Már ott tartott a válogatott, hogy inkább lepasszolja a 11-est

Már ott tartott a válogatott, hogy inkább lepasszolja a 11-est

A Magyar Nemzet archívuma segítségével felelevenítjük a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki szerepléseit. A sorozat második részében az 1972-es belgiumi négyes döntőről olvashatnak.

Az első futball-Európa-bajnokságot 1960-ban rendezték, ám ezt és az 1964-es viadalt még Európai Nemzetek Kupájának nevezték. 1976-ig mindössze a selejtezősorozat legjobb négy csapata vett részt a tornán, amely így egyből az elődöntőkkel kezdődött. Azt fontos hangsúlyoznunk, hogy ekkor még a világ élvonalában volt a magyar futball, így a sajtó és a közvélemény elvárásai is ehhez igazodtak. Válogatottunk 1964-ben és 1972-ben szerepelt Eb-n, majd negyvennégy évig, az idei nyárig csak álmodozhatott róla.

A sorozat első, 1964-es részét itt olvashatja, az 1972-es négyes döntőbe jutásról pedig ebben a cikkünkben írtunk. Most pedig következzenek a Magyar Nemzet korabeli cikkei az 1972. június 14. és június 18. között zajló tornáról.

 

 

Kevés eséllyel, sok ambícióval a szovjet labdarúgók ellen

Kevés olyan válogatottja van a világnak, amellyel szemben ennyire kedvezőtlen lenne a mérleg. Két győzelem mellett öt vereség és három döntetlen szerepel a jegyzőkönyvekben.

– Ennyire nem konveniál a magyar csapatnak a szovjet labdarúgók sajátos stílusa? – kérdeztem még az elutazás előtt Illovszky Rudolfot.
– Nem láttam minden ma­gyar–szovjet mérkőzést, de állítom, hogy számunkra sem legyőzhetetlen a szovjet válo­gatott – hangzott a válasz. – Ahogyan Budapesten si­került 2:0-ra nyerni, ugyanígy máskor is lehet megfelelő eredményt elérni. Egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomá­sul venni, hogy a mieinknek nem fekszik a szovjet játék­stílus. Ha jól játszik a csapa­tunk, akkor sikerrel veheti fel a harcot az ilyen lendületes, kemény, céltudatos futball ellen is. Jó a szovjet válogatott, de jó a mi együttesünk is. Mindkét csapat eljutott a leg­jobb négyig az Európa-bajnokságon, és ez pillanatnyilag egyforma rangot ad. Akik az elődöntőben találkoznak, azok bármilyen eredménnyel végezhetnek. Láttam tévén a szovjet–jugoszláv mérkőzést és személyesen az NSZK–Szovjetunió összecsapást. Elmondhatok sok jót és szépet a szovjet csapatról, de vannak gyenge pontjai is ennek az együttesnek.
– Például?
– Ezt majd inkább a játékosainknak mondom el. A mi csapatunkról viszont annyit, hogy ha nem gátolták volna sérülések a felkészülést, ha például Fazekas és Vidáts ren­delkezésre állna, azt mondanám, hogy ötvenszázalékos eséllyel lépünk pályára szer­dán. De így sem veszteni uta­zunk Brüsszelbe.
– Nem zavarják a szövet­ségi kapitányt a váratlan for­maingadozások?
– Lehetetlen úgy összeállí­tani egy válogatott csapatot, hogy az ember csak a legutób­bi forduló teljesítményeit mérlegelje. Sok-sok szempon­tot kell figyelembe venni, kezdve a játéktudástól egészen addig, hogy milyen struktúrá­jú együttesbe kell valakit be­építeni, és ki lesz az ellenfél. Ha a pillanatnyi formákat venném figyelembe, irreális képet kapnék. Szőkét például Tatabányán le kellett cserélni, aztán szerdán a Honvéd ellen nagyszerűen futballozott. Most a vasárnapi vagy a szerdai teljesítményt vegyem alapul? Egyiket sem! Vagy pedig épít­sek arra, hogy a szerdai for­dulóban valaki briliánsan ját­szott? Honnan tudhatom, hogy egy héttel később megismét­li-e ezt a teljesítményt az il­lető? Nem elég egyszer bizo­nyítani, de egy kisiklásból sem szabad túl sokat következtet­ni.
– Miért maradt ki Rothermel, hogyan került a csapatba Rapp Imre?
– Május 30-án el kellett küldenünk Brüsszelbe egy 24-es névsort. Csak az akkori helyzetet vehettem figyelem­be. A stockholmi mérkőzés után elutaztam Münchenbe, és mikor hazajöttem, már készí­tenem kellett a listát. Rothermel kinn volt velünk Svédor­szágban, és bár fájt az ujja, készen állt a védésre. Tehát joggal számoltam vele. Azóta viszont nem tudott klubcsapa­ta rendelkezésére állni. Fáj a könyöke. Rapp Imre nagysze­rűen védett az egész tavaszi szezonban, logikusnak tűnt, hogy Géczi és Rothermel mel­lett neki adjak bizalmat. A korai nevezés miatt került a 24-es listára Fazekas is – nem tudhattam május végén, hogy június közepén sérült lesz. Ha tudom, mást nevezünk helyette. Ugyanez a helyzet Branikovitscsal és Vépivel, akiket azonban még június 7-én is neveztem volna, hi­szen csak ezen a napon este 10-kor tudtam meg, hogy a kluborvos pihenést írt elő szá­mukra.

