Jóval a temetés után, amikor már mindannyian visszazökkentünk a régi, a megszokott kerékvágásba, ismét kezdett valami motoszkálni bennem.
Néha eszembe jutottak az utolsó napok. Két héttel korábban nem érezte valami jól magát, és mivel arra nem mert vállalkozni, hogy egyedül járja végig a kivizsgálás tekervényes útjait, egy végső stádiumában levő munkahelyi hajrá miatt a kíséretet most nem tudtam vállalni, ezért azt kérte az orvostól, hogy utalja be őt a kórházba. Egy-egy ilyen kórházi tartózkodás sokat javított mind a testi, mind a lelki állapotán.
Ilyen megszokott vidám, „feldobott” hangulatban találtuk őt az utolsó vasárnapon is. Nem mondta előre, hogy miért hív engem keddre. Nem tulajdonítottam a hívásnak semmi jelentőséget. Anyám szerette a meglepetéseket, az ilyen „majd megmondom, mit akarok” titokzatosságot. Miközben gondolatban igyekeztem felidézni a legapróbb mozzanatot is, egyre erősebb lett bennem a gyanakvás, hátha valami műhiba történt. Eszembe jutott az is, amit az előző héten mondott. Abba a kórházba akkor került először – az évek folyamán betegsége miatt sok kórházat ismert meg belülről –, és arról panaszkodott, hogy nem bánnak a betegekkel egyformán. Akiről azt lehet gyanítani, hogy pénze bőven lévén, az orvosokat és a nővéreket már előre jutalmazta, azokkal kivételesen udvariasak voltak. A többivel katonás határozottsággal bántak. Én ugyan ezt nem akartam elhinni, de anyámnak több és változatosabb volt a kórházi tapasztalata.
Ezek a gondolatok aztán szépen lassan, mint szú, belülről rágni kezdtek. Vajon ki és miben követhetett el mulasztást? Amikor beláttam, hogy a kórházba sem jutnék, akkor viszont azt kezdtem latolgatni, miért nem kértem a körzeti orvost, hogy abba a kórházba utalja be, ahol már többször is volt, ahol már szinte ismerték. De én akkor nagyon be voltam fogva, a bátyám azt mondta, vidéken dolgozik, nem ér rá, különben is az a véleménye – mondta –, hogy a mama csak szimulál, azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. A vállalati hajrát követő hétvégén nagy ünnepség volt, amire ő is eljöhetett volna velünk, de azt mondta, nem érzi jól magát, különben is másnap, azaz hétfőn kórházba megy. A bátyámat hiába kerestem telefonon, hogy hozza el a mamát az autójával, s legyen ő is ott, nem volt otthon. Valaki megígérte, hogy elhozza taxival, mivel nekünk reggeltől kezdve ott kellett lennünk. De ő így sem vállalta. Hétfő este értesítettem a bátyámat, hogy a mama kórházba került. Kimentette magát, nagyon sok a dolga. Már arra is gondoltam, talán a bátyám távolmaradása miatt keserűség és szomorúság vette igénybe a szívét, és ezt a terhet már nem bírta elviselni.
Amikor erről otthon beszélni akartam, mindketten lehurrogtak, hogy miért foglalkozom ilyen ostoba gondolatokkal. Sem kideríteni nem lehet már, sem valami megoldást, elfogadható magyarázatot adni nem tudunk. Különben is a tényeken ez már nem változtat – mondták. Nem szóltam többet. Hogyan magyarázzam meg nekik – különösen, ha őket ez a kérdés nem izgatja –, hogy minden történésnek oka van. Ok nélkül csak úgy nem halhat meg valaki. S ha ő nem volt halálos beteg, akkor csakis emberi hiba következtében ért véget az élete. Vergődésemből ismét anyám igés füzete segített ki. Jézus szavait olvastam, melyben tanítványait azzal bátorítja, hogy egyetlen veréb sem pusztulhat el Isten tudta nélkül, de nekik, a tanítványoknak, még fejük hajszálai is számon vannak tartva (Lk 12,7). Ez azt jelentené, hogy semmi sem történhet velünk Isten tudta és beleegyezése nélkül?
Úr Jézus Krisztus! Jó lenne tudni, hogy a te egykori mondásod ma és itt mennyire érvényes. Ha tudhatnám, hogy anyám halála sem következhetett el a te tudtod nélkül, akkor megnyugodnék. Adj bizonyosságot, hogy életünk, éveink száma a te kezedbe van. Ámen.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
