Blanckenstein Miklós papi szolgálatában kiemelt helyet foglalnak el a nyári felnőtt-táborok. Idén 47. alkalommal adtak találkozót egymásnak a „testvérkék”, akik egykor gyerekként, egyetemistaként ismerték meg egymást, s ma már a nyugdíj felé haladnak.
A Jézus nevében összegyűlő baráti közösség tagjai ezeken az évenkénti egyhetes összejöveteleken egyfajta szellemi fórumon vesznek részt, és persze nyaralnak is közben. Bárdudvarnokon látogattuk meg őket augusztus 3-án és 4-én a Porta Pacis Lelkigyakorlatos Házban.
„Amíg meg nem halunk, ha másként nem lehet, járókerettel is összejárunk.” Blanckenstein Miklós fogalmazott így a táborozó közösség összetartozásáról szólva, és a résztvevőkkel folytatott beszélgetéseink során kiderült, ezt valamennyien így gondolják. Ezek az emberek közel ötven éve ápolják egymással a barátságot, s felsorolni is alig tudják, mi mindent jelent ez számukra: megtartó erőt, biztonságérzetet adó kapcsolati hálót, közös értékrendet, szeretetet, a növekedés lehetőségét, segítséget a hit megtartásában és megélésében.
Mindannyian szinte a kezdetektől tagjai ennek a közösségnek, s évtizedek óta része az életüknek ez a nyári tábor. Ott-jártunkkor Réti Gábor, a fő szervező, Váczi Péter, Barcsay Erzsébet, Eigner Judit, Becker Pál és Bodroghelyi Csaba meséltek arról, mit jelent számukra idetartozni, és hogyan határozta meg az életüket a „Miklós-féle közösség”.
Tábori hetüket 2013 óta a Zselic erdős-dombos vidékén töltik, a Bárdudvarnok-Kaposszentbenedeken található Porta Pacis Lelkigyakorlatos Házban. A Kaposvári Egyházmegye igényesen kialakított, kényelmes szálláshelye, amely teljes ellátást biztosít a vendégeknek, valóban ideális helyszín: nagy itt a csend és a nyugalom, s egy fürdésre kiválóan alkalmas tó is van a közelben.
A hatvan-hetven táborozó közül sokan már a nyugdíj felé haladnak, többen nagyszülők, ki-ki a maga beágyazottságának megfelelően éli az életét. Ahogyan Csaba mondja: „Jövünk kifelé az élet sűrűjéből, az örök üdvösségre kell figyelnünk. Már nem tűzünk magunk elé nagy karriercélokat, bár sokunknak vannak még szakmai feladatai.” Pál megerősíti: „Már nem mi fogjuk alakítani a nagypolitikát, meghatározni a gazdaságot.” Erzsébet, vagy ahogyan a többiek szólítják, Zsóka azt mondja, az utóbbi időben többen szembesülnek fájdalmas betegségekkel, és nagyon tudnak örülni, amikor nyaranta látják, hogy megvan még a másik. Közös bennük, az is, hogy mindannyian jelen vannak a gyerekeik, unokáik életében, emellett pedig a plébániájukon is tevékenyek, ami mindig is elvárás volt feléjük Miklós atya részéről.
A tábor egy hete alatt a program részeként előadásokon, eszmecseréken, lelkinapon, napi szentmisén, kirándulásokon vesznek részt. Emellett pedig hangsúlyos szerepet kap a köztük lévő barátság ápolása is, aminek „van egy templomi képe”. Lényeges számukra a „hitfrontok” építése, a gyónás, a lelkivezetés. Együttlétük szellemi program is, rendre előkerülnek itt az aktuális teológiai témák, a társadalmi kérdések is. „A struktúra nem változik. Ez segít. Megöregedtünk. Szeretjük a stabil, megbízható dolgokat, nagy kalandokra nem vágyunk és nem számítunk” – fogalmaz Pali.