Erőn felüli teljesítmény

Ezek a kérdések és válaszok egy sajtóértekezleten hangzot­tak el. Szó volt ott sok min­den másról is, de ezek a témák voltak a legjellemzőbbek, Illovszky – mint az eddigi tétre játszott mérkőzések előtt – most sem volt pesszimista. Bízik a csapatában, és talán ez a bizalom nem lesz csupán előleg. Jó lenne végre megint nyerni a szovjet csapat ellen. De ha nem sikerül, akkor se lehet elmarasztalni válogatot­tunkat. Akárhogy nézzük is, kissé erőn felül álló teljesít­mény volt bekerülni az Eb négy legjobbja közé. A selej­tezők idején, amikor latolgat­tuk, hogy részt vesz az Euró­pa-bajnokságon Anglia, az NSZK, Olaszország, Portugá­lia, Jugoszlávia, Spanyolor­szág, a Szovjetunió, Hollandia, akkor nehezen fért az elkép­zelésekbe, hogy Magyarország ott lesz az elődöntőben. Kétségtelen, a sorsolás nem volt a legbalszerencsésebb, hiszen a kontinens legjobbnak tartott csapatai közül eggyel sem találkoztunk, de ez nem változ­tat a tényen: válogatottunk szerdán a döntőbe jutásért mérkőzhet – és nem is esély­telenül.

A szovjet válogatott jobb­nak tűnik, mint a miénk. Já­tékosai gyorsabbak, kemé­nyebbek, jobban bírják az ira­mot, mint a magyarok, nagy különbség mutatkozik a ja­vukra fejelésben, és mintha a modern futball inkább a vé­rükben lenne, mint a mi játé­kosainknak. Ők nem szöszmötölnek sokat a labdával, futtá­ban veszik át, gyorsan teszik tovább, lendületből játszanak. Az NSZK ellen a 4:1-es vere­ség alkalmával a szovjet együttes egyáltalán nem játszott rosszul, sőt mi több, mu­tatósan futballozott a váloga­tott. Az első félidőben remek, kiegyenlített mérkőzést vívott a két kitűnő együttes, a szü­net utáni zavart félóra hozta meg a nyugatnémetek négygó­los vezetését, ám a szovjet válogatott ebben a vesztett po­zícióban sem adta föl a har­cot, s a hajrában jobban ját­szott, mint ellenfele.

