Magyarságpolitikánk csődje

Magyarságpolitikánk csődje

Szijjártó Péter magyar külügyminiszter január végén Bukarestben tárgyalt román kollégájával, Lazar Comanescuval. Ennek befejezéseként kiadott zárónyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a nehéz, alapvetően a nemzeti közösségekhez kapcsolódó kérdéseket levették a kétoldalú kapcsolatok napirendjéről, és a hangsúlyt mostantól a közös sikertörténetekre helyezik. Ugyan jócskán vannak megoldatlan kérdések – folytatta Szijjártó Péter –, amelyek alapvetően az országaink területén élő nemzeti kisebbségekhez tartoznak, ám előbb sikertörténeteket kell csinálnunk, hogy a nehéz kérdéseket később meg tudjuk oldani.

A hagyományos bizánci iskolán felnőtt román külügyér sietett megdicsérni ifjú kollégájának bölcsességét, „pragmatikusnak és cselekvésorientáltnak minősítette” őt. Mosolyogva és sietve elfogadta a magyar javaslatot, miszerint a jövőben a sikertörténeteknek kell prioritást adnunk. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Immár száz év óta valóban vannak sikertörténetek a magyar–román viszonylatban, ezek azonban kizárólag a román fél sikerei. Nézzük át, a Szijjártó-nyilatkozat jegyében milyen „magyar sikertörténetek” születtek a közelmúltban.

Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke február 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén úgy értékelte, hogy a korábban is ismert, de még kezelhetőnek tartott romániai magyarellenesség immár veszélyes dimenziókat mutat, felerősödött, és új köntösben jelent meg. Majd így folytatta: már az igazságszolgáltatást is felhasználják jogaink csorbítására, javaink visszavonására, megcsonkítására. Tervszerűen és folyamatosan, hivatásos feljelentők bírósági keresetei alapján, egymás után születnek az ellenünk irányuló, jogcsorbító és megalapozatlan ítéletek. A magyar nyelvet – a szlovákiai nyelvtörvényhez hasonlóan – Romániában betiltani kívánó törvényjavaslat kapcsán a magára hagyott romániai magyarság felelős vezetője azt hangsúlyozta, hogy „rajtunk már csakis a magyar kormány tudna segíteni az Európai Unió és az Európa Tanács fórumain kezdeményezendő eljárásaival”. Kormányunk ilyen kezdeményezéseiről nincs tudomásunk, ugyanakkor a hivatkozott magyar külügyminiszteri nyilatkozat felbátorította és megalapozta az újabb „sikertörténetet”, nevezetesen azt, hogy röviddel ezután, március 3-án a román köztársasági elnök visszavonta Tőkés Lászlótól azt a magas kitüntetést, amit korábban a mai „demokratikus” Románia megteremtéséért tett kimagasló érdemeiért kapott.

Maga az erdélyi püspök úgy értékelte, hogy kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba a magyarellenes hangulatba, amely Romániában Victor Ponta hatalomra kerülésével jelentősen megerősödött. Tőkés László nem csupán szikra volt, amely felrobbantotta az egyik legaljasabb kommunista rendszert, de egyúttal fáklyalángként mutatta a helyes utat Erdélyben, az elszakított területeken, és egyúttal idehaza is.

Az Antall-kormány a Ceausescu utáni Románia megteremtését követően kezdeményezhette volna Tőkés László Nobel-békedíjra való előterjesztését, s jó okunk van azt gondolni, hogy ehhez a nemzetközi közvélemény támogatását is megkapta volna. A történelem által felkínált pillanatnyi lehetőséget csakis a legnagyobb politikusok veszik észre. Ezt a kegyelmi pillanatot – mint annyi mást a magyar rendszerváltás során – elmulasztotta a hazai vezetés, és az évek alatt sikerült következetes sárdobálással befeketíteni ezt a szentéletű embert. (A római bölcsesség szerint: „A művészet örök, az élet rövid, az alkalom pedig elillan”. Eredetiben „Ars longa, vita brevis, occasio praeceps”.) Így aztán ez is – sok más elpuskázott magyar lehetőséggel együtt – elillant. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar kormány a Tőkés Lászlót ért méltánytalanságot megpróbálta kompenzálni azzal, hogy március 11-én Magyar Becsületrenddel tüntette ki. Tőkés László korábban (Magyar Nemzet, 2005. november 19.) így értékelt: „Harcom igazi protestáns örökség, de nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy megéri-e vagy nem éri meg. A becsületesség olykor nem éri meg. Az embernek jobb volna beilleszkednie egy korrupt vagy hazug világba, de amint Luther Márton mondta: másként nem tehetek.”

