Gérecz Sándorné Marika 1997 óta az ózdi Szent Kereszt Felmagasztalása Plébánia karitászcsoportjának a vezetője. 81 éves, dédunokája is van, ám fiatalos, energikus, szelíd, ugyanakkor határozott személyiségével korát meghazudtoló módon látja el a feladatát. Felfigyeltek rá, hiszen nem lehet őt nem észre venni akkor sem, ha egész életében a háttérben maradva segítette az ózdi rászorulókat.
– Hogyan tudta meg, hogy ön kapja idén a Szent Erzsébet rózsája díjat?
– A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától érkezett egy levél. Nem akartam elhinni, hogy nekem szól, de megnéztem, nekem címezték valóban. De mi állhat benne? A meghatottságtól alig tudtam elolvasni, mert nem számítottam kitüntetésre. Napokig alig hittem el, hogy engem, kis vidéki karitászost kitüntetnek, hiszen soha nem tettem mást, mint amit éreztem, hogy tennem kell. Ózdon nagyon sok szegény él. Valaha a kohászati üzem 13 ezer embert foglalkoztatott, alacsonyabb végzettségűeket is. Egyszer csak bezárták az üzemet, a rengeteg ember önhibáján kívül munka nélkül maradt. Azóta sem nyitottak új üzemeket. A fiatalok elmentek innen, az idősebbek, az alacsony iskolai végzettségűek itt maradtak. Van, aki közmunkaprogramban vesz részt, de sok a munkanélküli most is.
– Ózdról is származik?
– Tokajhegyalján, Tállyán születtem, majd Szerencsen érettségiztem, és 1962-ben férjhez mentem, s mivel a férjem itt volt mérnök a kohászati üzemben, Ózdra kerültem. Két lányunk született, az egyik itt lakik, a szomszédos katolikus óvodát vezeti, a másik Írországban dolgozik. Három unokám van, és van egy hatéves dédunokám is.
– Mi indította arra, hogy másokon segítsen?
– Nem tudok eléggé hálát adni a Jóistennek, hogy hívő családban nőttem fel, és áldott jó szüleim voltak. Nem voltunk gazdagok, de mindig volt annyink, hogy másoknak adni tudjunk belőle. A segítségnyújtás örömét a szüleimtől tanultam.
– Ezt a szociális érzékenységet a munkájában is megélte. Hol dolgozott?
– Annak idején pedagógus szerettem volna lenni, de édesapám korai halála miatt nem tudtam továbbtanulni, érettségi után el kellett helyezkednem Mádon, az ÁFÉSZ-központban, majd amikor a lányaink megszülettek, a férjem kérésére öt évig nem dolgoztam. 1967-ben, amikor a lányok óvodáskorúak lettek, az ózdi kórházban kaptam munkát, pénztáros lettem, majd továbbképzéseken vettem részt, így előbb munkaügyesként, majd könyvelőként dolgoztam. 1973-ban leválasztották a kórházról a hét ózdi bölcsődét, az ÁNTSZ-t, a védőnői szolgálatot és az idősek otthonát. Azt a feladatot kaptam, hogy az így létrehozott Szociális Egészségügyi és Gazdasági Központban dolgozzak mint helyettes vezető, s innen mentem nyugdíjba 2005-ben, de akkorra megfordult az arány: egy bölcsőde és hét idősotthon tartozott hozzánk a hajléktalanellátással együtt.
– Hogyan került kapcsolatba a karitásszal?
– Mindig kapcsolódtam az Egyházhoz. Külön ajándék, hogy itt lakom a templom közelében. Nem voltam még karitászos, mégis sorra megtaláltak a segítségre szoruló emberek. Egyszer egy nap alatt hárman is bekopogtak hozzám, mire a férjem viccesen azt mondta: „Anya, el ne felejtsd az ajtóra kiírni, hogy szeretetszolgálat.” Akkor Balogh Gyula volt a plébánosunk. 1995-ben látva, mennyi Ózdon a szegény, létrehozta a Hogy Életük Legyen Ózdi Keresztény Alapítványt. Pályázati pénzből egy ötvenfős ingyenkonyhát hoztunk létre egy visszakapott egyházi ingatlanban, s ezt öt éven keresztül működtettük. Időközben 1997-ben Gyula atya megalapította az ózdi karitászcsoportot is Holyné Ágika vezetésével.