„Csak” az NSZK-t kéne lemásolni

Az a bizonyos félóra jelent­heti a lehetőséget csapatunk számára. Zavarba lehet hozni ezt a szovjet együttest, kapkodóvá lehet tenni a védel­mét – csak megközelítőleg úgy kellene futballozni, mint azt az NSZK-tól láttuk. A szovjet védők nyilván szoro­san fogják majd csatárainkat, de tucatnyi módszer kínálko­zik az ilyen jól záró védelem­mel szemben. Csak egy-két példa. Valamelyik szélsőnk beviszi emberét a büntetőte­rületre, és máris út nyílik a felfutó hátvéd előtt, hogy a védelem hátába kerüljön. Az­tán vannak nagyszerűen lö­vő csatáraink, akik 20-25 méterről is betalálhatnak a ka­puba. Különben is rejtély számomra, hogy mi lehet a ma­gyarázata a következőknek. Ha mondjuk 30 méterről szabad­rúgáshoz jut a magyar csapat, akkor föláll az ellenfél 6-7 tagú sorfala, és rendszerint akad magyar játékos, aki ilyen messziről, a sorfal mel­lett vagy fölött is veszélyesen tud kapura rúgni. Viszont a folyamatos játékban, amikor nincsen sorfal, ugyanaz a csa­tár, aki 30 méterről jól lőtte a szabadrúgást, 18-20 méterre a kaputól inkább passzol, minthogy kapura rúgna.

Számos taktikai lehetőség között választhat a magyar csapat. Nyilván Illovszkynak egész sereg elképzelése van. Ő a szakember, neki kell meg­rajzolni a szovjet kapuhoz ve­zető folyosókat, és az ő dolga, hogy megszervezze a védelmet a higanyként mozgó szovjet csatárokkal szemben.

A taktika azonban önmagá­ban semmit nem old meg. A győzelemhez elsősorban fana­tikus lelkesedés, akaraterő, küzdőszellem kell. Jóval több, mint amennyit eddig láttunk csapatunktól. Mindenesetre az biztos, hogy játékosaink te­le vannak ambícióval.

Tizennyolc játékossal Brüsszelben

Hogy milyen összeállításban lép pályára a válogatott, azt ma még nem tudjuk. Hétfőn 18 játékos utazott el Brüsszel­be, vasárnap, a búcsúedzőmeccsen így kezdett a váloga­tott: Géczi – Fábián, Bálint, Páncsics, Juhász P. – Juhász I., Kocsis, Kű – Kozma, Du­nai II., Zámbó. Ebből már kö­vetkeztetni lehet valamire, de érzésünk szerint Kozma he­lyett inkább Szőke kerül a csapatba. Szőke egyébként a második félidőben játszott – Rappal, Noskóval, Kováccsal, Alberttel, Szűccsel és Benével együtt. Tehát mind a 18 Brüsszelbe utazott labdarúgó szerepelt ezen az edzőmeccsen, amelyen Kű (2), Kozma és Bene rúgott gólt az MTK fiatal­jainak.

Zsolt Róbert (1972. június 13., 9. oldal)

 

 

Szovjetunió–Magyarország 1:0 (0:0)

Brüsszelben szerda este ért­hető módon nem a magyar–szovjet labdarúgó-Eb-elődöntő érdekelte a közönséget, a bel­gák elsősorban arra voltak kí­váncsiak, hogyan végez csapa­tuk az NSZK ellen. (Az antwerpeni meccs ugyancsak este nyolckor kezdődött.) A futball bel­ga barátai emiatt jobbára a te­levízió mellett ültek, és a brüsszeli Anderlecht-stadionban csupán 4000-5000-en nézték végig a Magyarország–Szovjetunió mérkőzést. Elriasztotta a kö­zönséget a játék előtt lezúdult eső is.

Magyarország: Géczi – Fá­bián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Juhász I., Kocsis, Kű – Szőke, Bene, Zámbó.
Szovjetunió: Rudakov – Dzodzuasvili, Hurcilava, Kaplicsnij. Isztomin – Konykov, Troskin, Kolotov – Bajdacsnij, Banyisevszkij, Onyiscsenko.
Játékvezető: Glöckner (NDK).

Magyar fölény

– Hajrá, magyarok! – biz­tatással kezdődött a játék, és úgy tűnt, nagyon használt a buzdítás a magyar válogatott­nak. Imponáló fölényben ját­szott csapatunk, de a szovjet labdarúgók jól védekeztek, egyetlen igazi helyzet sem ala­kult ki Rudakov kapuja előtt. A 7. percben volt először for­ró a levegő a szovjet csapat térfelén. Először egy remek Zámbó-lövést ütött ki Rudakov a bal felső sarokból, néhány másodperc múlva pedig Szőke nehéz szögből az oldalhálóba vágta a labdát. Ennek az idő­szaknak az egyetlen valamire­való szovjet támadását Géczi a 16-os vonalon túl kifutva, láb­bal hárította.

