A Magyar Katolikus Egyház idei, 1%-os kampányában többek között a karitatív tevékenység fontosságára is felhívja a figyelmet. A kampány üzenete: „Egyként hitben, közösségben”. Tolonics Dániellel, a Katolikus Karitász országos logisztikai és program koordinátorával beszélgettünk.
– Hogyan és mikor került kapcsolatba a Katolikus Karitásszal?
– Szentendrén születtem, ott nőttem fel, nemrégen költöztem be Budapestre. Jártam egyetemre, nyomdaipari mérnöknek tanultam, de nem fejeztem be, nyomdaipari mérnökasszisztens lettem. Sokáig más vonalon dolgoztam, egy nyomdaipari és csomagolástechnikai cégnél. A tavalyi évben három hónapig önkénteskedtem a Karitásznál. Közben lehetőségem lett volna egy munkahely-változtatásra, de nem éreztem a késztetést, hogy elvállaljam a szóba került állást. Ezért megkérdeztem, hogy van-e a Karitásznál lehetőség, és örömmel fogadtak.
– Ennyire megtetszett Önnek az önkénteskedés, az itteni légkör?
– Igen. Nagyon családias a hangulat, az ötleteimet is pozitívan fogadták, vagy ha valamelyik elképzelésem nem passzolt a Karitász profiljához, korrektül megmondták.
– Milyen ötletei voltak?
– Az autóflotta karbantartásában volt néhány meglátásom, és a Karitász vezetése megbízott azzal, vigyem fel az adatokat, hogy ne csússzunk el, se egy műszakival, se egy gumicserével, mert akkor a garanciát is bukhatjuk az autónál. Sikerült összeraknom egy rendszert, ami jelez a telefonomon, hogy mikor melyik autó menjen szervizbe.
– Mi késztette arra, hogy önkéntesnek jelentkezzen a karitásznál?
– Az előző munkahelyeimen gyakran éreztem valamiféle belső kényszert, hogy segítsek a bajbajutott, nehéz helyzetbe került embereknek, ezért kerestem meg a karitászt. A lényeg az volt, hogy név nélkül próbáljak segíteni, kerülve mindenféle magamutogatást, hogy én milyen jó ember vagyok. Ha adunk valamit, cserébe pedig köszönetet várunk el, az nem teljesen őszinte.
– Ön egyébként hívő?
– Anyukám katolikus hittantanár. Volt az életemben egy időszak, amikor nem gyakoroltam a hitemet. Itt a Karitásznál sem lenne kötelező, de pont a hitből merítek egy pici erőt, hogy a lehetőségeinkhez képest minél több emberhez eljussanak az adományok.
– Mióta tölti be a Karitász logisztikai és programkoordinátori tisztségét és mi a feladata?
– Tavaly augusztus óta. Feladatom, mint már említettem, a gépjárműflotta teljes szervizése, karbantartása, mellette a beérkező adományok logisztikája, hogy melyik raktárunkba kerüljenek. Ha élelmiszerek, folyamatosan kell figyelnünk a lejárati időre. Erre is lesz egy sokkal jobb rendszerünk a mostaninál. Amikor idekerültem, Sellyénél volt egy óriási vihar, ami hatalmas jégkárt okozott, akkor meg kellett szerveznem a fuvarokat, hogy ne menjen le és ne is jöjjön vissza üresen az autó, mert az kiesett pénz. Amennyire csak lehetséges, tegyük minél hatékonyabbá a Karitász munkáját, jussanak el minél gyorsabban az adományok a szükséget szenvedőkhöz azoktól az emberektől, akik azokat felajánlották.
– Feltételezem, hogy van külön számítógépes rendszer, ami jelzi azokat a helyeket, amelyeken különösen nagy szükség van a segítségre…
– Az egyházmegyei karitászok jelzik, hogy milyen igények vannak, ezeket mi feldolgozzuk, és ezek tükrében segítünk.
– Az orosz–ukrán háború miatt hazánkba menekült magyarok és ukránok segítése mennyiben igényel speciális módszereket?
– Valamilyen szinten mindenképpen, mert például az ukránok többnyire nem beszélnek magyarul, ezért mindenképpen szükség van tolmácsra, amiből viszont hiány van. Ezt megpróbáljuk orvosolni. A feladatunk onnantól kezdődik, hogy a menekültek átlépnek a határon, és Barabáson fogadjuk őket, az ottani közösségi házban, ott állíthattuk fel a segítségnyújtó pontot, ahová beköltöztünk. Ide átcsoportosítottuk a saját készleteinket is, van takaró, meleg ruha. Élelemmel, teával fogadtuk az érkezőket. A menekülteket innen vittük, visszük fel Budapestre, a BOK-csarnokban fogadják őket a Karitász vagy más segélyszervezet munkatársai, önkéntesei. A mi feladatunk az is, hogy egy picit próbáljuk tartani a hazájukból és otthonukból elmenekült, meggyötört emberekben az erőt, a reményt. Beszélgetünk is velük, honnan jöttek, mire van szükségük. A magyarokkal ez könnyebb, az ukránokkal nehezebb. A lakhatásban is segítjük őket, ha itt szeretnének maradni, ha pedig tovább akarnak menni, akkor az utazásukat is megszervezzük, segédkezünk nekik a szükséges papírok beszerzésében. Amennyire csak lehetséges, igyekszünk jobbá tenni az ittlétüket.
