Losonczi Dávid 2023-ban világbajnok lett a kötöttfogású birkózó-világbajnokságon 87 kilogrammos súlycsoportban, idén pedig ötödik helyen végzett a párizsi olimpián. Mindenkit megdöbbentett, hogy a 24 éves fiatalember rászorulóknak ajánlotta fel a versenyekért járó pénzjutalmat. Dáviddal Budapesten, az Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör Birkózó Sportszakosztályának edzőtermében találkoztunk.
– Gratulálok az elért sportteljesítményéhez, és ahhoz az egyedülálló döntéséhez, hogy jótékony célra ajánlotta fel az olimpiai ötödik helyért járó pénzösszeget! Már tavaly is rászorulóknak ajándékozta a hárommillió forintot, amit a világbajnoki címéért kapott. Kiket segített akkor, és kiket segít most az adománnyal?
– Tavaly három részre osztottam a világbajnoki címért járó jutalmat: a Katolikus Egyház, nyugdíjasok és lakhatási gondokkal küzdő emberek kaptak egy-egymillió forintot. Az olimpiai ötödik helyezésért járó összegből most rajtuk kívül a Semmelweis Egyetemnek, kórházaknak és állatmenhelyeknek is szeretnék adni. A kapott 15,73 millió forintot a saját pénzemből kiegészítettem 16 millióra, hogy kerek legyen az összeg. Az átutalások egy része már megtörtént, de szeretném, ha a rászorulók karácsonykor kapnák meg a fennmaradó részt, hogy szebb legyen az ünnepük. Talán kicsit a Jóistenhez is közelebb hozza őket ez az ajándék.
– Honnan jött az indíttatás erre a páratlan adományozásra?
– Párizsban természetesen én is azért küzdöttem, hogy olimpiai bajnok legyek, nem a pénzért. Régóta bennem élt a szándék, hogy a versenyért járó pénzjutalmat felajánlom jótékony célra. Édesapám a példaképem, az ő életének része az adományozás. Régen még másképp láttam a világot, és nem értettem, miért csinálja. Idővel aztán megváltozott a gondolkodásom, ráébredtem, hogy mi az, ami igazán fontos, és hogy nem minden az anyagi jólétről szól. Hála Istennek, mindenem megvan. Úgy érzem, én se több, se kevesebb nem lennék az olimpiai ötödik helyért járó összegtől. Látunk dúsgazdag embereket, akik senkinek nem adnak a vagyonukból. A mohóság nagy úr a mai világban, és a külsőségek a fontosak. De úgy érzem,
Semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor ott áll előtted könnyes szemmel az, akit kilakoltattak volna, ha nem segítesz rajta, és azt mondja, ilyen emberrel még nem találkozott. Ez sorsfordító élmény, ami életem végéig elkísér.
– Ismeri azokat az embereket, akiket megajándékoz?
– Eredetileg nem ismertem őket. A pesterzsébeti önkormányzat ajánlotta, hogy rajtuk tudnék segíteni, és az ő közvetítésükkel jutott el hozzájuk a támogatás. Apa is segít nekem az ügyintézésben.
– Van kötődése a Katolikus Egyházhoz?
– Járok templomba, hívő ember vagyok. Az olimpia előtt megáldottak a templomban, úgy küldtek a „harcmezőre”, ami sokat jelentett nekem. Gyerekkoromban édesapám „nyüstölésére” kezdtem templomba járni, de
Amikor tavaly alul maradtam a világbajnoki döntőn egy bírói hiba miatt, úgy voltam vele, a Jóisten valamiért így akarta ezt. Nagyon megerősített a hitben, amikor egy hónappal később mégis jött a hír, hogy világbajnok lettem.
– A világbajnokságon nem adták meg a tust a döntő mérkőzésen. Hogy lehetett ezt elviselni?
– Már akkor azt nyilatkoztam, hogy valamikor a jövőben a Jóisten visszaadja ezt nekem. Nem kellett sokat várni, valóban visszaadta. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy megvolt az a tus, még egy laikus is láthatta. Az is gazdagított, hozzám tett valamit, ahogyan elviseltem akkor ezt a helyzetet.
– Hogy volt képes erre?
– Ilyen a személyiségem. Az olimpián is voltak kétes helyzetek, akkor sem szóltam, nem kerestem kifogásokat. Mindig úgy kell megverni az ellenfelet, hogy semmibe ne tudjon belekötni a bíró. Akkor nem fordulhat elő igazságtalanság. Ha kikaptunk, el kell fogadni, és menni tovább.
– Egy rossz bírói döntést ugyanakkor nem lehet könnyű elfogadni.
– Rágódhattam volna hetekig, hónapokig, évekig akár. A múlt elmúlt. Az olimpián is csak egy hajszál választott el attól, hogy olimpiai bajnok legyek vagy akár harmadik helyezett. Egyik sem jött össze. Gyötörhetném magam emiatt életem végéig. Mindenki azt mondja, na, majd 2028-ban… De az a lehetőség, ami most volt, már elmúlt, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő.