A második 15 percben már némileg feloldódott a szovjet játékosok idegessége, de játékosaink ekkor is valamivel többet birtokolták a labdát. A legprecízebb akciót a 27. perc­ben vezette csapatunk, Pán­csics indított, majd bal oldal­ról Zámbó Benéhez játszott, és a középcsatár fordulásból ha­talmas erővel lőtt – sajnos a jobb sarok mellé.

A félidő harmadik negyed­órája a szovjet csapaté volt. A magyar válogatott előzőleg nem tudta kihasználni fölényét – szerencsére a szovjet csapat sem élt a lehetőségeivel. Pedig ezt sportszerűen el kell is­merni – két olyan helyzete volt, amilyent a mi csatáraink az első félórában nem tudtak összehozni. Kolotov először a 16-osról mellélőtt, majd kö­vetkezett a két nagy lehetőség a szovjet csapat előtt. Géczi rossz kidobása után Dzodzuasvili két játékost is kicselezve közelről lőtt, de Géczi reme­kül védett. Nem sokkal később Onyiscsenko az 5-ösről emelt volna kapura, a közvetlen kö­zelben helyezkedő Géczi azon­ban remek reflexszel elcsípte a labdát.

A második félidő is úgy kezdődött, mint az első. Már-már reménykedni kezdtünk, hogy végre megtörik a szovjet labdarúgók elleni rossz so­rozat. Csapatunk támadott. Az előretörő Juhász Péter bal oldalról nagyszerűen lőtt a túlsó sarok felé, de Rudakov megint csak védett.

Az egyetlen gól

A 7. percben jött a hideg zuhany. Szerencsétlen gólt ka­pott csapatunk. Nem az tör­tént, hogy az ellenfél tökéle­tesen kidolgozott akciója sakk-matt helyzetbe hozta volna védelmünket, hanem teljesen ártalmatlannak tűnő akcióból esett a gól. Egy kapu elé ívelt labdát Páncsics könnyedén fejelt ki, de olyan balszerencsésen, hogy ponto­san lábra adta a 16-osnál előremozduló Konykovnak, aki kapásból kegyetlen erővel vágta félmagasan a bal sarok­ba. 1:0 a Szovjetunió javára. Ez váratlan fejlemény volt.

A gól után kapkodott, csap­kodott a magyar együttes, érezni lehetett, hogy legfel­jebb csak egy-két jó csere segíthet. A 15. percben Kocsis helyett Albert, Bene helyett Dunai Antal állt be. Váloga­tottunk megpróbált rohamoz­ni, de a szovjet játékosok mesterien védekeztek. Ebben a szakaszban mégis sikerülhe­tett volna az egyenlítés, ha szemfülesebbek a csatárok. Zámbó jobb lábbal váratlanul lőtt, a labda Rudakovról kipattant, de nem volt senki a közelben.

A 22. percben a szovjet csa­pat is cserélt. Az előretoltan játszó Banyisevszkij helyett a középpályás Nodija lépett pályára.

A 11-es sem segített

Még erősebb lett tehát a szovjet védelem, de ha nem reménytelenül ügyetlen a magyar válogatott, megszüle­tett volna az egyenlítő gól. A 38. percben ugyanis az tör­tént, hogy az Alberttól ka­pott labdával Dunai Antal ki­ugrott, és a védők a 16-oson belül felvágták. Glöckner büntetőt ítélt. Szinte úgy tűnt, hogy játékosaink nem is örül­nek a nagy lehetőségnek; lát­szott rajtuk, hogy remegő lá­bakkal várja mindegyikük, mi történik most: vajon a sok kihagyott tizenegyes után végre egyszer sikerül-e értéke­síteni a büntetőt? Nem sikerült!

Zámbó gyengén, rosszul he­lyezve rúgta a labdát a bal­ sarok felé, és Rudakov védett. A kipattanó labdát Szőke még kapuba vághatta volna, de csak az oldalhálót találta el.

