„Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.”
Magyarország döntött. Így döntött. Torz médiaviszonyok mellett, ordas, mocskos hazudozás, rágalomhadjárat és az elmúlt negyedszázad legsátánibb, rettegésre, és gyűlöletre alapozott kampánya közepette – de döntött. Döntött a legnagyobb kisebbség, akik a kormánypártra voksolt, és döntöttek azok a milliók is, akik hiába voltak többen, ezer zsibbadt vágyból nem tudtak egy erős akarattá összeállni. A taktikai szavazás legalább a kétharmadot megakadályozhatta volna, de ezt is csak alig 160 ezer ember választotta. A tanulságokat le kell majd vonni. Én itt és most nem teszem. Mert van ennél, ami ebben a percben sokkal fontosabb.
Az, hogy mi lesz mától. Veled, velem, és a többi két és fél millióval, aki nem egyszerűen elégedetlen volt ezzel a kormányzással,
hanem nem akart abban az országban élni, amely az elmúlt esztendőkben itt felépülni kezdett. És mégis erre kényszerül.
Ahogyan a zseniális Megáll az Idő című klasszikusban: állunk az ablak előtt a magunk bukott harca után, sóhajtunk egy mélyet, és csak annyit mondunk:
„Jó, hát akkor itt fogunk élni”.
Ennél letargikusabb pillanat talán nincs is a magyar filmtörténetben, mégis van ebben a mondatban valami csodálatos, torokszorító heroizmus. A muszáj-holnap hősiessége. És most sok, fájdalmasan sok muszáj-holnap elé nézünk.
De élni fogunk. Itt fogunk élni. És nem mindegy, hogyan.
Az, amit politikának, közéletnek hívunk, ebben az országban tegnap éjjel véget ért. Számunkra biztosan. Hogy meddig, azt nem látjuk még. Egy hétig, egy hónapig, egy évig, egy évtizedig – ki tudja? Most nem is ezt kell tudnunk. Most ne ezt akarjuk tudni. Most gyönyörű, napsütéses tavasz van. Menjünk ki a kertbe, vigyük el sétálni a gyereket, a párunkat, vagy a kutyánkat.
Aztán, ha hazaértünk, üljünk le egy sarokba, és vegyük elő Márai Sándort, aki negyven esztendőn át volt számkivetett – de írt. Üssük fel Wass Albertet, akinek a barátai megtagadták a nevét, amelyet kimondani se lehetett ittthon évtizedeken át – és mégis írt üzenetet haza. Emeljük le a polcról Hamvas Bélát, aki kertész volt, meg raktáros – és közben remekműveket alkotott. Vegyük a kezünkbe Örkény Istvánt, akitől hosszú éveken át egy sor se jelenhetett meg, mégis minden nap 8-10 óra munka után leült az asztalhoz és írt. Egyperceseket, mert ennyire volt ereje késő este. Olvassunk Illyés Gyulát, akit ’56 után nem tiltottak be, jó ideig mégsem volt hajlandó publikálni semmit. Abban a világban, annak a világnak nem. De azért írt ő is rendületlenül. A hazáról. Amely pirosra tapsolta a kezét ’57 május elsején a Hősök terén a gyilkos árulónak.
De ettől még haza volt. Ha máshol nem, hát a magasban. Ott mindig meglesz. Abba mindig bele lehet kapaszkodni, az sosem hagy cserben.
Olvassunk jó könyveket, igyunk jó borokat, együnk finomakat, és mosolyogjunk sokat egymásra, még azokra is, akikről most úgy érezzük, kimentek a Hősök terére tapsolni a gazembereknek.
Fogjuk meg egymás kezét jó szorosan, és ne engedjük el. Még soha nem volt ennyire szükségünk egymásra.
Hosszú lesz ez a másnap, rettenetesen hosszú. De egyszer el fog múlni. És nekünk addig meg kell maradnunk, ha töretlen hittel nem is, de valahogy, bárhogy: embernek, magyarnak. Mert a haza ott van a magasban, és egyszer majd vissza fog térni a földre is. Legalább minket találjon itt.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
