A díva, akinek az élete valóságos nagyoperett. Josephine Baker, a két világháború közötti szórakoztatóipar afroamerikai királynője maga volt az erotikus szenzáció, táncával szinte egész generációját elbűvölte. Táncosnő, aki énekel. Énekesnő, aki táncol. Filmcsillag. Nagy művészek múzsája. Grace Kelly barátnője. Szivárványgyerekek nevelőanyja. Kém, a francia ellenállás hőse. Férfiak fantáziálnak róla. Nők is: leszbikus idol. „Bronz Vénusz”. „Fekete Gyöngy”. „Kreol istennő”. A lány, aki Freda Josephine McDonald néven a Missouri állambeli St. Louisban született, a nyomor és a faji megkülönböztetés poklából érkezett a világhírbe.
Apja talán Eddie Carson fekete varietédobos volt, ám az is lehet, hogy egy meg nem nevezett fehér férfi, merthogy Carrie McDonald olyan kórházban hozta világra a kislányát 1906. június 3-án, ahová fehér segítség nélkül nem juthatott volna be. A kicsi korán megtanulta, hogy csak magára számíthat. Tizenkét évesen kimaradt az iskolából, újságot árult, takarított, bébiszitterkedett. Egy év múlva már megkereste a kenyerét mint utcai előadó, tizenöt évesen egy St. Louis-i kórus tagja lett, és férjhez ment.
Házassága Willie Wells öntödei munkással csupán hónapokig tartott: Josephine a korban szokatlan módon anyagi tekintetben egész életében önálló maradt. Egy vándorszínész-társulattal hónapokig járta az országot, eljutott a New York-i Broadwayre, ahol megismerkedett a vasúti hordár William Bakerrel. Hozzáment, a frigy ugyan most sem bizonyult hosszú életűnek, de a Baker nevet Josephine egész életében megtartotta.
A Revue Negre nevű varietécsapattal Párizsba utazó, anyagilag független, önálló nő karrierjét mégiscsak egy férfi egyengette. A legenda úgy szól, hogy Guiseppe Pepito Abatino, egy szicíliai gróf látta meg benne a tehetséget, és tanácsokkal látta el. Ének- és tánctanárhoz küldte, humoros koreográfiákat eszelt ki számára. Úgy tartják, a műanyag banánokból készült kis szoknya, ami felett Josephine szinte semmit, legfeljebb egy gyöngysort viselt, szintén a gróf ötlete volt.
Neki jutott eszébe az is, hogy a Marigny Színház porolja le Offenbach La Créole című operettjét: a darab Bakerrel a címszerepben 1934 karácsonya előtt viharos sikert aratott. Abatino – sejthetjük – jóval több lehetett egyszerű menedzsernél, Josephine mégsem ment hozzá feleségül, talán azért sem, hogy függetlenségét látványosan megőrizze. A gróf 1936-ban halt meg, addigra a sztár imázsa már tökéletessé csiszolódott.
Fellépései a Folie Bergére-ben, majd saját klubjában igazi attrakciók voltak: hol egy hatalmas virággömbből ereszkedett alá, hol a Chiquita nevű gepárd kísérte a színpadon, és az állat gyémántokkal díszített nyakörvéről beszélt „tout Paris”, azaz a város divatos és gazdag elitje. Lábánál hevert nemcsak az erotikára éhes publikum, de a művészvilág is: a francia fővárosban élő író, Ernest Hemingway szerint a legszenzációsabb nő volt, akit valaha látott; Pablo Picasso modelljének kérte fel, és modern Nefertitinek nevezte, Jean Cocteau pedig úgy vélte, az erotika megtalálta benne a stílusát.
A költő, mivel kitűnően rajzolt, több skiccet is készített Bakerről, akit aztán 1929-ben a Vanity Fair magazin meztelenül fotózott le: a kép az Art Deco egyik legnagyszerűbb emléke, rajta Baker a híres iparművész, Jean Dunand ékszereit viselte bronzbarna bőrén. Abatino tanácsára Josephine moziszerepeket is vállalt. A trópusok szirénje még némafilm volt, egy „egyszerű” bennszülött lány története, aki beleszeret egy fehér (nős) férfiba. Papitou követi szerelmét Párizsba, ahol hozzá kell szoknia a civilizációhoz: ezt a sémát ismétli az 1934-es ZouZou (Jean Gabinnel a férfi főszerepben!) és az 1935-ben készült TamTam hercegnő is.
Ami a grófot illeti, az élelmes újságírók kiderítették, hogy Abatino valóban szicíliai volt, de egyetlen csepp kék vér sem folyt az ereiben. Mégis a hajdani kőművesinas, aki állítólag Bakerért hagyta el a családját, és akinek sok iskolája sem lehetett, valahogy ösztönösen ráérzett a kor ízlésére, amikor meglátta a jövendő világsztárban a lehetőséget.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