– Hogyan teltek az ózdi karitászcsoport évtizedei?
– Tizenegyen kezdtük el a munkát, teljesen önkéntesen. Az emberek között elterjedt az adományosztás híre, így egyre bővült a támogatottak köre. Külföldi adományokból mindennap osztottuk bútorokat, ruhákat. A Pázmány úti ház kicsit távol esett, ezért a templom melletti bútorüzlet-helyiséget megvette Székely Dénes plébános atya az érsek úr segítségével. A karitászpont így nemcsak a templom mellé került, de tágas helyiségeiben helyet kapott a ruharaktár és az élelmiszerraktár is.
2014-ben Mischinger Ferenc atya lett a plébánosunk, aki nagyon sokat segít nekünk. Külföldi és belföldi adományokat intéz, szállít, pakol, és ha valaki becsönget hozzá, nem engedi el anélkül, hogy legalább egy szendvicset ne adna neki. Tíz évvel ezelőtt bekapcsolódtunk a Magyar Élelmiszerbank élelmiszermentő programjába, a helyi Tescóval kötöttünk szerződést. Az év kilenc munkaszüneti napja kivételével minden reggel hozzuk a péksüteményt, zöldséget, gyümölcsöt, gyümölcsleveket, tartós árut, csokoládét, melyeket azonnal ki is osztunk. Heti négyszer a karitászépületben, más napokon a város többi részein. A közeli katolikus iskolába nagyrészt rászoruló gyerekek járnak, közülük sokan ministrálnak a templomban. Vasárnaponként annyifelé csomagolunk a nagyáruházból elhozott áruból, ahányan itt vannak. Nagy öröm látni, hogy a szentmise után már eszik is a finom péksüteményeket.
– Táborokat is szerveznek nekik?
– Balogh Gyula atyának is köszönhetően 25 éve indultak el a hittantáborok, de rászoruló gyerekeket is nyaraltattunk. Először a közeli bezárt plébániákra vittük őket az önkénteseinkkel, nomád körülmények közé, majd Parádra, Szilvásváradra, de később lehetőség nyílt az egri karitászközpontban, illetve a mezőkövesdi Zsóry fürdőben nyaraltatni. Pályázaton vagy adományokból kaptunk pénzt az étkeztetésükre. Először mi magunk főztünk nekik. A kisebb plébániákra húsz gyereket tudtunk elvinni, az egri karitászközpontba már negyvenet is, és itt a központ teljes ellátást biztosított.
– A gyerekek mellett az idősekre is különös figyelmet fordítanak?
– Minden hónap harmadik szerdáján tartottunk idősek lelkinapját, ami reggel szentmisével kezdődött, majd a húsz-huszonkét idős embert megvendégeltük reggelivel a karitászházban. Miközben különböző szándékokra imádkoztak, és a plébános atya vagy a diakónusunk lelki programot tartott nekik, mi megfőztük a kétfogásos ebédet. Ebéd után tortával és virággal köszöntöttük a születésnaposokat. Sokukat mi szállítottuk az eseményre, majd haza. Manapság már nagyon kevés idős tudna bejönni, így inkább meglátogatjuk őket az otthonaikban.
Októberben mindig megszervezzük az idősek napját. A legutóbbin 150-en vettek rajta részt, az idősotthonokból és a környező községekből is érkeztek vendégek. Óriási élmény az idős embereknek ez a találkozás, egész évben várják. Sokan meghatódnak, amikor belépnek a templomba, hiszen van, aki csak ilyenkor tud eljutni. A katolikus óvodások és iskolások adnak egy kis műsort, majd a szentmisén kiszolgáltatják az időseknek a betegek szentségét. Előre elkészített szeretetcsomagokat is adunk nekik, melyekbe mindig igyekszünk házilag készített süteményeket is csempészni.
– Hogy lehet ennyi mindenkiről gondoskodni? Mennyi telefonhívás, beszélgetés, szervezés állhat akár csak egy ilyen program mögött!
– A Jóisten adott hozzá erőt. Jó kis csapat jött össze a karitászban, amikor indult, általában fiatal nyugdíjasok voltunk. Már éppen nyugdíjba mentem volna, amikor decemberben váratlanul meghalt a férjem. A főnökeim nem engedtek nyugdíjba, azt ajánlották, hogy dolgozzak még, így négy év múlva jöttem el a város szociális intézményeit összefogó központtól.
– Szent Erzsébetről tudjuk, hogy a férje halála után különösen a szegények felé fordult. Amikor meghalt Marika néni férje, annál inkább beleásta magát a karitatív munkába, vagy ellenkezőleg, nehéz volt végezni?
– Ebbe menekültem. El kellett foglalni magam. A férjemmel nagyon szép házasságban éltünk, nehéz volt feldolgozni az elvesztését. A lányaim sem voltak már itthon, így egyedül maradtam. Úgy érzem, a fájdalom megtapasztalása hozzátesz a rászorulók iránti szeretetemhez.
– Hogyan sikerült a rászorulókkal jó viszonyt kialakítania, bizalomteli légkört teremtenie?
– Mivel a templomhoz közel lakom, megtalálnak, az utcán is megszólítanak, tisztelettel köszönnek nekem. Van, aki szépen tud kérni, mások nem. A Jóisten mindig adott annyi erőt, hogy ha valaki nem szépen kér, attól én még tudjak vele kedvesen beszélni. Megkérem, „vegye le a hangot”, s megpróbálok halkan szólni, mire legtöbbször bocsánatot kérnek. Soha nem bántott senki. Olyan előfordult, hogy beszóltak, de azt is tudtam a Jóisten segítségével kezelni. Nagy konfliktusom nem volt sem a munkahelyemen, sem a karitászházban.
– Milyen tapasztalatai vannak a felnőttekkel kapcsolatosan?
– Karácsony előtt csak kisebb csomagot szoktunk adni, mert akkor másoktól is kapnak, s úgy látjuk, január a legnehezebb hónap. Sajnos a szegények nem tudnak tartalékolni, január közepén már sokszor éhezik a család. Mindig megpróbálunk konzerveket is betárolni, hogy tudjunk ilyenkor többet adni. Január vége felé, amikor még nem kapnak segélyt, akkor osztunk tartósélelmiszer-csomagot. Van, aki egy kanál lisztet nem talál a házában akkor már. Próbáltam segíteni egy családot úgy, hogy be tudják osztani, mennyit költhetnek el hetente, de nem sikerült nekik betartani. Ugyanakkor a szegény településrész is rivaldafényben úszik szilveszterkor.
– Milyen más tevékenységei vannak a karitásznak?
– Kapcsolatba állunk a hajléktalanellátással is, és kórházban, főként krónikus és ápolási osztályokon látogatunk betegeket. Sokukhoz nem megy senki más. Rengeteg ruhát osztunk. A gyerekruhát mi adjuk át méret szerint, a felnőttruhát pedig kitesszük, hadd válogassanak belőle. A Katolikus Karitász vetőmagprogramjába és pelenkaprogramjába is bekapcsolódunk. Ha valakinek palántát, vetőmagot adunk, megnézzük, hogy valóban megműveli-e a földjét, mert ha nem, a következő évben nem kaphat palántákat. Minden évben meghirdetünk egy keresztény bált a katolikus iskolába, amelyen volt, hogy 350-en is részt vettek. Ennek teljes bevétele a karitászé, amelyet tartós élelmiszer vásárlására és gyógyszerek kiváltására fordítunk.
– A Szent Erzsébet rózsája díjat kapta meg. Jelentett az Árpád-házi szent támaszt Önnek az élete folyamán?
– A második nevem Erzsébet, és a nagymamámat is így hívták. A karitászmunka nehéz részében különösen érzem a Szűzanya és Szent Erzsébet segítségét. Mi nagyon sokat dolgozunk. Előfordult, hogy 87 tonna élelmiszert hoztunk el egy évben a nagyáruháztól. A kétnapos ünnepek előtt különösen sok élelmiszert kaptunk. Emlékszem egy karácsonyra, hogy szentestén, amikor mentünk az áruért, annyi pulykát és egyéb élelmiszert kaptunk, hogy nem fért a mikrobuszba, és hívnunk kellett az atyát, hogy jöjjenek még két autóval. Gyorsan ki kellett osztani a húst, nehogy megromoljon. Azt mondtam a munkatársaknak, nincs más, innen megyünk majd az éjféli misére, itt gyújtunk gyertyát… De az égiek segítségével este öt órára valahogy mégis sikerült mindent kiosztani. Hatalmas élmény volt, és mindenki örült, mennyi családnak tudtunk boldog karácsonyt szerezni. Ezek az élmények segítenek és felejthetetlenek!
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
