A világ ma azt sugallja, hogy ami erőfeszítéssel jár, az veszteséges.
Ez odavezet, hogy a világban egyre kevésbé érezzük otthon magunkat, elengedtük a családi kötelékeket, a vallási kötődést, egyáltalán, személyes kapcsolatainkat felváltottuk digitális kapcsolódásokra. Az ebből fakadó elmagányosodás és értékvesztés különösen fenyegeti a most felnövekvő alfa-generációt.
Az új Nemzeti alaptanterv tervezetéből hiányoznak a családokat, a pedagógusokat és a magyar társadalmat egészében is érintő változásokra adott válaszok, iránymutatások és változtatási irányok egyes elemei. Az alábbiakban néhány lehetséges kiegészítési szempontot tallózunk, praktikus példák, javaslatok kíséretében – egy négygyermekes családanya szemszögéből, két részben közreadva.
Miközben a kormányzat családbarát országot épít, és minden lehetséges eszközzel azt kívánja előmozdítani, hogy a népességcsökkenés üteme tovább lassuljon, hogy Magyarországon minél több fiatal döntsön úgy, hogy családot alapít, gyermekeket vállal, addig az oktatási rendszer mintha kerülné az ezzel való foglalkozást. Pedig ebben a feladatban a köznevelésnek is intenzíven szerepet kell vállalnia – már csak azért is, mert ha nem így tesz, nem lesz kit tanítani, nevelni az iskolákban. Tudomásul kell vennünk, hogy a családok szerkezete átalakult, az egygyermekes családok aránya növekszik.
A családok több mint felében (55 százalékában) egy gyermeket nevelnek, így a köznevelésben részt vevő minden második gyermek testvér nélkül nő fel. Mindez oda vezet, hogy gyerekek tömege nő fel atomizáltan, kortárs társaság nélkül, és csak a köznevelés ad lehetőséget számukra, hogy gyakorolják az azonos korosztállyal való együttműködés szabályait. Mindezt a tananyagba is szükséges beépíteni, de az iskola nevelési céljai között szintén szerepeltetni kellene. A fenti változásokat figyelembe véve az óvodának és az iskolának egyaránt hangsúlyosabban szerepet kellene vállalnia az egymás iránti felelősség, mások igényeinek elfogadása, egyáltalán, a másokkal folytatott megfelelő kommunikáció beidegzésében.
Az iskola közösségi szerepét erősítendő néhány praktikus javaslat: általánossá lehetne tenni a testvérosztályok kialakítását, ami alkalmat ad arra, hogy egy nagyobb tanuló (például nyolcosztályos képzés esetén egy ötödikes) segítse az elsős, kicsi gyerekeket a beilleszkedésben, majd ezt a „testvéri”, kicsit szorosabbá vált kapcsolatot vigyék tovább a felsőbb évfolyamokon is. Érdemes lenne a nagyokat bevonni olykor a kicsik életébe – napközis foglalkozáson például „kistanárként” működhetnének közre a lecke megírásánál, ami orientálhatná a gyerekeket a tanári pálya felé is. Ugyancsak fontos volna, hogy az osztályok is valódi közösségként működjenek, ahol kialakított rendben segítik egymást a gyerekek. Például ha valaki hiányzik, a lemaradást elkerülendő a leckét és a feldolgozott tananyagot megfelelő rendben juttassák el annak a gyermeknek, aki épp beteg vagy más okból távol van.
A gyerekek többsége nem találkozik élete során igazi babával, ezáltal azok az elsődleges bevésődések is hiányoznak, amelyek felkeltik a vágyat egy kisbaba későbbi vállalására. Így ha egy osztályközösségben kistestvér születik, fontos lenne, hogy – amennyiben ehhez az érintett szülők hozzájárulnak – találkozhassanak (esetleg védőnő szakavatott vezetésével) a kisbabával és családjával. Sokkal meghatározóbb élmény lehet egy ilyen találkozás a majdani gyermekvállalásban, mint bármely erre vonatkozó később elolvasott újsághír vagy jóhiszemű szülői buzdítás.
Az identitásvesztés Európa-szerte általános jelenség, ráadásul a technikai fejlődés azt a hamis illúziót kelti, hogy minden külső és belső határ átléphető. Végső soron azonban ez odavezet, hogy a világban egyre kevésbé érezzük otthon magunkat, elengedtük a családi kötelékeket, a vallási kötődést, egyáltalán, személyes kapcsolatainkat felváltottuk digitális kapcsolódásokra. Az ebből fakadó elmagányosodás és értékvesztés különösen fenyegeti a most felnövekvő alfa-generációt (a 2010 után születetteket). Nekik ugyanis már nincs összehasonlítási alapjuk annak kapcsán, hogy miről is maradnak le, ha nem kapcsolódnak hús-vér emberi közösségekhez.
Épp ezért minden olyan kezdeményezés, szokás bevezetése támogatandó, mely az iskolát mint elemi közösséget és rajta keresztül a nemzeti identitást mint „ernyőközösséget” erősíti. Fontos volna például az iskolai ünnepségek rendjének kialakítása. Megengedhetetlen, hogy a Himnusz vagy a Szózat éneklésének passzív hallgatói legyenek a gyerekek, ahelyett, hogy a tanár vezetésével maguk énekelnék és élnék át a nemzeti imádságot.