Blanckenstein Miklós atya tábora arra a gondolatra épül, hogy az Egyház a Jézussal való találkozás lehetőségét kínálja ebben a világban az Eucharisztia, a szentségi élet, a szentírás-olvasás, az igehirdetés révén. Ebbe a táborba is Jézus nevében jönnek össze az emberek, a vele való találkozást keresik. Itt minden arról szól, hogy „legyél benne a dolgokban, élj együtt a többiekkel, és évről évre nézz körül, mi dolgod a világban, hová szól a küldetésed” – mondja Miklós atya, majd hozzáteszi: „Azt a felnőttet, aki nincs benne egy élő, a hitre reflektáló közösségben, könnyen elsodorja az élet, ami annyi mindent kínál.”
E sok évtizede meglévő közösség tagjai számára nagyon fontos a nyári tábor, ami már jó előre bekerül a naptáraikba, hiszen minden évben augusztus első hetében tartják. Gábor így mesél róla: „A felnőttek a saját korosztályukban a saját problémáikról beszélgetnek. Megosztjuk egymással a mindennapok gondjait: gyerekek, betegség, haláleset, válás… És amikor hazamegyünk, mindezt magunkkal visszük.” Judit így fogalmaz: „A közösséghez tartozás a legfontosabb dolgok egyike. A hosszú közös múlt összeköt bennünket és védettséget ad. Ez a tábor egy hatalmas szeretetcunami. Segít bennünket előbbre jutni az önismeretben, és az önfegyelemben, ami a másik meghallgatásához is szükséges. Azt éljük meg itt, hogy tudunk figyelni egymásra, és őszintén elmondhatjuk, hogyan érzünk. Ez aranyat ér a mai világban. Nincs hízelgés, nincs köztünk veszekedés, teljes megértéssel fordulunk egymás felé.” Pali pedig így foglalja össze, mit jelent számára ez az évenkénti találkozás : „A tábor lényege mi magunk vagyunk és Miklós. Megadjuk egymásnak azt a pluszt, amit hazavihetünk magunkkal. Közel ötven év összekoptatott, jól összecsiszolt minket.”
A közösség gyökerei Budapest-Krisztinavárosba nyúlnak vissza, ahol 1977-ben Miklós atya káplánként kezdte a lelkipásztorkodást. 1983-tól a budapesti Örökimádás-templomban folytatta szolgálatát. Itt már számos egyetemista- és fiatal felnőtt csoport működött, és rendszeres volt a „családbarát” hittan is, amin a kisgyermekes házaspárok azért tudtak részt venni, mert Miklós atya egyetemistákat kért fel gyerekvigyázónak ezekre az alkalmakra. A kiscsoportos életet, a katekéziseket és az előadásokat nyaranta a Blanckenstein-táborok követték, amelyekre kezdettől fogva jellemző volt a közösségépítés, a gondolkodásmód formálása és az az igény, hogy a résztvevők „a katolikus értelmiséghez tartozóként értelmezzék magukat”.
Ahogy a fiatalok körében egyre több házasság köttetett, és sorra érkeztek a gyerekek, a kezdeti nomád táborozásokat felváltották az állótáborok: „lepusztult KISZ-táborokban húzódtunk be”. Napközben „ment a Miklós-féle szabadegyetem”, természetesen ehhez is megszervezték a gyerekek felügyeletét. A rendszerváltás évéhez közeledve a táborban egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a közéleti témák. Nemzetközi kitekintésre is lehetőséget adtak a külföldi kapcsolatok, az olasz Comunione e Liberazione katolikus lelkiségi mozgalom táborai és a Nemzetközi Katolikus Értelmiségi és Kulturális Mozgalom, a Pax Romana kongresszusai, emigráns magyarok tanítottak „magas nívójú gondolkodásmódot evangelizációs szemlélettel”. Mindezeknek köszönhetően a közösség tagjai tevékeny szerepet tudtak vállalni a rendszerváltás folyamatában is.
