A budapesti Szent István-bazilikában a négy adventi vasárnapon a 18 órakor kezdődő szentmiséket követően Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a bazilika plébánoshelyettese tart elmélkedéseket a négy Mária-dogmáról. Másodszor december 8-án, advent második vasárnapján a szeplőtelen fogantatás ünnepéről szólt az elmélkedés, amelyet idén december 9-én ünneplünk.
Az este szentmisével kezdődött, amelyet Kovács Zoltán mutatott be. Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el, az a rész, amelyben az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában (Lk 3,1–6).
Homíliájában a szónok kifejtette: Keresztelő János „tud valamit”: küldetésére megfelelő módon készül. Nem celebkedve, hanem a pusztába vonulva, a látszólagos elhallgattatás, elfeledettség földjére.
advent szent időszakában, ezúttal jobban magunk mögött hagyva a zajt, a vizuális élményeket, a felületes fecsegéseket, a felszínes cselekvést, az interneten való sodródást, a keserűségeinkbe temetkezést, mert az közeleg, aki az életünket akarja gyógyítani. Lelkiismeretünk szentélyébe visszavonulva mi is föltehetjük a kérdést magunknak: Milyen buckák vannak ott, vagyis ránk telepedő, minket körülbástyázó rossz szokások, melyek mögül nem látjuk meg a közeledő Messiást? Milyen vermek, völgyek: szenvedélyeink, megkötözöttségeink, messziről kiáltó hiányosságaink völgyei vannak ott, melyek mélyén sínylődve, talán már hosszú ideje, nem látunk ki, vagy nem fogadjuk el a segítséget, hogy kimenthessen bennünket ezekből Ő maga? Meg akarjuk-e látni mindannyian megtisztult lelki szemekkel a közelgő üdvösség fényét? – vetette fel Kovács Zoltán szentbeszédében.
A szertartást követően a mariológus Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról elmélkedett.
Ahogyan hallhattuk a mai evangéliumban: hivatva vagyunk elhordani a hegyeket és föltölteni a völgyeket. Ez a történet nem ma kezdődött. Van, ami „göröngyöket és völgyeket rondított” az emberi élet, a kiteljesedés, az Istennel és embertársainkkal való kapcsolat útjába. Nem más ez, mint az ősbűn, és következménye, az elidegenedés, amikor az ember elidegenedik Istentől, a saját Teremtőjétől, bujkálni kezd előle, frusztrálóvá válik mindaz, ami természetes volt az életében. Elidegenedik a teremtett világtól, a természettől is, a férfi és a nő is elidegenedik egymástól, leírja ezt a Teremtés könyve. A másik embertől és önmagától is elidegenedik, megtörik a saját önazonossága. A kegyelem azonban képes ezt is orvosolni, rendbe tenni – emelte ki Kovács Zoltán. – A holnapi napra készülve éppen azt ünnepeljük, és
December 8-a van, valójában ma lenne szeplőtelen fogantatás ünnepe, de vasárnap van, advent második vasárnapja. Mit kezdjünk hát a dátummal, december 8-ával, ami pont kilenc hónappal előzi meg Mária földi születésnapját, Kisboldogasszony ünnepét, szeptember 8-át? Főünnep nem hagyható el, de áthelyezhető, ezért ünnepeljük idén december 9-én.
A ma este azonban már „ajtót nyit” a holnapi főünnepre, mert éppen 170 éve, 1854. december 8-án hirdette ki Boldog IX. Piusz pápa dogmaként ezt a hitigazságot: a Boldogságos Szűz Mária élete első pillanatától kezdve szeplőtelen. A Szűzanya „kegyelemmel teljes”, ahogyan Gábor angyal is köszönti. Az Ószövetség Lángoló Csipkebokra, mert a Szentlélek hordozója élete első pillanatától – fogalmaz a keleti liturgia. Vagy ahogyan sokfelé hívjuk: Tota Pulchra (Egészen Szép), keleti testvéreink pedig Panhagiának (Egészen Szent) nevezik.
