Elöljáróban leszögezem, mi nem a célja jelen írásnak. Nem kíván minden részletet felölelő történelmi tanulmány lenni, erre a formai keretek nem is alkalmasak, másrészt ez a történészek feladata. De ami még fontosabb, nem kíván ezzel éket verni a nemzeti táborba, ugyanis el kell tudnunk fogadni, hogy történelmi kérdésekből nem lehet, nem is szabad olyan jellegű vitát gerjesztenünk, mintha az valami aktualitást takarna. Úgy kell hozzáállnunk, hogy a normalitás keretein belül többen többfélét, másképpen látunk.
Ettől persze még nagyon is fontos beszélnünk ezekről. Most éppen március 15-ről, az 1848/49-es szabadságharcról.
Amiről viszont írni kívánok, az másodsorban történeti, de leginkább identitáspolitikai kérdés. Tehát, hogy a már meglévő történeti tények ismeretében hogyan, miképpen építsük be történelmi kollektív tudatunkba 1848-at. Mi legyen az a kézzelfogható mondat, az a jól megragadható gondolat, ami elsősorban eszünkbe kell hogy jusson, ha erről az évfordulóról emlékezünk.
Bár megosztó, és ez is méhkas jellegű téma, de, mint korábban írtam már, azt felesleges leírni, amit mások sok helyen leírnak – például e történelmi esemény kronológiai ismertetését. Nem lehet eltagadni, hogy a nemzeti táboron belül 1848. március 15-e megítélése koránt sem annyira egyértelmű és tiszta, mint 1956. október 23-áé.
Pedig legalább olyan egyszerű, világos és érthető, könnyen elfogadható álláspontokat lehet megfogalmazni e helyütt, ha eltekintünk attól, az egyébként a tömegemberre jellemező attitűdtől, hogy a ma szemüvegén akarjuk nézni a múlt, jelen esetben a 19. század eseményeit. A mai fogalomkészlettel nem lehet megérteni, ez óhatatlanul tévútra vezet minket.
Vannak, akik értetlenül állnak a fenti sorok előtt, nem is igazán értik, mit és miért akarok én körüljárni, hiszen az 1948/49-es események dicsőséges szabadságharcunkat jelentik a Habsburg-elnyomás ellen, melyet orosz segítséggel végül is vérbe fojtottak.
De szintén vannak, és ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, olyanok, akik mélységes szkepticizmussal közelítenek e dátumhoz, sokan vannak köztük, kik magukat Habsburg-legitimistaként határozzák meg, és tulajdonképpen úgy fogják fel, hogy a francia forradalom szellemi emlőin táplálkozott a magyarországi forradalom is. Tehát nem volt más, mint egy állomása a liberális gondolat világhódító útjának, jól jelzi ezt – számukra -, hogy a magyar kokárda is francia mintára készült. S mint ilyen forradalom, újabb próbálkozása annak a vonulatnak, mely a tradicionális monarchiák léte ellen hirdetett harcot. Tulajdonképpen szabadkőműves aknamunka.
Nem állítható, hogy nélkülözi a valóságalapot a fenti gondolatmenet. Meglátásom szerint egy valami hibádzik az ilyesféle levezetésekkel. Nem csak most, úgy általában véve is. Amikor akár jobbról, akár balról, de az ideológiát mint valami steril entitást igyekszünk belehelyezni a történelembe, akkor a legfontosabbat hagyjuk ki.
Az emberi tényezőt.
Szándékosan provokatívan, már-már bántóan egyszerűen fogok fogalmazni. Nem várhatjuk (várhattuk el) például Petőfi Sándortól, hogy 1848. március 15-ének reggelén, mikor is reggel felkelt, és azon gondolkodott, nem kellene-e elszavalni a Nemzeti Dalt, vagy meg kellene-e látogatni a Pilvax kávéházat, hogy miért is nem írta be a Google keresőjébe, hogy „1848-as szabadkőműves összeesküvés”, és miért nem maradt ezért inkább otthon. Ebben a korban, amikor az információáralmás nagyságrendekkel lassabb és vontatottabb volt, mint ma, s amikor igen is sok megoldatlan probléma feszült, akkor ilyet nem lehet és történelmietlen is sok lánglelkű hazafi szemére vetni, miért tették azt, amit tettek.
Pláne igazságtalan hős honvédeink, huszáraink motivációját firtatni. De ha valaki nagyon élesen el akarja határolni magát a március 15-i eseményektől, emlékezzen e napon a későbbi, szeptember 29-i pákozdi csatára, mely tulajdonképpen a fegyveres szabadságharc kezdete.
Magyarként vajon ne dagadjon a büszkeségtől a keblünk, hogy megannyi sok győztes csatát tudhatunk magunk mögött, és végül is, csak egy nagyhatalom bevonásával, a cári Oroszország segítségével sikerült leverni szabadságharcunkat?
Vajon ne jussanak eszünkbe Petőfi Sándor sorai?
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele…
Azért ne hagyd magad!
Összegzésként két fontos gondolatot kell leszögeznünk. Ebben a történelmi kérdésben a nemzeti, jobboldali táborban sokféle vélemény található, amelyeket izgalmas is ütköztetni, de ezek nem szolgálhatnak alapul arra, hogy ellenségeskedés alakuljon ki közöttünk. Az én felfogásomban a 21. századi realista jobboldaliságnak az az egyik alapja, hogy nem citálunk múltbéli problémákat a jelenkorba. Viszont emlékezetpolitikai szinten, mint történelmi identitástudatunkat építő kocka, a következőképpen van helye 1848/49-nek:
A magyar történelem már csak geopolitikai elhelyezkedésünknél fogva is olyan, hogy nagyhatalmak ütközőzónájában állandaón harcolnunk kellett a függetlenségért, de a magyar nemzet harcolt is, ezért a szabadságért küzdött 1848/49-ben is, mely ékes bizonyítéka annak, hogy a magyarság génjeiben hordozza a szabadság szeretetét, ez pedig jövőnk záloga a Kárpát-medencében.
Dicsőség a hősöknek!
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