A felajánlást is azért tettem, mert látom, mi az, ami igazán fontos az életben: a család, az, hogy együtt vagyunk, hogy egészségesek vagyunk. Ha ezek hiányoznak, lehet az embernek bármennyi pénze, nem lesz boldog, mert az igazán értékes dolgokat nem lehet pénzért megvenni. Nekem nagyon sokat jelent, hogy mindig éreztem a szüleim és az egész családom támogatását.
– A családban nem rivalizált egymással a három fiútestvér?
– Ez nem volt jellemző, mindig támogattuk egymást. Mindannyian birkóztunk, de a testvéreim abbahagyták ezt a sportot. Az idősebb bátyám azért, mert nem tett jót az egészségének, a fiatalabb bátyám meg azért, mert nem szerette annyira a birkózást. Pedig ő volt közülünk a legtehetségesebb.
– Mit szeretett meg ebben a sportban?
– Hatéves koromtól birkózom, először heti egyszer-kétszer vitt le apukám az edzésekre. Hamar jöttek az eredmények is. Öt éven keresztül volt egy veretlenségi sorozatom. Ha az ember nyer, azt nem tudja megunni. Minden versenyen aranyérem lógott a nyakamban. Egy ideig feldobott a győzelem, de aztán hatalmas lett a nyomás rajtam. Tizenkét éves koromban véget ért ez a veretlenségi időszak.
– Éppen akkor, amikor a kamaszkora elkezdődött.
– Kicsit olyan volt ez számomra, mint amikor öntudatára ébred a Terminátor. Amikor én öntudatra ébredtem, helyből vereséget szenvedtem. Kamaszként a sport mellett más dolgok is érdekelni kezdtek, de nem adtam fel a birkózást. Akiket addig simán megvertem, azoktól viszont rendre kikaptam. Elég későn érő gyerek voltam, a többiek erősebbek lettek nálam. Nem értettem, mi történik, hiszen ugyanannyit edzettem, mint régen, vagy még többet is, ők mégis jobbak voltak.
– Hogy jött ki ebből a lefelé húzó spirálból?
– A bátyám akkor nyert ezüstérmet a junior-világbajnokságon. Hatalmas motivációt jelentett számomra, hogy láttam, ő is képes rá. Az adta az újabb löketet, hogy egy barátom, Szőke Alex, akivel gyerekkorom óra együtt edzünk, 2016-ban világbajnok lett. Ettől lendületet kaptam. 2016-ban kerültem be a válogatottba. 2018-ban az U23-as Európa-bajnokságon ötödik lettem, 2021-ben a világbajnokságon második, 2022-ben harmadik, majd 2023-ban világbajnok. Most olimpiai ötödik helyezett vagyok.
– Mi az, ami miatt éppen a birkózásra tette fel az életét? Mi miatt tudott kitartani benne már gyerekként is? Hiszen rengeteg fájdalommal és sérüléssel járhat, ahogy két ember hatalmas erőt kifejtve gyűri egymást a szőnyegen.
– Sokat számított, hogy tehetséges voltam ebben a sportágban; ez megerősített, segített, hogy ne hagyjam abba. Az elért eredmények mellett pedig a kudarc is motivál. A birkózás nem csupán az életem része, hanem az életem. Ettől vagyok az, aki vagyok. Rengeteget kaptam ettől a sporttól. Mindenki azt gondolja, hogy a sport mellett nem tanultam jól, de négyes-ötös tanuló voltam egészen a gimnázium végéig, az érettségim is jól sikerült. Most a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi Karára járok, mert fontosnak tartom, hogy ne szokjon el a tanulástól az agyam. Ugyanakkor meg sem fordult a fejemben az, hogy másra tegyem fel az életem. Az első számú célom a birkózás, és az, hogy felkerüljek az olimpiai bajnokok falára is, ne csak a világbajnokokéra. Azért sportolok, mert dicsőséget szeretnék szerezni Magyarországnak, a családomnak és nyilván magamnak is. Ha majd abba kell hagynom a birkózást, szeretném továbbvinni az Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör (ESMTK) Birkózó Szakosztályát.
– Hogyan élte meg élete első olimpiáját?
