Meggyilkolták Sinka Istvánt

Meggyilkolták Sinka Istvánt

Vitézy László Balázs Béla-díjas filmrendező egy szokatlan gesztussal meggyilkolta Sinka Istvánt. És nem állt meg itt: Móricz Zsigmondnak sem kegyelmezett.

Szombaton a Duna Televízió fő műsoridőben mutatta be a rendező új filmjét, A fekete bojtárt, amely Vitézy nyolc éve indított Móricz Zsigmond-sorozatának újabb állomása. A Hortobágy legendája, az Égi madár, a Pillangó, és A galamb papné után ezúttal a Barbárok című elbeszélést filmesítette meg. Csakhogy, mint azt a mű sajtóvetítése után Vitézy elárulta, Móricz műve túl rövid volt egy játékfilmhez, így kellett hozzá még valami. Ez lett Sinka István.

Pontosabban a költő Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi írása. A „filmhez túl rövid” Barbárok Sinka életével, valós alakjának felidézésével vált teljessé. Móricz írásának egy kegyetlen gyilkosság a gyújtópontja: két juhász agyonver egy harmadikat, majd a tetemet elkaparják. Vitézy filmjében Sinka István, a fekete bojtár lett a harmadik juhász.

Alig múlt harminc, mikor agyonverték

Csak a rend kedvéért, Sinka István ridegpásztorból vált a magyar irodalom egyik különleges, ellentmondásos alakjává. Sokunk számára elképzelhetetlen nyomorból küzdötte fel magát. Élete jórészt a nélkülözésről, és az elnyomással való szembeszegülésről szólt. Vad ellenségkeresése hamar antiszemitizmusba csapott át, de a magyarországi svábokat sem kímélte írásaiban. A második világháború után szembefordult a kommunista rendszerrel, így jó ideig hallgatásra kényszerítették, ám a hatvanas évek elejére – mint az Szőnyei Tamás Titkos írás című kötetéből tudható – állambiztonsági segédlettel visszaterelték a szocializmus útjára. 1969-ben, 71 éves korában halt meg Budapesten.

A fekete bojtár című filmben azonban még a harmincat is alig lépte át, mikor agyonverték. Vitézy erről elmondta, nagy adag merészség kellett hozzá, hogy a jelentős költőt megölje a film közepén. De mint fogalmazott: „művészi értelemben a kortársai irigységből, a lehető legelképesztőbb módon” amúgy is meggyilkolták már Sinkát.

A Barbárok Móricz Zsigmond egyik legszikárabb műve. Egy felesleges hang sincs benne, zárt, kerek és akár egy fél mondatból is azonnal felismerhető, ki a szerző. Ha tetszik, a Barbárok Móricz kézjegye.

Megveti a filmet, a szépprózát is

Vannak „művek, melyek oly koherensek, oly teljesek, (…) lapjaik olyannyira pontosan tükrözik szerzőjük különös és megismerhetetlen egyéniségét, hogy nem lehet megfilmesíteni őket, csakis oly módon, ha valaki a filmet is, a szépprózát is megveti” – írta Andrej Tarkovszkij orosz rendező, a filmtörténet egyik legfontosabb alkotója A megörökített idő című könyvében.

A Barbárok ilyen mű. Nem lehet – vagy finomítsunk –, nehezen lehet megfilmesíteni anélkül, hogy erőszakot ne követnénk el a szövegen és a mozgóképen egyaránt. Vitézynek – és írótársának, Pozsgai Zsoltnak – nem sikerült.

Hiszen épp az ellenkezőjét jelenítették meg annak, amit két főhősük munkái képviselnek. Sinka a paraszti élményvilág archaikus vonásaiból, az ősi hiedelmekből és mítoszokból, a természettel való szimbiózis érzéséből gyúrt modern imádságokat, míg Móricz – ha a paraszti életnél maradunk – az emberi létezés szikár, minden művi emelkedettségtől mentes lehetőségeit idézte fel.

Vitézy László mindebből egy giccses, hamis pátosszal teli, a valósághoz mégis görcsösen ragaszkodó filmet készített. Az üres emelkedettség megöli a Barbárok lényegét, a dokumentarista jegyek pedig semmivel sem visznek közelebb Sinkához, hiszen őt a valóságos pályakezdés előtt agyonvereti a rendező. Vagyis – ha az alkotókhoz hasonlóan tíz körömmel kapaszkodunk a valószerűségbe – akkor a főhőst még azelőtt meggyilkolják, hogy létrehozta volna azokat a műveket, amelyek alapján érdemes lenne róla filmet forgatni. Hogy mást ne mondjunk, a produkció alapjául szolgáló Fekete bojtár vallomásai több mint egy évtizeddel az „agyonverés” után született.

Elvész a valóság és elvész a mese

Mi értelme így az egésznek? Sinka művészete megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, olvassuk az írásait, ellentmondásos, sok esetben nehezen menthető hitvallása, világlátása pedig arra készteti az embert, hogy mélyebbre ásson a költő életében. Hogy tisztességgel feltárja az életművet. A fekete bojtárban egyik sem történik meg. Vitézy felmondatja a színészekkel a költő életének tényszerű eseményeit, ám mivel nincsenek eszközei ahhoz, hogy a valóságot a maga igazságában ragadja meg, beiktat egy narrátort, aki időről-időre felbukkan, és elmeséli, amit valójában látnunk kellene. Ez így sem fikciónak, sem dokumentumfilmnek nem jó. Elvész a valóság, de elvész a mese is.

A rendező láthatóan jól beszéli a természet nyelvét, ezt már korábbi munkáiban is megtapasztalhattuk. Amíg szarvasok, juhok és terelőkutyák vannak a képen, nincs is gond, a baj akkor kezdődik, amikor az embereken lenne a sor. A statikus jelenetek egy kezdeti fázisban lévő színjáték első próbáit idézik, ahol a színészek a szöveget már nagyjából tudják, de még sem a rendező, sem ők maguk nem találják a helyüket. És így kellene felidézniük Móricz Zsigmond egyik legfeszesebb művét. Mindezt úgy, hogy ebbe valószerűen illesszék bele Sinka István tragédiáját.

És a műveit. A filmben ugyanis váratlanul, a legindokolatlanabb helyzetekben elszavalják a költő munkáit. Ezek a versmondások ütik az utolsót Sinka Istvánon – és Móriczon egyaránt. Hiszen az, hogy a film képtelen integrálni a költő műveit, két dolgot jelenthet: vagy a versek rosszak, vagy a film. És mindegy, melyik állítás igazolódik, a film mint tiszteletadás paródiába, gúnyos megvetésbe fordul.

Ahhoz, hogy egy művész életét vagy alkotását hitelesen bemutassuk, komoly felkészültségre, tehetségre és mindenekfölött tisztelettudó szerénységre van szükség, hogy ne mérjük magunkat olyanokhoz, akiknek a művei messze túl vannak a hatókörünkön. Ám ha a valóságot megváltoztatva meg akarjuk gyilkolni a szerzőt, még ennél is sokkal több kell. A merészség önmagában nagyon kevés.

Sajnos „művészi értelemben” Vitézy filmjénél aligha lehetne kegyetlenebbül meggyilkolni Sinka Istvánt.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »