A kultúrát sosem az állam hozza létre, hanem az alkotó egyének – véli Ljudmila Ulickaja. Az orosz írónő, aki legújabb, Jákob lajtorjája című regénye bemutatóján járt hazánkban, elmondta, irodalmi cenzúra nincs ugyan Oroszországban, a médiát azonban a hatalom irányítja. Így könnyen befolyásolják az embereket, akiket tökéletesen kielégít az a szlogen, hogy az ország újra talpra áll. Ulickaja az önéletrajzi ihletésű regényében a XX. század elejétől napjainkig meséli el egy család történetét. Folyamatosan ugrál az időben, az egymás mellé kerülő távoli idősíkok pedig arra figyelmeztetnek, múlt és jelen kevéssé tér el egymástól. Az interjú Goretity Józsefnek, az írónő fordítójának segítségével készült.
– Bár a történelem éppen csak felsejlik a főszereplői mögött, regényei mégis folyamatosan emlékeztetnek a kommunista diktatúra abszurditására és örökségére. Mit gondol, a hasonló tapasztalatok miatt jobban értik az írásait az egykori keleti blokk országaiban? Létezik posztkommunista kollektív tudatalatti?
– Végzettségem szerint biológus-genetikus vagyok, és a tudatalatti helyett inkább ebből a nézőpontból tekintek a kérdésre. Iskoláskoromban volt egy csodálatos biológiatanárom, aki már akkor, az ötvenes években genetikával foglalkozott. Jó harminc évvel később írt egy cikket a Novij Mir című irodalmi lapba az altruizmus génjéről. Rendkívül eredeti gondolataival szinte sokkolta a tudományos és a kulturális életet. Az elmélet lényege az volt, hogy minden élőlény számára, amely társadalomban él, így az ember számára is, a túlélés a legfontosabb. Túlélni pedig csak akkor képes, ha elpusztítja a másikat. Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor a társadalom tagjai rádöbbennek, csak akkor élhetnek túl, ha összefognak, ha alávetik magukat a közösség érdekeinek. Ebből a felismerésből születtek a szocialisztikus gondolatok. Létezik egy orosz fogalom, az obscsina, amely földközösséget jelent, vagyis azt az állapotot, amikor a falu népe közösen birtokolja a földeket. Ez a fajta közös tulajdon tökéletesen alkalmas volt a szocialista eszmék elterjedésére. Hiszen egy jól működő obscsina azonos gondolkodást és együtt cselekvést követelt meg a közösségtől. Aki másként gondolkodott, mint ahogy a közösség elvárta, az az orosz fogalmak szerint disszidensé, kitaszítottá vált. Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, a posztkommunista társadalom közös gyökerei – ha vannak egyáltalán – inkább itt keresendők: a közös cselekvésben, az együtt gondolkodásban és az individuális döntés elvetésében.
– És ez a vágy a közösségi gondolkodásra ciklikusan támad fel, vagyis minden mellékhatásával együtt újra és újra visszatér?
– Igen, minden bizonnyal. Ennek köszönhető, hogy napjaink Oroszországában újra tapasztalható az alávetettségre való törekvés.
„Ami az egyént körbeveszi, mint például a történelem, amely nélkül az ember nem létezhet, számomra csak háttér, csak tájkép” Fotó: Beliczay László / Magyar Nemzet
– Új regényében két ember, Jakov és unokája, Nora életén keresztül a XX. század történelméről mesél. Az eltérő generációk jelen ideje – vagyis a századelő, a két háború közti időszak, az ötvenes évek és a hetvenes évektől napjainkig – feltűnően hasonlít. Megismerhetjük a történelmünket annyira, hogy tanuljunk is belőle, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat?
– Engem genetikusként is az egyes ember érdekelt, és amikor írni kezdtem, akkor is az egyes emberre koncentráltam. Ami az egyént körbeveszi, mint például a történelem, amely nélkül az ember nem létezhet, számomra csak háttér, csak tájkép. Nem arról akarok beszélni, hanem az előtérben álló emberről. Velem ellentétben például Vlagyimir Szorokin kortárs orosz író éppen a történelmi és politikai struktúrák feltárásán dolgozik, és ezért számára az egyén válik érdektelenné.
– De felülkerekedhet az egyes ember a politikán, amely a saját érdekei szerint torzítja a múltat, és így végső soron az egyének emlékezetét is?