– A menekültek érthetően hatalmas traumaként élik meg otthonaik elvesztését. Mennyire nyílnak meg Önök előtt?
– Ez változó. Én főleg Budapesten vagyok, de többször is jártam már a határnál. Több embert hozunk fel, és úgy tapasztaltam, nagyon nagy a hála bennük. Megnyílnak, de csak egy bizonyos pontig. A magyarul tudók sokkal nyitottabbak, mint az ukránok, ők zárkózottak. Kevesebb adományt is fogadnak el, mert azt mondják, hogy azoknak, akik ezután jönnek, nagyobb szükségük lesz rá.
– Vannak személyes élményei, amelyek különösen megérintették?
– Barabásról jöttünk visszafelé, egy apa nélküli, ukrán csonka családot fuvaroztam. Hajnal egyre értünk a Nyugati pályaudvarra, ott nagyon flottul ment minden, tizenöt perc alatt kerítettek három szállást, ahová mehettek volna, azonnal jött a tolmács, nagyon hálás vagyok azoknak az önkénteseknek, akik ebben a különlegesen nehéz helyzetben is helytállnak. A hölgy, akit felhoztam, csak ukránul beszélt, én viszont nem értek ezen a nyelven. Kiszállt a kocsiból, mosolyogva odalépett hozzám, és megölelt hosszasan. Számomra ez hatalmas élmény volt, a hála őszinte kifejezése, ennél több nem kell.
– Amikor ilyen egészen rendkívüli helyzet áll elő, több tízezer menekült ellátása élelemmel, ruhával, tisztítószerrel, szállással, utaztatással, egyik napról a másikra ilyen sok önkéntes lesz?
– Az önkéntesek a háború kitörésének kezdetétől folyamatosan jöttek. Valójában a szervezés az, ami kicsit nehezebb, mert az önkéntesek egyszer-kétszer-háromszor jönnek, bár most sokkal aktívabbak. Monoton munkát végeznek Budapesten és a környékén, kiválogatják, rendszerezik azokat az adományokat, amelyek beérkeztek. Ezt mindenki el tudja végezni, de több dologra oda kell figyelni, így a lejárati időre, vagy arra, hogy sérült termékeket ne adjunk le, illetve hogy különböző területekre kerüljenek, mert más és más helyeken lesznek felhasználva. A legtöbb adomány tartós élelmiszerből van, ezeket megpróbáljuk olyan helyekre eljuttatni, ahol tudnak főzni, és ténylegesen fel tudják használni. Mostanra kicsit enyhült a helyzet, kevesebben jönnek, jobban oda tudunk figyelni az elszállásolt családokra, hogy feltölthessük a készleteket, ne a szállásadó pénztárcáját terhelje még ez is.
– Intézményekben vagy magánszemélyeknél szállásolják el a menekülteket?
– Igen, mindkét forma megvan.
– Amikor nincs menekültválság, milyen formái vannak a Karitász segítségnyújtásának?
– A hozzánk érkező nagyobb adományokat feldolgozzuk. Minden hónapban van egy országos értekezlet, amelyen a megyei karitászosok elmondják, hol mire van szükség. Megnézzük a készleteinket, és vagy mi visszük el a kért adományokat a megyei központokba, vagy ők jönnek el érte. Ha például építőanyagra van szükségük, akkor a közelükben lévő raktáraikba visszük el ezeket az anyagokat, a lényeg, hogy minél automatizáltabban működjön ez a dolog, hogy minél több emberhez eljusson a segítség. Ha szükséges, tűzifát is adunk az élelmiszer- és ruhacsomag mellett. Már említettem, hogy az érkezésem előtt két nappal volt egy pusztító vihar a baranyai Sellyén, házak dőltek össze. Rengeteg adomány érkezett, több tonna cserepet mozgattunk a kollégáinkkal és az önkénteseinkkel. Rendkívüli összefogást tapasztaltam.
– Csaknem egy éve tevékenykedik a Katolikus Karitásznál, rövid időn belül lett önkéntesből országos logisztikai és program koordinátor. Milyen tervei vannak hosszú távra?
– Úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet, nagyon-nagyon jól érzem magam itt. Pozitív kisugárzású csapatban dolgozhatok. Nem munkának tekintem az itteni működésemet, hanem olyan tevékenységnek, ami által talán jobbá tehetjük kicsivel a körülöttünk élő, szükséget szenvedő emberek életkörülményeit, hangulatát, reményt adhatunk nekik.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Nagy Lajosné
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