A táborok végigkísérték a közösség tagjainak életszakaszait. Zsóka így mesél erről: „Az induláskor, középiskolásként még mindenki „szingli” volt, aztán jöttek a párkapcsolatok, a házasságok, az első, majd a második, harmadik, negyedik gyerekek. Volt babakocsis, kismotoros, kisbiciklis, nagyobb biciklis korszakunk. Egyes években a közösség létszáma a gyerekekkel együtt a háromszáz-háromszázötven főt is elérte.” Gábor azt is felidézi, hogy a tábor utolsó napján, a tábortűznél gyakran felhangzott a csasztuska: „Jövő nyáron visszajövünk, száz gyerekkel többen leszünk.” A kisgyermekes szülők valódi felszabadulást éltek meg a táborozás napjai alatt. Gábor így emlékszik erre az időszakra: „Este, amikor a gyerekek már aludtak, kiültünk a házak elé a kellemes nyárban, és vég nélkül beszélgettünk. Közös volt az élethelyzetünk, közösek a problémáink. Két anya egymásnak sírta el a bánatát, a férfiak szakmai kérdéseket vitattak meg. És persze jöttek a közéleti kérdések, nagyon izgalmas volt ezekről beszélgetni.”
Ahogy a gyerekek nőttek, lassanként elmaradoztak a szüleik közösségétől, és mára a tábor egy mély kapcsolatokon alapuló, tág baráti kör nyári találkozójává alakult. Ahogyan Blanckenstein Miklós fogalmaz, ezt a köteléket a nézeteltérések sem bontják meg. Természetes, hogy ennyi ember között olykor feszültség is van, viták zajlanak, de Gábor azt mondja, ezeket mindig „korrekt úriember módján” rendezik. „Általában szépen, hosszan ki tudunk beszélni mindent. Előfordult, hogy valaki egy-két évig nem jött, mert valami nem esett jól neki, de aztán visszatért, és megbeszéltük.” Zsóka szerint „vannak törésvonalak”, a „választások idején például ment az adok-kapok”, de mindenki tudja, hogy nem a politika tartja össze a közösségüket, és tisztában vannak azzal is, nem engedhetik, hogy a nézetkülönbségek elválasszák őket egymástól.
Pali hozzáteszi: „Mindig is úriemberek voltunk, talán ez az egyik oka annak, hogy ez a csapat már ennyi ideje együtt van. Alapvetően mindig tiszteltük egymást, függetlenül attól, hogy ki milyen nézeteket vallott. Persze egy bizonyos kereten belül. Ha valaki például azt hirdetné, hogy nincs Isten, egy idő után valószínűleg a partvonalra szorulna és kiesne a csapatból. De az, hogy valaki Tisza-, Fidesz-, DK- vagy Mi Hazánk-szavazó, nem lényeges. Éles viták keletkeznek olykor, a választások előtt és után is kőkemény csata folyt közöttünk. Egy embert el is vesztettünk a levelezőlistánkról, mert nem tudta elfogadni a másik oldal érvelését.”
A tábor szellemi és lelki programjai között ma is kiemelt helyen szerepelnek az Egyházat érintő kérdések és a társadalmi élet aktualitásai. Idén Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katlikus Egyetem tanszékvezető tanára idén tartott az ökumené témájában előadást. Azt a szemléletet igyekezett közvetíteni a hallgatósága felé, hogy nézzünk előre együtt, álljunk a kiengesztelődés és a megbékélés talaján, és járjuk a lelki ökumenizmus útját. Blanckenstein Miklós fórumán a papság jelenlegi helyzetét érintő kérdések álltak a középpontban. Miklós atya a krízisekkel is szembenézve arra buzdította a jelenlévőket, hogy imádkozzanak papjaikért, és vegyék számba mindazt a jót, amit életük során kaptak tőlük. Csányi Péter belgyógyász, onkológus a testi-lelki egészség kérdésével foglalkozott előadásában, és arról is beszélt, hogy a vallásosság, a család és a liturgián való részvétel milyen összefüggésben van az egészségmegőrzéssel. A csoportbeszélgetéseken szó esett az anyagi helyzet és vallásosság egymáshoz való viszonyáról, és arról is, hogyan lehetséges a hitátadás a családban.
A Blanckenstein-kör tagjait egész életútjukon végigkísérte ez a tábor és a közösségi összetartozás tudata. Péter úgy véli, ennek is köszönhető, hogy meggyőződésévé vált: „az ember számára a Jóistennel való kapcsolata a legfontosabb. Mindig annak kell vezérelnie a döntéseket, hogy miként cselekedne az adott helyzetben Jézus”. Judit úgy érzi, ebben a közösségben példát láthatott arra, hogyan tudják a társai „cselekedetekbe önteni a vallásos meggyőződésüket. A nyári együttlétekkel kapcsolatban pedig így fogalmaz: „A táborban fel tudunk frissülni, és aztán elindulni a jó irányba. Közel engedjük magunkhoz a fontos kérdéseket, átrostáljuk az életünket, és azt próbáljuk továbbvinni belőle, ami jó. Ez aztán megint kitart egy évig.” Pali a tábort a tetanusz elleni emlékeztető védőoltáshoz hasonlította, és a következőket mondta: „Van lelki életünk, hitünk, de nem árt, ha kapunk egy kis rásegítést. Mi vagyunk egymás mécsesei. Itt mindenki megkapja azt a ráadást, amire szüksége van.”
A tábor persze kikapcsolódást, nyaralást is jelent számukra. A programban kirándulások is szerepelnek, és elmaradhatatlan a könnyed hangvételű táborzáró este. „Itt már nem feltétlenül aktuális egyházi kérdésekről beszélgetünk, nem is a munkahelyi dolgokról, és a gyerekekkel kapcsolatos kérdéseken is túl vagyunk” – árulja el Péter. Ez az este leginkább a humoré, a táncé, az éneké és játéké, amelyben helye lehet például egy lábszépségversenynek, a fiúk Hattyúk tava- táncbemutatójának vagy akár a József-rockoperának is.
A közösség tagjai abban is egyetértenek, hogy a Blanckenstein-tábor leginkább Miklós atyától az, ami. Gábor szerint „Miklós messzire lát. Ő a legracionálisabb katolikus pap, akivel valaha találkoztam. Úgy hisz, hogy használja az eszét is. Amennyire innovatív az ötletek terén, annyira konzervatív a hitben, az Egyházhoz való hűségben.” Pali megerősíti mindezt, és hozzáteszi: „Az első és legfontosabb szerintem az, hogy Miklós hisz Istenben. Ezt mindannyian érezzük. És ezt a hitet át is tudja adni, hitelesen, a mi nyelvünkön.” Péter szerint Miklós a közösség kovásza, aki a „maga intellektuális képességeivel és elkötelezettségével” nagy megerősítést nyújt. Kimondatlanul is mindig, mindannyian valami útravalót várunk tőle a következő évre”.
Blanckenstein Miklóst hallgatva az embernek az az érzése támad, hogy a közösség tagjaira tett mély hatásának, erejének kulcsa a személyes odafordulás lehet. Így fogalmaz: „Érteni kell az embert, és megkérdezni tőle, hogy mi foglalkoztatja, mi van benne. Néha úgy gondoljuk, hogy majd mi fölgyűrjük az ingünk ujját, aztán megcsináljuk, amit szerintünk kell. De mindig abban a tudatban érdemes tennünk a dolgunkat, hogy nem a mi emberi erőlködésünk a döntő, hiszen Jézus kezében van ez a világ. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell kreatívnak lenni és értelmezni a dolgokat.”
Blanckenstein Miklós mély szeretettel tekint a közösség tagjaira és az évtizedek alatt köztük kialakult kötelékekre: „Mi már egymásnak végszavazunk, és én szeretem őket. A legtöbbjüket eskettem, kereszteltem a gyerekeiket, temettem a szüleiket. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Öröm van a szívemben. A hosszú évek alatt volt szenvedés, nehézség is, de a dolgok valahol kikerekednek. Jó dolog élni.”
Fotó: Lambert Attila
Trauttwein Éva /Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 23-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
