Magam is olvastam a portálon János írását, aki régi harcostársam. Ritkán ragadok „billentyűzetet”, utoljára a CEU kapcsán tettem ezt meg a Kurucon, de most úgy éreztem, néhány dolgot ki kell írnom magamból. A téma valójában méhkas, ugyanis a „nemzeti oldal” sokat veszekszik rajta. Említi János a kokárdát mint szimbólumot, mely valóban francia mintára került át hozzánk, de egyesek a „monarchista” vonalról magát a kokárdát alkotó magyar nemzeti trikolórt is próbálják egy kalap alá venni a kokárdával. Egy időben ezen eszmefuttatások engem is eltávolítottak kissé a trikolórtól, és elkezdtem az Árpád-sávokat tekinteni az egyetlen legitim lobogónak, mára – többet látott és értő fejjel – rájöttem, a piros-fehér-zöld kombináció már korábban kezdett kialakulni, nem köthető „forradalmi tevékenységhez”, azt kérem, ne vesse el senki sem, még a monarchisták részéről se.
Ugyan magam sem kedvelem a kokárdát, ellenben „nemzetőr” karszalagot felhúzok 15-én, mikor „hivatalos helyre” megyek. Így illendő, ez a nap testesít meg másfél esztendőt a történelmükből, mely időszak egyes részeivel lehet, hogy hazaárulás azonosulni, de az egészet elvetni sem kisebb hazaárulás.
Ezen bevezető után talán sejthető, hogy magam is „köztes, békítő” álláspontot fogok kifejteni, de kérem – nem túl bő lére eresztett – írásomat olvassa végig mindkét oldal.
János kiválóan látja, hogy az információáramlás, az „eszmék áramlása” akkor még teljesen más volt, mint napjainkban. Petőfi Sándort is tarthatja valaki éretlen „balhézó” suhancnak, de marxistának – ahogy szokták az egyik oldalon – kevéssé, a Kommunista Kiáltvány aligha juthatott el olyan rövid idő alatt hozzá, és ha mégis, akkor sem biztos, hogy meg tudta volna érteni azt – nem elvitatván költői késségeit vagy lánglelkű hazafiságát – azt meg főleg nem tudhatta, hogy a későbbiek során mit fog jelenteni a kommunizmus.
A nemzeti oldal rákfenéje az összeesküvés-gyártás, a mindenhol zsidókat és szabadkőműveseket látás. Az egyik oldal szerint a zsidó származású szabadkőműves Habsburgok ellen folyt a harc, a másik oldal szerint a zsidók és szabadkőművesek által felbujtottak harcoltak a tradicionalista Habsburg ház ellen. És, hogy nem mindig vegytiszta a képlet – ahogyan János is rávilágít – ha mondjuk a „15-e párti” oldalon valaki felismeri Kossuth Lajos – nem is oly kevés – rossz tulajdonságait, akkor mit gondol? A harc tiszta volt, de pont Habsburgok fizették Kossuthot, hogy szabotáljon. És kiegészíthetetlenül mocskolni kell a másik oldalt, mert miért ne. Ez az a dolog, amivel le kellene számolnunk az oldalunkon, és megpróbálni felülről nézni a képet. Itt egyébként a János által említett emberi tényező is fontossá válik.
A szeptember 29-ei dátummal egyetértek, amit János felvet, de megjegyzem, én nem tekintem semmiféle szabadságharc kezdetének azt a dátumot se. Nem kívánok fogalmakon lovagolni, mert az is rossz szokása a „nemzeti oldalnak”, de megjegyzem, számorma az egy önvédelmi harc kezdete, nem volt szó semmiféle „szabadságharcról”, amennyiben a Habsburgok alóli szabadulásra utal a szó. Az őszi ütközetekben, ha valaki elkiáltotta volna magát, hogy „előre a Habsburgok megdöntésére”, akkor valószínűleg lefejezték volna visszakézből a társai.
És itt van a kutya elásva. Túlzottan a mai interpretációból tekintünk vissza az eseményekre. Abban igazuk van teljes mértékben a monarchistáknak, hogy ha egy mai megemlékezés szövegéből kellene megítélni 1848-at, bizony én se kérnék belőle. A demokráciáért való küzdelemként beállítani az eseményeket durva ferdítés – szintén szablya szaladt volna a nyakba a társaktól, ha valaki ezt kiáltja. A demokrata Szemere és a republikánus Kossuth még április után se nagyon merték saját álláspontjukat nyíltan hangoztatni, legalábbis a harcok idején, hisz tudták, milyen fogadtatása lenne.
Nem volt szó ősszel még detronizációról sem, nemhogy a monarchia mint államforma megszüntetéséről. És ez a dolog, aminek közelebb kellene hoznia egymáshoz a két oldalt, hiszen valójában nem állnak olyan távol egymástól, mint a napjainkbeli – részben kommunista hagyatékból eredő – emlékezetpolitikának. A Horthy-rendszerben is sokáig húzták, mire nemzeti ünneppé lett a kommunisták által egyébként 1919-ben már úgy kezelt nap, mely aztán 1948-tól vált ennyire meghatározó „momentummá”, hisz a kommunisták párhuzamot véltek felfedezni részben valósan, részben tévesen az események között.
De a legfontosabb, ami fölött általában mind a két „tábor” átsiklik, a legitimitás. Mármint a „monarchista” oldal mindig a legitimitásra hivatkozik, de vajon helyesen? 1848 áprilisában a legitim Habsburg uralkodó szentesített bizonyos törvényeket, melyekről az udvar – és itt szabadon felhasználható a „háttérben susmorgó zsidó tanácsadók” alakja – később már fogát szívva gondolkodott, de hiába, a törvények bizony legitimek voltak. Emiatt a problematika miatt elmozdították a szuverén (!) uralkodót, és a helyébe illegitim módon ültették Ferenc Józsefet – aki természetesen 1867-es koronázása után legitim uralkodója lett hazánknak, akárhogy is fáj egyeseknek. De akkor a szeptember 29-ével megindult harcoknak ki volt a legitim/pozitív szereplője?
Bármilyen meglepő is lesz, mind a két táborunknak igaza van, hiszen egy tábor az valójában. Miről beszél ez a bolond? – tehetik fel néhányan a kérdést. A válasz pofonegyszerű. A magyar honvédség a Habsburgok által szentesített törvényeket védte, ergo a legitimitás talaján állva védte enyhe túlzással még a „Habsburgok becsületét” is a Habsburg legitimitás ellen vétő Ferenc József ellenében.
Tehát ha valaki „függetlenségi”, épphogy kevésbé kell szeretnie az önvédelmi (és nem szabadság-) harcunkat, mint ha valaki monarchista. Ezen kell elgondolkodni, mielőtt egymás torkának esnek az emberek.
Március 15-e mint a történelmünk napjainkban egyetlen pozitív színezetű forradalma vagy forradalmi kísérlete, vitatható. A függetlenségi nyilatkozat és a trónfosztás – főleg, ha azt is belevesszük, hogy még a „forradalmi” kormány nagy részét is „nagydarab kidobók” tartották kint a debreceni nagytemplomon, hogy nehogy beleszóljanak Kossuth magánakciójába – szintén vitatható. Az egyes vezető személyiségeket szintén lehet – sőt kell is néhány esetben – vitatni.
De az, hogy a sokáig legitimitás talaján álló, hősies és dicsőséges önvédelmi harcunkat vitassa valaki, már nem engedhető meg.
Ennek kell közelebb hoznia egymáshoz a két tábort. Ugyanis napjainkban nem vitatkozhatunk ilyen dolgokon. Majd ha „kezünkben a hatalom”, akkor lehet az emlékezetpolitikán alakítani szakmai és ideológiai vita után. Elsakkozhatunk, hogy márciusban, szeptemberben, októberben vagy akár áprilisban emlékezzünk-e meg a másfél esztendőre vagy annak mekkora részére, és azt mily módon tegyük meg.
Nemzetünk tényleg a szabadságszeretetéről híres, és azért érdemes küzdeni, de a Habsburg elnyomás és a Habsburgok elleni küzdelem nem feltétlenül jelenti ugyanazt, az elnyomás ellen mindig küzdeni kell, de nem hamis eszményképekkel.
János sorait kiegészítve: dicsőség a hősöknek! De csakis azoknak.
Géresi Tamás
(A szerző történész.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
