Marad a remény, hogy látjuk még Juhász Katalin2022. 12. 14., sze – 12:07
Mutatós, kemény kötésű könyvben tárulkozik ki olvasóinak Béres Ilona. Őszintén, beszédes képekkel, a végén három „ráadással”. Ablonczy László a memoár írója, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas színésznő pályájának alapos ismerője.
Béres Ilona egykori vígszínházi pályatársnője, Ruttkai Éva, akivel a Három nővérben és a Cseresznyéskertben is színpadra lépett, hét szóból álló, szellemes kis versikét kapott ajándékba Weöres Sándortól. „Éva Ruttkai / összes titkai / bőrbe kötve / mindörökre.”
Weöres Sándor Béres Ilona életébe is beírta magát. Verses drámájában, a Theomachiában a színésznő Kronoszt, a hatalmát féltő zsarnokot játszotta. Az ősférfit. A mozdulatlan öntudatba dermedt időt. Dukál is a kemény kötésű könyv, hiszen ő maga is keményen teljesített a színpadon. Majdnem két és fél órán át szoborszerű mozdulatlanságával fogalmazta meg kivételes szelleme végső győzelmét. „A magyar színháztörténetben semmilyen korábbi színészi teljesítménnyel össze nem mérhető Kronosz-alakítása az elmúlástól való félelem tökéletes leleplezése, a semmivé foszló ego kétségbeesett segélykiáltása volt” – emlékezik róla Balázs Zoltán, az előadás rendezője. Mint hangsúlyozza: nem csupán fizikai bravúr, nemcsak páratlan erőpróba volt ez a színésznő részéről, hanem a tehetség, az akarat és az alázat emberi-művészi artikulációja is. Mindez pedig alapvető jellemvonása Béres Ilonának. Utolsó szereplését Ionesco A székek című drámájában Radnóti Zsuzsa idézi meg, aki már vígszínházi dramaturggyakornokként is csodálta a rendkívüli tehetségű, erős kisugárzású, kivételesen szép orgánumú színésznő szerepformálásait. „Ismét varázslatos játékot produkált – írja –, az öregség árnyalatait vonultatta fel, bátran, sem saját magát, sem a partnerét, Fodor Tamást, sem a szerepet nem kímélve.”
Míves kivitelezésű, gazdag tartalmú kötetben kísérjük útján a Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját.
Kispest, Wekerletelep. Gyermekkora helyszínén járunk, ahol a harmincas évek világgazdasági válsága idején a Kiserdő szegényei Robinsonként éltek. Az ostromot a pincében vészeli át a család. Kemény asszony az édesanya. A harcok csendesedésével hosszú utakat tesz meg, hogy élelemmel felpakolva térhessen haza. Édesapját a háborús üzemek munkásaként engedték haza a munkaszolgálatból. Ruháját megtaposva menekült a történtek elől. Később finomműszerészként dolgozott, majd kisiparinak nevezett szövetkezetét vezette. Amatőr színjátszó volt a mama, de Éva, a nagyobbik lánya is szeretett színészkedni.
Diplomás színésznő Ilonából lett. Keleti Márton filmjével, az Esős vasárnappal, majd Gertler Viktor legendás alkotásával, Az aranyemberrel indult el a pályán hangos siker kíséretében. Mindkét történet nőalakjáról, Erzsiről is, Tímeáról is úgy nyilatkozott: „Nem az én alkatom.” Két évvel később Szabó Istvánnal az Álmodozások korát forgatja Bálint András partnereként. A kőszívű ember fiaiba Várkonyi Zoltán hívja Alfonsine szerepére. Emlékezetes alakítást nyújt ezekben a filmekben is.
Madách Színház, Vígszínház, Nemzeti.
„Ló vagyok a kínai horoszkóp szerint. Húzom, húzom a szekeret, de egyszer csak elég!!! És elszakítom az istrángot!” – vallja. Pályájának egyetlen sötét foltja az Egy szerelem három éjszakája. Melittaként a hideg, huzatos Dunán, billegő ladikban, 1967 telén. Napokon át ugyanaz a jelenet, de nem panaszkodik. Némán tűri, hogy senki sem figyel az épségére, egészségi állapotára. Az odaadás, az alázat minden kínját felülírja. A ringó csónakban megsérülnek térdében a porcok. Kórház, műtét, hosszú lábadozás. Amikor megtudja, hogy a filmgyár nem biztosítja sem a színészeit, sem a többi munkatársát, beperli az intézményt. Nem a maga javára, a szakma becsületét védve. Béres Ilona pert nyer – és ki tudja, hány filmszerepet veszít. Hosszú-hosszú éveken át nem hív(hat)ják játékfilmbe. „A művésznőt mi tiszteljük, csak nincs szükség rá” – így a filmgyár jogásza a tárgyaláson, ahol egyedül Somogyvári Rudolf állt ki szeretett kolléganője mellett. Tisztességgel elmondta a tényeket.
Tévéfilmekben szerencsére továbbra is játszhatott. Esztergályos Károllyal több ízben is dolgozott.
Külföldi útjairól is szól néhány bekezdés a könyvben. A moszkvai filmfesztiválról, ahol Marina Vladyval és Vlagyimir Viszockijjal találkozik. Párizsi kiruccanásáról és egy montparnasse-i nyári blődliről Claude Brasseurrel. Az Adáshiba pozsonyi vendégszerepléséről. A Három nővér firenzei útjáról.
Kakukkfészek, Házmestersirató, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Üvegcipő, Deficit, Platonov a Vígszínházban.
Gazdag Gyula hívja 1983-as filmjébe, az Elveszett illúziókba. Szabad (lett) a pálya. Béres Ilona „letöltötte büntetését”.
Elegáns, elbűvölő, egyenes, megalkuvást nem ismerő ember.
Warrenné, Médeia, Majmunka, Asszony a fronton, Orbánné. És az eddigi utolsó színpadi megjelenés: A székek Öregasszonya. Fénnyel körbefont alakítások sora.
„Mint a szívdobbanást / hordozlak magamban” – idézi Osztojkán Béla sorait a kötet utolsó oldalán a férj.
„Ha együtt megyünk, az egyik kezünkben bot van, de a másik, szabad kezünk összefonódik. És ez már életünk végéig így marad.” Ezekkel a szavakkal zárul a kötet. Kétszázhúsz oldal után így búcsúzunk Béres Ilonától, a magyar színház- és filmművészet csodás asszonyától. Marad a remény, hogy még látjuk őt játszani.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
