India legnagyobb angolul alkotó írója, aki mindenkinél jobban értette az emberség mibenlétét; vagy: „rasszista állat”, akinek fő műve, A dzsungel könyve „imperialista szemét”. E két szalagcím jelöli ki a mindmáig egyik legolvasottabb angol író jelenkori értékelésének végpontjait a sajtóban (és az irodalomtudományban); ezek mellett pedig minden köztes ítélet előfordul.
Abban a legtöbb recenzens egyetért, hogy Kipling volt a brit birodalom legihletettebb dicsőítője – állandó díszítőjelzője: a birodalom bárdja –, ilyen értelemben tehát született kolonialista. Ugyanakkor emiatt az író megítélése elválaszthatatlan magának a birodalomnak az örökségétől. Aki az angol hatalmat rasszistának bélyegzi, Kiplingről is ezt gondolja. Mások a civilizáció fényhozóinak tartják a gyarmati hatóságokat, szerintük az író is rokonszenvezett az őslakosokkal.
A Kipling körüli sok évtizedes vitákból a magyar közönség vajmi keveset érzékelhetett. A legutóbbi időkig ugyanis itthon ismert munkássága gyakorlatilag A dzsungel könyvére korlátozódott, ennek népszerűségét pedig nem a posztimperialista vívódás, hanem Walt Disney határozta meg. Az 1967-es rajzfilm a szereplőket átvette, de jellemüket a könnyebb felfogás érdekében egydimenzióssá alakította. Ká, a kígyó például bölcs mentorból neurotikus, másodhegedűs főgonosszá vált, és új szereplők is születtek, ha szükség volt még egy vicces figurára vagy egy jól dúdolható slágerre.
A 2016-os Disney-film egyik jelenete
Néhány hónapja a Disney újabb bőrt húzott le a ma már közkincsnek számító, így jogdíjak nélkül feldolgozható novellagyűjteményről. Élő és számítógép rajzolta szereplőket vegyítő mozifilmet forgattak belőle, amely az év egyik legtöbb bevételt termelő mozijának ígérkezik. A filmben, ha lehet, még gonoszabbak a gonoszok és még inkább jóságosak a jók, mint a fél évszázados rajzfilmben. Maugli afféle forradalmárként egyesíti a dzsungel népét az elnyomó tirannus Sir Khán ellen, majd pedig a jó, az értelem győzedelmeskedik.
Talán nem teljesen függetlenül a mozifilm sikerétől, a Helikon új fordításban, Szabó Levente illusztrációival adja közre A dzsungel könyvét. Aki a Disney-feldolgozások hatására, kevés előismerettel veszi kezébe a kötetet – amelynek megjelenése kifejezetten elegáns, régimódi, olvasólámpás, esti böngészésre hívogat –, az számos nem várt furcsasággal találkozhat. A legszembetűnőbb – bár korántsem a legjelentősebb – mind közül, hogy megváltoztatták a nevek írásmódját: Baghírá, Bhálú, Ráksá, Akélá és Sér Khán. A fordító szükségét látta oldani az emiatti esetleges ellenérzéseket: „A figyelmes Olvasó nyilván észrevette, hogy az e kötetben szereplő nevek közül sok írásmódja másképp fest, mint az eddigi fordításokban. […] Az eltérések nem eget rengetők, és remélem, az Olvasó hamar túlteszi magát e csekélységeken.”
Soha fel nem oldható ellentét az irodalmárok között, hogy egy művet történelmi kontextusától lecsupaszítva, csak művészi értékeit szem előtt tartva kell-e megítélni, vagy minden esetben figyelembe kell vennünk azt a szociális szituációt, amely az író gondolkodását mozgatta. Én utóbbi felé hajlok, így nem tartom kikerülhetőnek A dzsungel könyve recenzálásakor a rasszizmus és a fehér-felsőbbrendűség vádjának megvitatását.
Bár Kipling Indiában született – tavaly decemberben volt születésének 150. évfordulója –, A dzsungel könyvét mégis Amerikában írta 1894-ben. Bár a XIX. század végén névleg már léteztek a mai politikai nézetek kategóriái (a konzervatív, a liberális, a szocialista és így tovább), sok esetben egyáltalán nem ugyanazt jelentették, mint ma. A nem fehér embercsoportok megítélésében például szinte a teljes politikai spektrumot átívelte a fehérek felsőbbrendűségét és küldetéstudatát tükröző felfogás. Ez akkor magától értetődőnek tűnt a legfelvilágosultabb asztaltársaságokban is, de ma már rasszistának minősül. Kiplingnek leggyakrabban A fehér ember terhe című versét vetik a szemére, amelyben a gyarmati lakosokat „félik ördögnek, félig gyermeknek” bélyegzi, a fehér ember terhe pedig az, hogy ezeket az elmaradottakat meghódítsa, illetve civilizált kormányzással kivezesse az őskorból.
Kipling (jobbra) Dél-Afrikában. Felsőbbrendűségi reflexek Fotó: Wikipédia
A dzsungel könyve kritikusai szerint az író vélelmezett felsőbbrendű alapállása allegorikusan Maugli kalandjaiban is megjelenik. E narratíva szerint Maugli testesíti meg a fehér embert, aki felülemelkedik eszével, rátermettségével, bátorságával az állatokon (amelyek az indiaiakat személyesítenék meg). Különösen bántó az indiaiak számára a dzsungelbeli majmok ábrázolása: képtelenek rendet teremteni maguk között, csak másokat tudnak utánozni, és ha nem irányítja őket senki, anarchiába süllyednek. A Disney-adaptáció erre még rátett egy lapáttal, amikor megteremtette a majmok dzsesszdalokat dúdoló vezérét, Lajcsi királyt (King Louie), akit vélhetően Louis Armstrongról mintáztak. A dzsungel könyve egyik novellájában megjelennek a bálványimádó bennszülöttek, akiknek primitív praktikáit csak egy fehér ember győzheti le.
Mindenkinek saját értékítélete szerint kell döntenie, hogy melyik interpretációnak ad hitelt. Az azonban nehezen cáfolható, hogy Kipling írói kvalitásai A dzsungel könyvét a világirodalom legfontosabb klasszikusai közé emelik, és ha az elmúlt évszázadot átvészelte, vélhetően már a panteonban is marad.
(Rudyard Kipling: A dzsungel könyve. Ford.: Greskovits Endre, versek: Horváth Viktor. Helikon Kiadó, Budapest, 2016. Ára: 3499 forint.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