Csapatunk minden erejét beleadta a játékba, és lett volna még egy alkalma az egyenlítésre. Páncsics ugyan­olyan helyzetben kapta lábra a labdát, mint a gólnál Kony­kov, de sajnos a magyar kö­zéphátvéd lövése fölé szállt.

Ismét győzött tehát a szov­jet válogatott. Az eddig meg­rendezett négy Európa-bajnokság-, illetve Nemzetek Ku­pája-tornán a magyar labda­rúgók háromszor kerültek szembe a szovjet csapattal, és mindháromszor a Szovjetunió labdarúgói jutottak tovább. Talán most állt a legközelebb a sikerhez a magyar együttes. A mérkőzés nagyobb részében fölényben volt, becsülettel küzdött, de erőtlen csatárjáté­ka miatt képtelen volt nyerni. Ráadásul megint kihagyott egy büntetőt, s ez nem balszerencse, hanem hiba. Súlyos hiba.

Meglehetősen gyenge vigasz, hogy szemre a magyar csa­pat játszott tetszetősebben, és fölényben volt. Láttunk már nem egy olyan együttest, amely tudatosan átengedte a kezdeményezést ellenfelének, ettől nem lett kisebb az ér­deme. Elképzelhető, hogy ezúttal a szovjet válogatott aka­rata ellenére szorult be, de amint a tények mutatják, já­tékosaink ezt az előnyt nem tudták kihasználni.

Ha egy csapat 60-70 per­cen át támad, közben 11-eshez jut, és végül egyetlen gólt sem szerez, akkor a játéko­soknak elsősorban önmaguk­ban kell keresniük a hibát. Nem vitás, hogy elég szeren­csétlen gólt kapott a magyar együttes, de a gólra góllal kellett volna válaszolni.

Sportszerű mérkőzés

Ezen a szerda esti meccsen a szovjet együttes nem játszott valami jól. Mégis győzött, mert amikor Konykovnak lábra jött a labda, a hálóba küld­te, a mieink pedig nem kö­vették a példáját. A szovjet együttes sokszorosan túlbizto­sított védelme pedig remekül működött. Erre jellemző, hogy ellentétben a magyar csapat eddigi Eb-mérkőzéseivel, most egyetlen úgynevezett százszázalékos gólhelyzet sem nyílt a csatáraink előtt. Persze ebben ők maguk is ludasak – az érdem nem csupán a szov­jet védőké.

Ha már sikernek nem örül­hettünk, mégis jó volt nézni a mérkőzést, mert legalább azt láttuk, hogy egy önfeláldozóan, a játékba szívét-lelkét beleadó magyar csapat küzd a pályán. A védők ellen nem lehetett kifogás, Géczinek volt egy-két igazi bravúrja, a hátvéd­négyesből pedig Juhász Péter emelkedett ki. A középpályá­sok legjobbja Juhász István volt, elöl csak Zámbó játéka tetszett. A cserék használtak. A mezőny legjobbja Glöck­ner játékvezető volt. Nagysze­rűen bíráskodott. Neki is nagy szerepe volt abban, hogy a pá­lyán látott 25 játékos kiemel­kedően sportszerű meccset ví­vott.

Látogatás a két csapat öltözőjében

Hoffer József, az MTI kikül­dött munkatársa mérkőzés utáni helyzetképet adott. A két öltöző képe tükrözte az ered­ményt. A szovjet játékosok közt nagy volt az öröm; a ma­gyarokról ezt nem lehetett el­mondani, de az is igaz, hogy nem voltak túlságosan össze­törve. Többen is mondották, hogy nem érdemeltek veresé­get.

Dr. Terpitkó András, az MLSZ elnöke a következőket mondotta: – Csak néhány adatot so­rolnék fel a második félidő­ből: nyolcszor lőttünk kapura, kihagytunk egy 11-est, egyszó­val ezt a mérkőzést meg kel­lett volna nyerni.

Petri Sándor, az MLSZ fő­titkára: – Nem elég szépen játszani. A helyzeteket, főleg pedig a 11-est be kell rúgni!

