Méltósággal megöregedni ritka erény. Hajdanvolt dicsőségükben fürdőző rockzenekaroknak általában nem is szokott sikerülni. Hiszen hiába kopnak az ízületek vagy fárad az alkotókedv, a nosztalgia nagy úr (egyre nagyobb), s persze az sem hátrány, ha a sokadik búcsúturnéval a pénztárca is újra megtelik.
A kivételt tehát meg kell becsülni: a Led Zeppelin és a Pink Floyd, noha három évtizeddel ezelőtt új anyaggal jelentkezett, egyaránt dicséretes mértéktartással kezelte önmítoszát.
Olyannyira, hogy Jimmy Page és Robert Plant nem is a legendássá vált zenekar, hanem a saját neve alatt adta ki No Quarter című koncertalbumát. Sőt, a belső borítóra még azt is odabiggyesztették: Unledded. Pedig a terjedelem és ambíciók tekintetében egyaránt súlyos felvétel nagy része igazi Zep-szám, mégpedig a virágkorból. Csakhogy az akusztikus hangszerelésű, nagyzenekari támogatással megszólaló nóták fajsúlya egészen megváltozott: egyrészt kiemeli az életműben mindig is ott bujkáló angolszász folkihletést, másrészt a két frontzenész ezúttal egészen más megközelítést alkalmazott. Az 1982 óta első, demonstratívnak szánt megszólalásra Page és Plant hallhatóan gondosan felkészült, a végeredmény pedig bölcsen csatornázza a valaha rockforradalmat kirobbantó ifjonti energiákat. Az egykori sikító dráma fojtott fájdalommá párolódik (Since I’ve Been Loving You), a Nobody’s Fault but Mine folkballadává nemesül, a That’s the Way finom balladává szelídül. A teljes természetességgel egymás után következő tételeket hallgatva feltűnő tapasztalatunk az arányérzék és az egyensúly: némely dalok alig változtak, mások szinte teljesen átíródtak, mégis egységes a hangzáskép. A csapat nem él vissza az orientalizmussal: fűszerként használja az egzotikus dobokat és pengetős hangszereket, s csak a monumentális záródalban (Kashmir) szabadul el egy virtuóz hegedűszóló. Az utóbbi különleges atmoszférájával amúgy is lehagyhatatlan lett volna az albumról, a zenekar azonban nem elégedett meg egy sima újrajátszással: alaposan megszaggatta a dal szerkezetét. Grandiózus finálé, feledhetetlen zenei utazás.
Hasonló igaz a hetvenes évek másik nagy stadionrock-zenekarának utolsó érvényes megszólalására is: a Pink Floyd ekkor már túl volt sok-sok válságon s egy dacból született előző albumon, ám az 1994-es The Division Bell korongra végül kisimultak a ráncok. A David Gilmour vezette háromtagú csapat ekkorra már túllépett egykori vezérük, a kontrollmániás Roger Waters távozásán, s önjogán szeretett volna egy jót muzsikálni. A dolog annyira jól sikerült, hogy a Temzén ringó lakóhajón berendezett stúdióban több száz órányi zenei vázlat született. A kerek dalokká formált anyag nem tör a fénykor legendás szerzeményeinek babérjaira, mégis minden ott van benne, ami a csapatot anno igazán naggyá tette. Finom hangszerelési megoldások, rejtekben megbúvó billentyűszólamok, felelgetős gospelvokál, s legfőképpen Gilmour bluesos, fémes, ugyanakkor érzelmekkel teli, áttetsző gitárjátéka. A dalok szövegei jórészt a kommunikáció problémájával foglalkoznak: megértés és értetlenség, magány és társas lét, kapcsolat és elkülönültség örvénylik a verssorokban, nem függetlenül a zenekar Watersszel való megromlott kapcsolatának tapasztalatától. A zárás (High Hopes) itt is megrendítőre sikerül: a gyerekkori idill emlékei megkopnak, az élet körforgása kíméletlen, a harangok emberségünk megőrzéséért szólnak.
Sufniból előrángatott, másodosztályú zenei ötletek vagy újra felmelegített régi slágerek helyett élő frissesség szól mindkét lemezről: olyan frissesség, amelyet paradox módon épp az eltelt idő érlelt maradandóvá. Az idő, amely bizony elég kegyetlen tud lenni a rockzenekarokkal – ha azok engedik. A Led Zeppelin és a Pink Floyd nem hagyta magát: számot vetett képességeivel, és még egyszer – nagyjából utoljára – felszikráztatta valódi tehetségét. Ahogy a nagy gondolkodók, önmagukat is belefoglalva, megírják utolsó művüket. És kiteszik a pontot.
Jimmy Page & Robert Plant: No Quarter, Atlantic, 79 perc, 1994;
Pink Floyd: The Division Bell, EMI/Columbia, 67 perc, 1994.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
