Habár az Atlanti-óceánon zajló tengeralattjáró-hadviselés kapcsán a történelemkedvelőknek elsőként valószínűleg az első világháború jut eszébe, Németország igyekezett ugyanúgy kihasználni U-Bootjai potenciálját a második világháborúban is, az „atlanti csata” azonban gyakorta háttérbe szorul a konfliktus egyéb összecsapásai mögött. Mindazonáltal e rejtett hadszíntér volt az Egyesült Államok első (habár nem közvetlen) belépési pontja az Európában dúló háborúba, és az Egyesült Királysággal való, a háborút végigkísérő szoros együttműködés egyik első helyszíne is volt egyben.
Az első világháború korlátlan tengeralattjáró-hadviselése után több nemzetközi kezdeményezés is indult a tengeralattjárók mint fegyvernem korlátozására, illetve betiltására. Az 1928-as londoni haditengerészeti egyezmény végül számukat, vízkiszorításukat és fegyverzetüket korlátozta. Habár Németországnak az 1919-es versailles-i béke tiltotta a tengeralattjárók építését, a Harmadik Birodalom az 1930-as évek újrafegyverkezése során ezt a kitételt is megszegte.
Miután 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak (Lengyelország szeptember 1-jei lerohanása után), az új erőre kapott U-Boot flotta le is csapott: az Írország közelében járőröző U–30 elsüllyesztette az SS Athenia nevű brit utasszállító hajót, miután tévesen kereskedelmi hajóként, illetve annak álcázott hadihajóként azonosította. A hajón 112 ember vesztette életét, köztük 28 amerikai.
A brit tartalékflotta 133 hajója a dél-angliai Weymouth-öbölben, 1939.
Innentől a helyzet csak súlyosbodott: Nagy-Britanniát az az igen valós veszély fenyegette, hogy a Kriegsmarine képes lesz elvágni a külvilágtól, és megakadályozni a fontos nyersanyagok, élelmiszer és más szükséges ellátmány tengeri importját, amivel gyakorlatilag a szigetország gazdaságának és infrastruktúrájának összeomlása következett volna be.
A német tengeralattjárók megállíthatatlannak tűntek: az Athenia elsüllyesztését követő egy hónapban 41 szövetséges hajót süllyesztettek el, miközben csupán két óceánjáró U-Bootot veszítettek el a rendelkezésre álló 25-ből. 1939 októberében még a német haditengerészet első világháború utáni megalázó cselekedetét – brit utasításra el kellett süllyeszteniük saját hajóikat – is szimbolikusan megbosszulták: az Orkney-szigeteki Scapa Flownál – ahol mindez történt – az észrevétlenül besurranó U-Bootok a tenger fenekére küldték az HMS Royal Oak csatahajót, a fedélzetén 833 emberrel.
Scapa Flownál fény derült azonban arra is, hogy a német torpedók korántsem a legjobbak: a hét kilőtt torpedóból csupán négy robbant fel. Szeptemberben az U–39 három torpedóval is eltalálta az HMS Ark Royal csatahajót, ezek közül mindegyik hatástalan volt. Mindazonáltal a britek nem érezhették biztonságban magukat: megbízhatónak tartott szonárrendszerüket, az ASDIC-et a német kapitányok hamar megtanulták kijátszani a zavart okozó, különféle hőmérsékletű vízrétegek közti „ugrálással”, vagy a tengerfenék terepébe való „beolvadással”.
Günther Prien kapitány, aki a Scapa Flow-nál végrehajtott támadásért a Vaskereszt kitüntetésben részesült
1939 végéig a tengeralattjárók 57 őrizetlen kereskedelmi hajót süllyesztettek el – konvojrendszer bevezetésére volt szükség a hajók védelmében. Miközben a brit hatóságok ennek kidolgozásán munkálkodtak, Franciaország elesett 1940 júniusában, és a németek megkezdték további tengeralattjáró-bázisok kialakítását az ország atlanti partján. Bombabiztos beton tengeralattjáró-kikötők épültek Bordeaux-nál, Brestnél, La Rochelle-La Pallice-nél, Lorient-nál és Saint-Nazaire-nél, és további bázisok voltak Németország Balti-tengeri partjain, valamint a norvégiai Bergenben és Trondheimben.
Karl Dönitz, az U-Boot flotta parancsnoka ekkortól vette célba a Nagy-Britanniát ellátó hajókat a híres „farkasfalkákkal”, amelyek általában 5-12 darab U-Bootból álltak. E falkák rendszerint éjszaka hajtották végre támadásaikat, lesben állva az elhaladó konvojok útvonalán. A célpont észlelését követően a tengeralattjárók a rajtaütéshez megfelelő pozíciókba helyezkedtek, majd a hajók elhaladásakor szinte minden irányból torpedótűz alá vették azokat.
A kísérő hadihajók összezavarására nem csupán a konvojon kívülről, de a kísérők gyűrűjén belülről is torpedók záporoztak. 1940 folyamán már havonta legalább 35, de egyes hónapokban 57 hajót is elsüllyesztettek a „farkasfalkák” – később erre az időszakra gondoltak vissza „boldog időként” a német tengeralattjárósok.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