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány: – Nyerni kellett volna ezen a mérkőzésen, jobban játszottunk. A helyzetkihasználás nem ment, és balszerencsénk is volt. A mérkőzés előtt tisztáz­tuk, hogy Zámbó rúgja az eset­leges büntetőt.

A szovjet csapat vezetői kö­zül Ponomarjov szövetségi ka­pitány válaszolgatott az újság­írók kérdéseire: – Ha a helyzeteinket kihasz­náljuk, nagyobb arányú győ­zelmet is arathattunk volna. Jól játszott a védelmünk, Rudakov ismét kitűnő volt. Hurcilava volt a csapat legjobb­ja, elégedett vagyok a fiatal Onyiscsenko bemutatkozásával is. Banyisevszkijt azért cserél­tem le, mert fáradtnak lát­szott, ezt ugyanúgy észrevet­tem, mint Illovszky a magya­roknál Bene visszaesését.

Arra a kérdésre, hogy mi lesz az NSZK elleni döntőben, Ponomarjov így válaszolt: – Az NSZK még egyszer nem játszhat olyan jól, mint a legutóbbi müncheni találkozón. Jelenleg nem tudom, hogy változtatok-e a döntőre az összeállításon. A magyarok el­len szerepelt játékosok megfe­leltek a várakozásnak.

(1972. június 15., 7. oldal)

 

 

A középpályások párviadala döntött!

Hoffer József, az MTI kiküldött munkatársa jelenti Brüsszelből. Tulajdonképpen minden úgy történt, ahogy az európai labdarúgó-közvélemény várta: az Eb döntőjét vasárnap 16 órai kezdettel az NSZK és a Szovjetunió játssza a brüsszeli stadionban. Persze, mindennek voltak előzményei is: sem a nyugat­német, sem a szovjet csapatnak nem volt sima a döntő­höz vezető útja. Hogy csak a brüsszeli mérkőzésre hivatkozzam: a magyar válogatott a nemzetközi szakemberek és a sajtó véleménye alapján is jobb volt ellenfelénél, mégis vesztesként hagyta el a pályát.

A Les Sport című belga lap szerint a kilencven perc alatt nemcsak a magyar válogatott nagyobb technikai tudása, „já­tékossága” domborodott ki, ha­nem ezzel párhuzamosan gyen­géi is. A két hasonló taktikai felfogásban játszó csapatban körülbelül egyforma teljesít­ményt nyújtott a kapussal az élén a négy védő, a három csa­tár, így a középpályások pár­viadala döntött. A Konykov, Troskin, Kolotov trió jobbnak bizonyult, mint a Juhász Ist­ván, Kocsis, Kű hármas. Csak Juhász vette fel a versenyt a három szovjet fiúval, Kocsis és Kű húsz perc múlva fárad­ni látszott, időnként el-eltűntek a mezőnyből. Az érv alá­támasztására idekívánkozik, hogy a győztes gólt is közép­pályás, Konykov rúgta. Sok­szor elhangzott az utóbbi idő­ben, de mégis újból és újból le kell írni: a 11-es kihagyása „halálos bűn”. És végül, de nem utolsósorban: néhány játékosunk – Kocsis és Kű mellett Szőke, Bene és Zámbó is – messze elmaradt jó formájától, s ez természetesen kihatott a végeredményre. Ez Illovszky szövetségi kapitány véleménye is.

– Jobbak voltunk, s már-már „kopogtattunk a menny­ország kapuján” – mondotta Páncsics –, s az mégis zárva maradt előttünk. Pedig úgy érzem, mindent megtettünk, küzdöttünk, de úgy látszik, a balszerencse konok útitársként szegődött mellénk.

Ha sok mindenben egyet lehet is érteni Páncsiccsal, ha a balszerencsénél a 11-es kiha­gyására gondolt, az már erő­sen vitatéma. Általános véle­mény, hogy egy válogatott já­tékosnak, akit a 11-es rúgá­sára kijelölnek, ezt az egyik legegyszerűbb technikai fel­adatot jól kell megoldania! Miután azonban a magyar já­tékosok már sorozatban hi­báznak, még az is felvetődött, hogy ki kellene használni azt a szabály adta lehetőséget, hogy a büntetőt végrehajtó játékos a kapu felé gurítja a labdát, s az előzetesen kijelölt társ a 16-osról befutva, a minden bi­zonnyal elálmélkodó kapus mellett a hálóba rúgja.