– Bár az állam feltétlenül szükséges az ember társadalmi életében, folyamatosan azon dolgozik, hogy kiszélesítse a saját hatáskörét. Vagyis: minél jobban beleszóljon az egyének életébe, és eközben minél jobban el is rejtse előlük a működését. Éppen ezért vég nélküli küzdelem zajlik az állam és a magánember között, függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszerről beszélünk. A hatalom mindig arra törekszik, hogy minimálisra csökkentse az egyént, az egyénnek pedig az az érdeke, hogy minél jobban érvényesüljön az akarata. Igazságosabb államhoz erős társadalmi kontrollra van szükség, amely megakadályozza a hatalom személytelen mechanizmusának kiszélesítését. Ám a kultúra, amely körbevesz bennünket, és amely emlékezetté válik, sosem az állam terméke, hanem az egyéneké. A hatalom nem állíthat elő semmit, legfeljebb segítheti, főként azzal, hogy nem korlátozza a magánembert abban, hogy értéket hozzon létre. Persze mivel az alkotó személyiség legtöbbször kellemetlen az állam számára, sokszor megakadályozza az alkotásban. Ebben az ontologikus szembenállásban én mindig az egyén, a kultúrát teremtő alkotó oldalán állok. És azt is megmondom, ki áll a másik oldalon, az egyénnel szemben: a titkosrendőrség, amely az állam érdekeit védi, és megpróbál minél közelebb kerülni az egyénhez, hogy a lehető legteljesebb mértékben korlátozza a mozgásterét. Lehet, hogy nincs igazam, de én így látom a helyzetet.
Ulickaja szerint Oroszországban ma irodalmi cenzúra nincs, a közmédia felügyelete azonban totális Fotó: Beliczay László / Magyar Nemzet
– Oroszország és az Egyesült Államok viszonyát egyre gyakrabban jellemzik ismét hidegháborúként. A hozzánk eljutó hírek ellentmondásosak, mintha teljes erővel zakatolna a propagandagépezet minden oldalon. Hogyan látja a helyzetet belülről, mi történik Oroszországban?
– Dezinformációs háború zajlik minden fronton: a tévében, a rádióban, az újságokban. Az egyes ember ugyanis csak ezeket a médiumokat látja, hallja, olvassa, és nincs lehetősége rá, hogy a propaganda mögé nézzen. Ma Oroszországban irodalmi cenzúra, mint olyan, nem létezik. A közmédia felügyelete azonban totális. Gyakorlatilag nem maradt független médium, minden az állam kezébe került. Ez egy monolit társadalmi tudatot eredményez, ami természetesen nagyon könnyen befolyásolható és irányítható. Rengeteg embert kielégít például Vlagyimir Putyin jelmondata, hogy Oroszország nem térdepel többé, hanem újra talpra áll. És csak nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy rendben, hogy talpra áll, de ki kényszerítette egyáltalán térdre? Oroszország – a Szovjetunió – győztesen került ki a második világháborúból, ezután mégis miért maradtunk alul? A lózung azt sugallja, hogy az országot legyőzték, és körül vagyunk véve ellenséggel, mintha mi, oroszok egy ostromolt várban élnénk. Ez engem mélységesen elkeserít, hiszen a félelemkeltésnek és a visszatérő dicsőség emlegetésének egyetlen szerepe van: hogy magyarázatot adjon az orosz gazdaság súlyos problémáira. A hatalom azt üzeni az egyénnek, hogy bár rosszul megy nekünk, ez nem miattunk, hanem az ostromállapot, a külső ellenségek miatt van.
– Mindeközben azonban Oroszország valódi frontokat is nyitott.
– Az afganisztáni, a két csecsen háború, Grúzia és az ukrajnai konfliktus nem abból indult ki, hogy az afgánok, a csecsenek, a grúzok vagy az ukránok megtámadtak bennünket. Ezeket a konfliktusokat minden esetben Oroszország kezdeményezte. De persze erről otthon nem esik szó, én sem beszélhetek róla, hiszen nincs olyan független fórum, ahol elmondhatnám a véleményemet. Ha a Jákob lajtorjájáról, az Imágóról vagy más regényemről mondanék valamit, akkor szabadon beszélhetnék, hiszen én író vagyok, csak tessék, foglalkozzak az irodalommal – mondja az állam. De a politikába senki sem szólhat bele.
– Írásain egyfajta bölcs felülemelkedés érezhető. Így óvja magát a közélettől?
– Arra törekszem, hogy az életet harmonikussá tegyem. Nem szeretek békétlenségben élni. Ha a rossz át akarja lépni a küszöbömet, bezárom előtte az ajtót. Nincs főnököm, nincs beosztottam, csak azokkal lépek kapcsolatba, akikkel jólesik. Így teremtek harmóniát.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