– Sajnos az olimpián nem sikerült elérnem, hogy mindig tökéletesen benne legyek a jelen pillanatban. Mentális blokkom volt az elődöntőben, de tulajdonképpen az egész olimpián. Nem jött ki belőlem az az átütőerő, ami a világbajnokságon bennem volt. Ezt már az első meccsemen éreztem. Túl nagy nyomást helyeztem magamra azzal, hogy csak az első hely érdekelt, semmi más. A bronzmérkőzést szinte odaadtam az ellenfelemnek, fejben már itthon voltam. Nem könnyű feldolgoznom az olimpiai szereplésemet. Az elődöntő után életem legkeményebb huszonnégy órája következett. Nem tudom szavakba önteni, milyen mentális küzdelmet éltem meg önmagammal. Tudtam, hogy kikaptam, és nem lehetek olimpiai bajnok, de van még egy bronzmérkőzés, amit meg kellene nyernem. Jobb vagyok a másiknál, de nem itt lenne a helyem. Gondolatok ütköztek a fejemben, küzdöttem magammal. A bronzérem már nem érdekelt. Sírógöcs jött rám, azt kívántam, valaki mentsen meg ebből a helyzetből. Most már mosolyogva tudok beszélni erről a belső küzdelemről, mert megtapasztaltam általa valamit, amit korábban még soha, és ettől a tapasztalattól is több lettem. A bronzmeccsen csak egy hajszálon múlt, hogy nyerjek, de az utolsó leküldésnél jött egy blokk. A videón látszik, hogy ha csak egy centit mozdulok előre, én vagyok az olimpiai bronzérmes, és nem a dán fiú. Az elődöntő ugyanakkor jobban fájt, mert olyan embertől kaptam ki, akit addig háromból háromszor elég könnyedén megvertem. Valami miatt most neki állt a zászló. Sokat hibáztam az olimpián, meg kell keresnem ezek okát.
– Mik voltak a legjobb pillanatai a pályafutása alatt?
– Hihetetlen volt, amikor bejutottam a világbajnoki döntőbe, és ezzel bekerültem az olimpiára. Feledhetetlen és egészen egyedülálló élmény volt a világbajnoki cím utólagos odaítélése is. Mindenki azt mondja, ez azért nem olyan, mint ha ott nyertem volna meg a versenyt, de éppen ettől különleges. Ilyen óvás nincs, és mégis van, és éppen az én esetemben. Az olimpián is voltak szép pillanataim. Az idei Európa-bajnokot megvertem, őt tartottam a legnagyobb ellenfelemnek. Talán túl hamar örültem ennek, túl hamar ünnepeltem. Ez egy hiba a „gépezetben”, amit ki kell javítani.
– A hite összkapcsolódik a sporttal?
– Mindig jó érzés, hogy nem egyedül küzdök. Ha nehéz napjaim vannak, és nem úgy megy az edzés, ahogy szeretném, jó tudnom, hogy van valaki, akihez odafordulhatok, és mindig segít rajtam. Nagyon fontos, hogy az ember hinni tudjon valakiben, de az is, hogy a sportoló higgyen magában. El kell hinnie, hogy képes bajnokká válni, különben sosem lesz az. Amikor a barátom világbajnok lett, akkor döbbentem rá, hogy ez a lehetőség számomra is adott.
– A mindene a sport?
– Az olimpia óta diplomatamunkát végzek, sok interjút adok, de ezt nem érzem annyira a magaménak, mint amikor a szőnyegen birkózok. Sokan büszkék rám, érdeklődnek felőlem, így fontosnak tartom, hogy nyilatkozzak.
– Önnek volt példaképe?
– Mindig édesapám volt a példaképem. Amit ő az életben csinált, azt áttettem a birkózásba. Példa számomra a kimagasló a munkabírása, az, ahogyan az emberekkel bánik, s az is, hogy honnan jött, és hová jutott. Apa nem sokat dicsért engem, és talán éppen ez az, ami miatt nem tudok elszállni magamtól. Az első magyar bajnokságomon, amit gyerekként megnyertem, akkor sem azt éreztem, hogy apa felemel, hanem inkább azt, hogy vigyáz, el ne bízzam magam. Így akármilyen eredményt érek el, ma sem érzem magam többnek másoknál. Anya pedig mindennek a pozitív oldalát emelte ki, mindig jót mondott rám. Így megvolt az életemben az egyensúly a visszahúzó és a felhúzó erők terén. Anyukám sosem féltett túlságosan, de ha megbetegszem, mindig mellettem van. Ott volt minden versenyemen, videózott, és torkaszakadtából üvöltve szurkolt nekem. A szüleim a mai napig mellettem állnak, ennél jobb családi hátterem nem is lehetne.
– A jövő birkózóinak mit üzenne, miért jó ez a sport?
– Hatalmas pozitív visszacsatolást ad, ha valakit legyőzöl, mert megtapasztalod, hogy erősebb, jobb vagy nála. Ez leírhatatlan boldogságérzet, amit sehol máshol nem találok meg az életben. Megéri mindennap lejönni érte az edzőterembe, és „meghalni” az edzéseken. Ráadásul így egy család, egy klub tagja lesz az ember, olyan kapcsolatokra tesz szert, amelyek egy életen át elkísérik. A mai világban nagyon fontos, hogy legyen valaki, akire az ember támaszkodhat. A birkózás személyiségformáló sport. Nem az lennék, aki most vagyok, ha nem volna jelen az életemben. Az eredmények, győzelmek és a csalódások, vereségek kettőssége miatt egyszer fent, másszor lent van az ember. Nagyon megerősítő tapasztalat, hogy mindig mindenhonnan felálltam. Nekem már annyit adott a birkózás, hogy egy életen át meríthetek belőle.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 3-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