Illovszky persze ezt a meg­oldást nevetségesnek tartja, de azt sem titkolja, hogy lehet­nek nehézségei a belgák ellen – egy esetleges 11-es rúgás­nál. A szovjet válogatott ellen már nem vállalkozott a 11-es rúgásra Kocsis, Bene, Páncsics és Szőke, s ezután egész biz­tos, hogy Zámbó is belép a sorba…

Miután a szövetségi kapi­tány nem volt mindenkivel elégedett, a belgák ellen vál­toztatásra készül. – A hátsó sorok – ha Ju­hász Péter könnyebb comb­húzódása rendbe jön – ma­radnak – mondotta Illovszky. – Az biztos, hogy a csatár­sorban helyet kap Kozma és Dunai II., a gond, hogy kik le­gyenek a középpályások. Ju­hász István rúgást kapott a térdére, kívüle Kű, Szűcs és Kocsis a jelölt. A fiúk most eléggé letörtek, de biztos, hogy szombatig idegileg és fizikai­lag is rendbe jönnek, s meg­lesz bennük a becsvágy a na­gyon értékes harmadik hely megszerzéséhez.

A szovjet–magyar mérkő­zésen alaposan jegyzetelt Jul­ién Labeau, a belga váloga­tott egyik edzője. – A magyar válogatott két­ségtelenül előnyösebb ellenfél számunkra, mint a szovjet csapat – mondotta. – Könnyedén játszanak, sokat ado­gatnak, s azt szét lehet zúzni. Szemmel láthatólag hangulatemberek is vannak a magyar csapatban, és ez is a mi mal­munkra hajthatja a vizet.

(1972. június 16., 8. oldal)

 

 

Belgium–Magyarország 2:1 (2:0)

Váratlanul kevés, mindössze hét-nyolcezer néző előtt került sor szombaton este Liege-ben az Európa-bajnokság harmadik helyét el­döntő mérkőzésre Belgium és Magyarország válogatottja kö­zött. Böström (svéd) játékve­zető sípjelére így kezdett a két csapat:

Belgium: Píot – Heylens, Van den Daele, Thissen, Dolmans – Verheyen, Dockx, Polleunis – Semmeling, Van Himst, Lambert.

Magyarország: Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Ju­hász I., Albert, Kű – Kozma, Du­nai II., Zámbó.

Változatos játék után az 5. percben vezetést szerezhettünk volna, Dunai II. azonban nagy helyzetben hibázott. Hosszú percek mezőnyjátéka után a 15. percben Géczinek kétszer is minden ügyességére szüksé­ge volt, hogy menteni tudjon – mindkétszer Van Himst lö­vése után. A 26. percben Lam­bert két magyar védőt is ki­cselezett, s védhetetlenül lőtt a hálóba. 1:0. Két perc múlva Dockx közelről a vetődő Géczihez gurította a labdát. A ha­zaiak átvették a kezdeménye­zést, egyre többet és veszélye­sebben támadták a magyar kaput. A 28. percben Lambert beadása több magyar védő lába előtt is elszállt, Géczi is hiába jött ki, s végül az egye­dül maradó Van Himst az üres kapuba lőtt. 2:0 Belgium ja­vára. Utána is a belgák maradtak támadásban.

A szünetben Illovszky cse­rélt: Zámbó helyett Szűcsöt küldte a pályára. Magyar táma­dásokkal kezdődött, és a 49. percben Kűt csak szabálytala­nul tudták szerelni a 16-oson belül: a büntetőnek ugyanő állt neki, és – végre! – érté­kesítette is. 2:1. Mintegy ne­gyedóra után egyre kemé­nyebb lett a küzdelem. Juhász Péter, majd Dolmans is sárga cédulát kapott. A belgák láthatóan lassítani igyekeztek a játékot, bár a kiegyensúlyo­zottabb harcban is nekik vol­tak veszélyesebb helyzeteik. A 78. percben gyors támadás végén Van Himst a kapufát találta el. Utána egyik csapat­nak sem akadt gólt érdemlő helyzete. A belgák lendülete­sebb, gólratörőbb játékukkal megérdemelték a győzelmet, s ezzel az Eb bronzérmét.