Képzeljünk el egy gyönyörű tájat, üde, éltető levegővel, szennyezetlen, illatozó földdel, kristálytiszta forrásból fakadó vízzel, éltető napsugárral, amelybe még nem férkőzött bele az ember ártó tevékenysége. Ilyesmi az ősbűn előtti élet, a „szentség és igazság” sértetlen állapota, és ezt az állapotot tükrözi vissza a Szűzanya érintetlen tisztaságának ragyogása, de valahol ennél is többet, mert Isten nem csupán azt állítja helyre, ami régen volt. A Szűzanya közelebb van Krisztushoz, mint Ádám vagy Éva. Ez az állapot erősebb, tisztább, szentebb, mint az ősállapot. Ne gondoljuk azért azt sem, hogy a kezdeti állapot valami mozdulatlan, fejlődésre képtelen paradicsomi tartózkodás maradt volna mindörökre; hogy ha nem történt volna meg az ősbűn, még ma is ott tapicskolnánk a paradicsomkertben, ellennénk a fák között. Isten nyilván megindított egy fejlődőképes világot a maga természetes rendjében és a kegyelem rendjében. Az, hogy ebben törés állt be, nem taszítja kudarcba Isten teremtő művét, hanem kibontakoztatja a kegyelem által. Krisztus közbelép mint Megváltó. A bekövetkezett törés nem akadály számára; gyógyítani jött azt, hogy meglegyen a lehetőségünk mégis az üdvösségre, a beteljesedésre. Az eredeti ősállapotnak is kellett volna fejlődnie, növekednie, beteljesednie, és Isten terve szerint mindezt a kegyelem erőterében, az ő barátságában.
A Teremtés könyve gyönyörűen szimbolizálja a kígyó ármánykodását. Nem véletlenül nevezi a sátánt Krisztus a hazugság atyjának, gyilkosnak, mert rögtön hazudik az első emberpárnak: „olyanok lesztek, mint az Isten”. Válaszolhatnánk erre: ne törd magad, mert mi is ezen vagyunk, hogy egyre hasonlóbbá váljunk a minket létrehívó Istenhez. Mindez azonban nem lehetséges hamis önmegvalósítással, hazugsággal félrevezetve, nem a kígyó „maszek elképzelése” nyomán, nem a bűn által. A bűn nem hoz Istenhez való hasonlóságot, csak elidegenedést.
Kovács Zoltán atya leszögezte: kegyelem révén, csak abban növekedve tudunk egyre hasonlóbbá válni az Istenhez, nem a bűn útján. Ez a bensőséges növekedés, Istenhez hasonlóvá alakulás tört meg ott, a kezdet kezdetén. Ám a Szűzanya tisztasága még Éváénál is nagyobb, mert Krisztusban különösen közel kerülünk mi is az Istenhez, és Mária maga is, abban a pillanatban, amikor Krisztus emberi létben létrejön az ő testében.
Éváról is tanítja a Szentírás, hogy minden élő anyja, és a Szűzanyáról is mondhatjuk: minden Krisztusban élőnek a lelki édesanyja. Az Istenszülő az Egyház anyja is.
A szónok megvilágította: egy szeplőtelen, tiszta lélek még kifinomultabban érzi annak igényét, hogy az is maradjon, mert jobban rettenti a mocsok, mint azt, aki folyton abban fetreng, hozzászokott, és már el is tompult a lelkiismerete. Ebben csodáljuk meg a Szűzanya szépségét és belső szabadságát. Mária szépsége belülről fakad, az Isten szépségéből; nem egy eredendően vizuális esztétikum, hanem az Isten végtelen szépségének egy ember általi visszatükröződése, a kegyelemben.
A Szűzanya életében egy másik elveszett ajándékot, a szabadságot is megcsodálhatjuk, amely nem azonos a szabad akarattal. Mindnyájunknak van szabad akarata, tudunk jól vagy rosszul dönteni, az üdvösségünk mellett vagy ellen. A szabadságunk azonban nem teljes, mert a bűnnel megsérült. Isten gyermekeinek a kegyelemben kibontakozó szabadsága az, ami Máriában újra teljes fénnyel ragyog. A Szűzanyáról kimondhatjuk azt, amit magunkról sajnos nem tudunk: képes mindig jól dönteni, nem a bűn útjára lépni. Ez nem azt jelenti, hogy nem lenne képes vétkezni. Isten nem kötözi össze kezét-lábát, hogy csak bólogatni tudjon, semmi mást; nem zárja üvegbúra mögé, hogy még csak véletlenül se hozzon rossz döntést.
Kovács Zoltán végül kiemelte: Máriában láthatjuk, mire képes a kegyelemben élő ember: teljesen teret adni Istennek, hogy ő működhessen benne. Bár mi nem vagyunk kegyelemmel teljesek, az áteredő bűnt örököltük, és az emberi természet át is örökíti ezt a megsebzettséget, mégis akarjunk mi is a kegyelemben egyre teljesebbek lenni, növekedni, lehetőleg egyetlen percet sem azon kívül. Gyónjunk rendszeresen – folyamatos „méregtelenítés” –, „szokjunk hozzá a széphez, jóhoz, szenthez az életünkben, engedve, hogy a Szeplőtelen Szűz kegyelemmel teljes mivolta, melyben felvirradt számunkra az üdvösség hajnalának tiszta fénye, mindig a jóra ösztönözzön, mindig Krisztus Világosságához vezessen bennünket!”
A Szűzanyáról szóló elmélkedés ezúttal is az Angyali üdvözlet elimádkozásával ért véget.
Fotó (december 1-jén, az első esten készített fotók): Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
