna szolnoki káplánunk a régi idők szövegeiből, dalaiból?
A kapocs a két himnusz között meg a Jóistenhez való fordulás, és az ősinek ismert dalszöveg sem pesszimista, hanem még a székely himnusznál is optimistább, hiszen a ki tudja, mekkora tér- és időbeli messziségből a vándor hazatalál. Ráadásul reménységről mesél és Csíksomlyóról, ahová – meghallván a Szűzanya hívását – ma is százezrek találnak haza pünkösdkor minden esztendőben. Most, hogy a búcsú ideje ismét közeledik a címbéli kérdésre rá is vághatnánk nyomban, hogy hát haza, Csíksomlyóra!
Ám a mai világunk kicsit bonyolultabb. Az, mert azzá tesszük mi, emberek. Mire gondolok? Emlékezzenek a nemrég megjelent Vicc című írásom zanzájára. Amit a történések egy az egyben igazoltak is. De most továbblépett a „történelem”. Újvilági, republikánus barátaink – némi kelletés után – szépen megszavazták az irdatlan összeget, amely a szomszédbéli háború folytatásához elengedhetetlen. Ergo: morgó. Azaz mindenki a fegyverlobbi zsebében van. Párttól függetlenül. A nép meg egész évben, szerte a világon, szavaz szépen. Óperencián innen és túl is. S kire is? Hát a pártokra. Amelyek ugyebár minket, halandó közembereket képviselnek. Na, innentől kezdjünk el kérdezni. Tényleg minket? Tényleg kellenek ezek a struktúrák? Hát nincs nekünk saját józan eszünk, saját akaratunk? Vagy csak kényelmesebb így? Jó kérdés. És messzire vezethet a válasz.
2024-et írunk. Ebben az időintervallumban leledzve vagyunk, élünk. Valahol. Ki itt, ki ott. De – barátaink az Úrban – mielőtt ikszelgetünk majd, legyünk már kicsit észnél és kérdezzük meg: merre visztek, megbízottjaink? Bizalmunkat hordozó kedves felkentjeink, ez a kérdés bizony hideg ing. Hát az vegye magára, aki viselni tudja.
Fotó: Albert Levente
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