Az osztálykirándulások helyszínének kiválasztása szolgálhatná a honismeret bővítését. Az iskolai közösség egységes vizuális megjelenése – legalább egy póló vagy jelvény formájában – ugyancsak lényeges volna, mert minden eszközzel erősíteni szükséges az identitásrétegek különböző szintjeit. Fontos, hogy mindez ne csak passzív befogadásra épüljön, hanem a gyerekek valóban legyenek részesei a folyamatnak: például az iskolai honlapokon legyen felület a virtuális közösségi térben való találkozásra, a tanulók egy blogon, egy üzenőfalon keresztül mutassák be a nekik fontos élményeket, mondják el észrevételeiket a közösségről. Az iskola legyen partnere a falain belül szerveződő tanulói közösségeknek, adjon teret a találkozásra a tanítási időn kívül is.
Az osztályzatok között is érdemes megfontolni egy „közösségi jegy” bevezetését. Ne csak egy sokadrangú elismerés legyen év végén, ha valaki tesz az iskola közösségéért, hanem egész évben fordítsanak figyelmet annak respektálására. Az iskola a település, a településrész szíve-lelke legyen, hiszen itt találkozik gyermek és felnőtt, szülő és pedagógus, azaz kivételes, kitüntetett közösségi tér.
Mindezek miatt kívánatos lenne, hogy az iskola kapcsolódjon be a település életébe, a gyerekek vállaljanak feladatot a lakóhelyük működésében, például látogassák meg az ott élő időseket egy ünnepi műsorral vagy segítsenek a nagyobbak lefesteni a játszóteret – mindez a közösségi jegyben is elismerhető, a gyerekek pedig ezzel is motiválhatóak. Ahhoz, hogy a közösségi tevékenységnek valódi súlya legyen, a felvételi pontszámok között is érvényesíthetővé szükséges tenni. Az iskola mint közösség felelősséggel tartozik a környezetéért is, ebben is partnerként kellene tekinteni a gyerekekre – például legyen minden héten kijelölve egy felelős osztály az épület és környezete rendben tartására.
A világ ma azt sugallja, hogy ami erőfeszítéssel jár, az veszteséges. Ebből a nézőpontból elkerülendővé válik például egy nehezebb helyzet vállalása a munkahelyen, ehelyett sokszor gyors munkahelyváltást választanak (HR-szakemberek számára ez jól ismert a jelenség a fiatal munkavállalók körében). Sok esetben a fizikai munka elkerülése is e felfogásból ered, de a családi életben a párkapcsolatok könnyebb felbomlásához vagy a gyermekvállalás elkerüléséhez is vezethet, hiszen minden emberi kapcsolat – egy szeretetkapcsolat is – munkával és felelősséggel (is) jár.
A munka, az erőfeszítés elismerése és annak iskolai szinten való gyakorlata különösen fontos. Ha valaki kiemelkedő teljesítményt nyújt vagy szerényebb képességűként önmagához mérten fejlődik nagyot, rendkívül fontos, hogy az iskola ezt az eredményét láthatóvá tegye, a munkáját becsülje meg, fejezze ki azt, hogy az erőfeszítésnek értelme és eredménye van.
A gyerekek remekül értenek a különböző gombok nyomkodásához, de sokszor még felső tagozatban is komoly kihívást jelent nekik egy cipőfűző megkötése vagy egy gomb felvarrása. Ugyanígy jellemző, hogy a családokból kikopik a főzés, ami nemcsak azért aggályos, mert egy fontos tudásunkat elveszítve kiszolgáltatottabbá is válunk, hanem azért is, mert komoly népegészségügyi következményei vannak annak, ha feldolgozott élelmiszereket fogyasztunk. Ugyanakkor ehhez tudni kell felütni egy tojást, megpucolni egy krumplit. Minden efféle készség iskolai (újra)tanítása szükséges lehet, tekintettel a családok szerkezeti változásaira és az életformájukban beállt változásokra. Érdemes lenne tankonyhákat működtetni, az iskolai alkalmakra pedig a gyerekeknek maguknak elkészíteni a süteményeket, szendvicseket.
Szülők és pedagógusok egyaránt elveszetten kapkodnak levegőért a digitális átalakulás sodrásában. E jelenségnek az egyik oldala, hogy minden gyermek számára elengedhetetlen a ma már nélkülözhetetlen eszközök használatát megtanulni, a megfelelő eszközökkel az iskolákat szükséges ellátni. Ugyanakkor kellene egy egységes irányelv arra vonatkozóan, hogy lehet-e iskolában telefont és más eszközöket használni, hogy mikortól ajánlott az okoseszközök használata (mikor érik meg a diák arra, hogy szűrhesse az információözönt) gyermekkorban, és konszenzusra lenne szükség abban a tekintetben is, hogy elvárható-e – s ha igen, mikortól – az, hogy digitális formában kérjenek számon feladatokat a gyerekektől a tanárok.
Hangsúlyozom, hogy a fenti, illetve az írás következő részében felvázolt javaslatok egy szülő jobbító szándékú észrevételei, nem szakmai alapon és nem pedagógiai elméletek alapján született megjegyzések. Az új Nemzeti alaptanterv társadalmi vitájának során talán mégis érdemesek lehetnek e civil szempontok is a megfontolásra.
Máthé Zsuzsa
A szerző történész, négy gyermek édesanyja
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