Erdélyi magyarságunknak a legfelső hazai politikai vezetés által történt elárultatására álljon itt két példa. Az egyik 2002. december 1-jéhez fűződik, és a budapesti Kempinski szállodához. Ezen a napon ünnepli Románia Erdély Magyarországtól való elcsatolásának napját. A cikkhez mellékelt képen a magyar miniszterelnök, Medgyessy Péter pezsgővel ünnepel Adrian Nastase román miniszterelnökkel, teljes hazai „főpapi kíséret” mellett, Göncz Árpád államfővel és Kovács László külügyminiszterrel. Figyelmet érdemel Nastase győztes nevetése, valamint a hazai stáb megalázkodó és kínos mosolya.

Az eseményhez tartozik, hogy Medgyessy ugyanezen év januárjában lépett hivatalába, és annyira sietett, hogy miniszterelnökségének már első évében megünnepelte ezt a magyarság számára oly gyászos napot, továbbá az is idetartozik, hogy a Magyar Nemzet Medgyessy hivatalba lépését három héttel követően megírta, hogy az új magyar demokrácia miniszterelnöke a Kádár-rendszerben D-209 fedőkód alatt III/II-es szigorúan titkos ügynökként tevékenykedett. 2010-ben, az Orbán-kormány hivatalba lépésekor ugyanitt, a Kempinski előtt nem pezsgő folyt, hanem gyászharang szólalt meg. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Európai Parlament képviselője bocsánatkérésre szólította fel Göncz Árpádot, Medgyessy Pétert és Kovács Lászlót. Itt jegyezzük meg, hogy az egyéni kiállás szép példáját adta Vizi E. Szilveszter, a Magyarország Barátai Alapítvány elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, aki bejelentette: visszaadja a Románia Csillaga tiszti fokozata érdemrendjét, miután Klaus Johannis román elnök visszavonta Tőkés László román állami kitüntetését. Döntéséről levélben tájékoztatta Románia budapesti nagykövetét.

Az e cikkhez mellékelt második fotó egy közelmúltban történt eseményt örökített meg: Orbán Viktor külügyminisztere, Szijjártó Péter – a magyar–román sikertörténetek propagátora – magas kitüntetést adott át az Erdély elszakítását korábban ünneplő szocialista miniszterelnöknek. No comment.

Mindezek után Tőkés László – aki annak idején Orbán Viktornak köszönhetően szerzett európai parlamenti képviselői mandátumot – a közelmúltban ezt nyilatkozta: „most már én sem értem Orbán Viktor nemzetpolitikáját”, majd elhagyta a határon túli magyar vezetők részére öszszehívott tanácskozást. A magyar külügyminiszter és számos magas rangú kormányzati vezető megnyilvánulásai azt mutatják, hogy a magyar történelem területén komoly ismerethiány van, ezért most csak egy dolgot emelünk ki Erdély legfontosabb magyar–román összefüggéseiből.

Az évszázadok során Erdélyben nagyszámú különböző nemzetiség (székelyek, szászok, románok, zsidók, örmények stb.) élt egymással békében. A középkori Erdély szabad szellemisége azt eredményezte, hogy ami sehol a világon nem sikerült, az itt igen: kis területen nagyon sok eltérő „filozófiájú” vallás háborítatlanul működött. Éltek itt evangélikusok, kálvinisták, római katolikusok, unitáriusok és trinitáriusok, baptisták és anabaptisták, ortodoxok és görög katolikusok, továbbá ortodox zsidó vallásúak, valamint olyan székelyek is, akik szabad elhatározásból a zsidó vallás rítusait követték. Ők a „szombatosok”. Bocskai István fejedelmünk felismerte, hogy Erdélyben csakis úgy tud a sokszínű és sokvallású lakosság körében békét és ezzel virágzó gazdaságot teremteni, ha teljes nemzeti egyenrangúságot és teljes vallásszabadságot biztosít.

Ezt a megoldást ajánljuk a mai román és valamennyi európai vezetőnek, valamint mindazoknak, akiknek Erdély ügyében mondandójuk vagy teendőjük van.

A szerző nemzetközi jogász, az előző Orbán-kormány nagykövete

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »