Atlantisz. Nem, nem akarok erről írni, csupán egérutat kínálok azoknak, akik idegesek lesznek tőlem, és nem tartoznak azon szerencsések közé, akik már a címből is tudják, erre nem érdemes rákattintani.
Találtam a hálón egy gyöngyszemet, íme:
Kell maszk. Nem kell maszk. Csak egy influenza. Sokkal durvább egy influenzánál. Májusban vége. Júliusban tetőzik! Sose lesz vége! Sokkal kevesebben halnak bele, mint más betegségekbe. Tömegsírokat kell ásni, mert nem férnek el az elhunytak. A denevér volt. A kínaiak. Az amerikaiak. Putyin. (Teljesen hibbantak: Orbán volt, Gyurcsány volt.)
Nem lehet újra elkapni. El lehet. A világ fele el fogja kapni. A másik fele is. Nincs is vírus. De van. Az ufók voltak. Nem kell karantén. Kell karantén, de nem az ufók voltak.
Akkor, ugye, mindenki tudja, hogy sose fogja tudni.
Nem tudom, kitől származik, de nagyon jó. Nem pusztán a mostani helyzetre igaz, de, vélhetőleg, az egész emberi történelemre is.
Nem tudunk semmiről semmi bizonyosat.
Nézem a rémüldözőt, akit kétségbe ejt a gépkocsigyártás visszaesése. Fele annyi autó van az utakon, mint eddig, ó borzalom! Nézem a művelt szellemi tanítót, aki most hirtelen alászáll a földre, és beleremeg abba, hogy fogy a pénz, jaj, mi lesz most, gyorsan szaladjunk vissza a megszokott, anyagi javakat termő világba. Nem tudom, adott-e valaha valamit is pénzbeli juttatás nélkül, kínált-e bármit javaiból ingyen. Mert sokan az ismerőseim közül igen. És amikor őket kérdezem a világ dolgairól, nem jajgatnak, nem kérincsélnek, szerények, alázattal szolgálnak most is, ha van mit.
Tudom jól, mit jelent, ha nincs pénz. Tizennyolc esztendőn át nem jelentett gondot, aztán nagyon is.
Amikor kisgyerek voltam, két életem volt. Egy a városban, a másik a tanyán, illetve a falun. Nagyanyáimnál petróleumlámpa volt és pottyantós budi, kemence, meg kályha. Melyiket szerettem jobban? A városban a konyhai csapban papírt égettem, amikor egyedül voltam. A szaga a mama konyhájának füstjére emlékeztetett. Azt szerettem, arra vágytam. Az jelentette nekem az igazi életet. A patakkal, a csirkékkel, a malom romjaival, a kukoricással, a kút vizével és a meggyfa szagával. A záporeső csöpp krátereivel, amelyeket a homokba vert, s az illatával, amelyet máig sem felejtettem el.
Mondhatjátok, hülyeség, most minden sokkal jobb, de nem hiszek nektek. A pénz kevés volt, de nem éreztem hiányát. Beértem azzal, ami volt.
Később megtanultam, milyen éhezni: rossz. Tudom, mit jelent, ha nincs pénz. A felnőtt életem jó része nélkülözésben telt, mi több, voltak borzasztó évek, amikor kilátástalannak láttam mindent, féltem. Rákos lettem. Meg is haltam volna, ha nincs valami, ami visszatart. Tudjátok, mi volt az? Nem mertem másra hagyni a gyerekeimet. Sokáig töprengtem azon, kire bízhatnám őket, de nem tudtam dönteni. Akkor egy éjszaka azt álmodtam, hogy előttem egy folyó. A túlpartra kell átjutnom, mert ez volt a parancs. Tudtam, mit jelent: ez a halál. Engedelmeskednem kellett, így hát elindultam. Azonban a híd pillérei valahogy megsokasodtak, minduntalan az utamba álltak, végül teljesen eltorlaszolták az utat.
Amikor felébredtem, pontosan tudtam, nem szökhetek meg, dolgom van, a gyerekeimet nekem kötelességem felnevelni.
Mindössze körülbelül nyolc esztendő telt anyagi biztonságban, de aztán jött a Kossuth tér, a Jobbik, a Magyar Gárda, és kirúgtak. Próbáltam más munkát keresni, de csak az undorítóakba botlottam, ilyen volt a DAS, a Zepter, a reklámújság-kihordás. Ezekre rendre ráfizettem. Volna még mit sorolnom, de ez most nem rólam szól.
Azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon régóta létezik egy terv, amelynek áldozatai vagyunk. Nem csak Magyarország, de maga a földkerekség.
A tisztalelkű embernek ez hihetetlennek tűnik, mert ez végtelenül aljas, és valójában nem erre születtünk. A terv alapja kész volt, lépésenként haladtak, az esetleges kudarcot elkönyvelték, tanultak belőle. Volt, hogy vártak néhány évtizedet, de aztán folytatták, még rafináltabban. Az önmaguk felsőbbrendűségébe vetett hit átsegíti őket az összes buktatón. Kitartóak. A célért mindent, mindenhogyan és mindenáron.
A régi parasztember nem szívesen járatta iskolába a gyerekét, mert otthon volt mit tanulnia bőven. A földet megművelni, az állatot ellátni, jármot faragni, vásznat szőni, és őrizni a hagyományos tudást. Ebből élelem lett, ruha akár több nemzedéknek is. Egymást segítő munka, a kaláka, a huncutkodás és a nevetés a fosztóban, a tánc és az áhítatos ünnepek. Nem volt ez sem könnyű, de ugyan mivel lett jobb, amikor kirántották alóluk a földet, és rosszul fizetett, kizsákmányolt gyári munkásnak kellett állniuk, úriasszonyok cselédjei lettek, a városok duzzadtak, a falu haldokolni kezdett?
Most nem kell ásót, kapanyelet markolni, győzedelmeskedett a rongyrázás, gépkocsival, repülőgéppel utazgatni a világ másik végére, aztán dicsekedni vele a közösségi oldalakon. A kipufogó üzemanyagok, a levegőbe eresztett kerozin, a gumiabroncsok, a fékbetétek pora mit se számít! Más államból más államba tartó, a mi országunk útjain átrobogó kamionok ezreinek dübörgését nekünk kell elviselnünk. Naponta nagyjából kétmilliárd kidobott műanyagpalack, a garanciális időn túl egy nappal tönkremenő háztartási gép, amelynek javítása drágább, mint ha újat vásárolsz, a csinos ruci, amiben a rákövetkező évben már kínos az utcára menni, mert már más a divat, biztos erre van szükségünk?
Itthon is megtermő gyümölcsöket, zöldségeket távoli országokból idehurcolni, de jó is az. Persze látom, hogy felszámolják az almáskerteket, helyükbe lakótelep kerül, a belső kerületek lakásai közben üresen tátonganak, de nem kell megijedni, lesz azoknak gazdájuk, csakhogy nem közülünk való.
Aki arra vágyik, hogy folytassuk, ahogy eddig, neki legyen olyan.
Én nem ezt szeretném. Azt kívánom, hogy vegyük észre, útelágazáshoz értünk, amely a tetejébe nem ipszilonszerű, csupán egy egyenes vonal. Az a kérdés, felfelé indulunk, vagy az ellenkező irányba. Nehéz lesz már a választás is, a végrehajtás emberpróbáló. Itt vannak a lebunkózott felfedezők, az agyonhallgatott találmányok, amelyek nélkülözhetővé tennék az olajat, barátságban élhetnénk a természettel, elegendő lenne szeszélyeit elviselni, a magunkét megspórolhatnánk.
A legnehezebb persze megszabadulni attól a maroknyi szörnyetegtől, amely csápjaival mindenhova beférkőzött, közben hálót is eresztett, ha beleakadtál, minden szabadulási kísérleteddel csak még jobban belegabalyodsz. Most eljött a pillanat, amikor választhatsz. Megkéred a barátodat, tépjen ki a hálóból. Megkéred magadat, hogy az agyad engedjen szabadon a félelemtől. Megbeszéled boldog-boldogtalannal, mit gondolnak ők. Töröd a fejed egy jobb megoldáson. Ha valaki előrukkol egy jó dologgal, legyen az vers, vicc, hegedűfutam, ne fordulj el finnyásan, és gyanakodj, csak nem az irigység sugdos neked? Nem mondom, hogy fogadd el a másik véleményét, de töprengj el rajta, mielőtt anyázni kezdesz. Aztán meg ne anyázz. Végül, mert magam is úgy gondolom, mindez nagyon kevés, de egy próbát mindenképp megér, ülj le minden nap egy kis időre. Gondolj a Teremtőre, tárd ki a karod tenyérrel felfelé és előre, és kérd a segítségét. Ma egy, holnap száz, negyven nap múlva millió ember tehetné. Aztán milliárdok.
Mit kockáztatsz vele?
Legfeljebb ücsörögtél egy csöppet.
Ám az is lehet, hogy megnyered a világot a jónak.
Kucsera Zsuzsa
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
