Csapi Róbertné Györgyi, a ferences fenntartású Dorothea Otthon intézményvezetője, Hartmann Károlyné Éva mentálhigiénés szakember, programszervező és a kozármislenyi otthon más munkatársai osztották meg velünk június 22-i mohácsi kirándulásuk élményeit.
Kozármisleny és Mohács 40 kilométerre fekszik egymástól. Két kisbusszal indult útnak a 17 fő és kísérőik; a lakók között voltak önállóan közlekedők, de többen segédeszközt, kerekesszéket használnak. Kisebb logisztikai problémát okozott a kerekesszékek, rollátorok, járókeretek elhelyezése és persze az idősek beszállítása a buszokba – az út előtt egyébként felszállási próbát is tartottak a nehezen mozgókkal, ki hogyan tud beülni, milyen segítséget igényel. A részt vevő lakók között legalább fele arányban voltak előrehaladott demenciában szenvedők is, akik azonban szívesen követik gondozóik invitálását.
Mohácson ellátogattak a Busóudvarba, ahol a kiállítás a nemzetközi hírű mohácsi busójárás hangulatát idézi fel. A világ szellemi kulturális örökségének listájára felkerült mohácsi népszokás tradicionális elemei máig változatlanok. A busóbundákat öltő felnőttek faragott álarcokban, jellegzetes kellékekkel, kolomppal felszerelve búcsúztatják a zord telet és várják a tavaszt. Az állandó kiállítás termében hetven felöltöztetett busóalak áll.
A busók láttán a lakóik közül többen elmesélték fiatalkori élményeiket: ki hányszor volt busójáráson; milyen népszokást őrzött a családja; az asszonyoknak, illetve a férfiaknak milyen teendőik voltak akkoriban. Ezek az emlékképek tiszták és élesek maradtak – ezzel ellentétben, sajnos, az előző napok emlékei elhomályosulnak.
A busók mellett a kiállításon láthatók a kellékek is: az ördögkerék, ágyú, csónak; sőt a telet jelképező koporsó vesztőhelye: a busómáglya is. A hangulatot fokozza, hogy a kiállítóteremben az óriás máglya tüzének ropogása hallatszik, és hagyományos sokác (horvát) zene szól – videóról a kóló táncot is elsajátíthatta, aki bírta, akarta. Kerekesszékben, rollátorral ez némi nehézségbe ütközött.
Filmvetítésen szemléltették, hogy milyen is egy busó beöltözési szertartás; mi kerül a bunda alá, hányan segítenek a beöltözésben. Számítógép segítségével a különböző helyi népi ételek receptúráját is megismerhették; a lakók és a tárlatvezető pedig tapasztalatot cseréltek a főzési szokásokról. Arra többen is emlékeztek, hogy a szülői háznál, illetve fiatalkorukban mit főztek, mit ettek.
A kísérőket is meglepte az egyik demens néni, aki egyébként térben-időben súlyosan dezorientált, időnként bolyong, környezetét kevéssé ismeri fel. Ez a néni a tárlatvezetőn is túltett, úgy mesélt a busó szokásokról, hagyományról, kellékekről – amire a tárlatot vezető hölgy bólogatott: „igen, igen, ez így igaz”, s megerősítette a demenciával élő néni beszámolóját. Így lehettek a jelenlévők tanúi annak a csodának, hogy
Ezután a vállalkozó kedvű kollégák egy csónakban evezve a Dunán próbálhatták ki, hogy együttműködve, csapatot alkotva is milyen nehéz partra érni, illetve így meggyújtani a máglyát.
Menet közben a lakók nagyon aktívak voltak. Mohács belvárosában fagylaltoztak, majd a Duna-partot érintve tértek vissza Kozármislenybe – utána még napokig a kiránduláson átélt élmények jelentették a fő témát a Dorothea Otthonban.
A vezetők, segítők pedig megfogalmaznak ilyenkor néhány „költői” kérdést: Az akadályok – akár fizikai, akár mentális, akár mindkettő – jelenthetnek-e tényleges korlátokat? Vajon, ha nem az otthonban laknának, részük lehetett volna egy ilyen programban? Egy-egy program, kimozdulás milyen élményeket, képességeket, rejtett tudást hoz elő lakóinkból?
Az élmény csak aktuális, vagy akár napokon, heteken keresztül tarthat? Hogyan tudjuk ezeket az élményeket kamatoztatni?
Forrás és fotó: Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