(1972. június 18., 6. oldal)

 

 

Amikor szombat este láttuk szomorúan lebandukolni a pá­lyáról a 2:1-es vereséget szen­vedett magyar labdarúgó-válo­gatottat, valahogyan – leg­alábbis sokunkban – nem a bosszankodás volt az uralkodó érzelem, hanem inkább a saj­nálat.

Szerdán is, szombaton is egy olyan magyar válogatott szere­pelt a belgiumi pályákon, amely az adott 90 percben annyit tett, amennyire csak képes volt.

Sajnos többre nem telt. Ki­futották a lelküket a játékosok, és közben megbocsáthatatlan hibákat követtek el. A belgák első góljára még csak van mentség, hiszen a csatár remek cselekkel csapta be egymás­ után két védőnket is, a máso­dik gól azonban olyan volt, hogy ha egy úttörőmeccsen történik, utána hetekig beszédtéma marad az iskolában.

A második félidőben a bel­gákról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy gentleman módra futballoztak. A mieink nem vették át ezt a harcmodort, nem játszottak „haldokló gallust” a pályán, nem ápoltatták magukat, ha­nem küszködtek, harcoltak, és hiába – a szépítésnél többre nem futotta.

Ennyit tudunk

Ennyit tud ma a magyar vá­logatott, és ha a hibákat keres­sük – mert ezt meg kell tenni –, akkor nem a Belgiumban pályára lépett együttesekben, nem a válogatásban fogunk a vereségek okaira bukkanni. Ezek az okok már régebben fel­színre kerültek, amikor válogatottunk Marseille-ben, majd Szófiában csúful vereséget szenvedett. Másfél évtized mu­lasztásait nem lehetett pótolni egy év alatt. Marseille után már történt egy és más, majd Szófia után is, és ennek az volt az ered­ménye, hogy a viszonylag szerény képességű magyar váloga­tott a lelkesedés, az akaraterő segítségével eljutott az Eb-n a legjobb négyig. Ez volt a maxi­mum, amit tehetett.

Csak ismételni lehet mindazt, amit lapunkban megírtunk, és a szakemberek is sokszor elmondtak. Elmaradtunk a világ legjobbjaitól csaknem minden téren. Riasztóan lassú a támadásszövésünk, felkínáljuk a le­hetőséget az ellenfélnek a fel­zárkózásra, a közbelépésre, csa­táraink úgy várják a labdát, mint negyven éve, amikor még nem volt szoros emberfogás; nem mozognak, nem mutatják magukat, labda nélkül nem he­lyezkednek, s nem adnak alkalmat arra, hogy a támadást szö­vő középpályások a villanás­szerűen kiugró csatár elé tálalják a labdákat. A nyugatnémet támadósorban mindig van sza­bad ember, mert a csatárok egy pillanatra sem állnak egy hely­ben.

Extraklasszisok nélkül

Aztán, amiről végképp nem tehetnek játékosaink: nincs ma egyetlen extraklasszisunk sem, nincs olyan vezéregyénisége a csapatnak, aki magával ragad­ná a többieket.

Van Himst mondta az MTI kiküldött munkatársának, hogy a magyar labdarúgóknak, ha jelentősebb szerepet akarnak a nemzetközi életben – szeretik, nem szeretik –, kö­zelebb kell kerülniük a mai futballhoz, ami kemény, követke­zetes munkát, sportszerű élet­módot kíván, sőt egyenesen kö­vetel.

Annak ellenére, hogy a bel­giumi torna két vereséggel zá­rult, mégis úgy tűnik, hogy van egy felfelé ívelő tendencia a magyar labdarúgásban. Minden jel szerint túl vagyunk a mély­ponton, s ha a klubokban továbbra is megmarad az igény a következetes, kemény munka iránt, ha megtörténik végre a várt előrelépés a bajnoki mér­kőzéseken, akkor ennek előbb-utóbb meglesz az eredménye.

(1972. június 20., 9. oldal)

 

A döntőben az NSZK 3:0-ra verte a Szovjetuniót, a gólokat Müller (2) és Wimmer szerezte.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »