Az első bécsi döntést követően ezen büszke felirat volt olvasható a rozsnyói Rákóczi-őrtornyon egészen az újabb csehszlovák impériumig. E felirat akár az első világháborús úz-völgyi osztrák-magyar hősi temető bejáratánál is lehetett volna egészen mostanáig, hiszen 101 évvel a Nagy Háború befejezése után az Erdélyt, Máramarost, a Partiumot, az Alföld keleti szegélyét és a Bánság keleti részét bitorló románok arra vetemedtek, hogy meggyalázva hősi halottaink emlékét, románokat faragjanak a Kovács Jánosokból és Nagy Istvánokból.
Az 1916. augusztus 27-i román támadást követően a Kárpátokon átkelő „regáti sasokat” igen gyorsan visszaszorították a Monarchia és német szövetségesének csapatai. E küzdelemben augusztus végétől vett részt a keleti frontról kivont kassai 39. honvéd gyaloghadosztály. A kassai seregtest alárendeltségébe tartozott a kassai 77. (kassai 9. és munkácsi 11. honvéd gyalogezredek) és a miskolci 78. honvéd gyalogdandár (miskolci 10. és besztercebányai 16. honvéd gyalogezred), lovasságát a Ferenc Szalvátor főherceg nevét viselő gyöngyösi császári és királyi 15. huszárezred két százada jelentette, míg tüzérségét a 39. tüzérdandár eperjesi 18. közös tábori ágyúsezredének 5 ütege és a kassai 3. honvéd tábori ágyúsezred 3 ütege. A hadosztályparancsnokság törzs-gyalogszázadát a kassai 9. honvéd gyalogezred, törzs-lovasszakaszát és távjelző járőrét a kassai 5. honvéd huszárezred adta.
A kassai 39-esek 1916. október 6-tól vettek részt abban a támadásban, amelynek feladata volt az Úz és a Csobános völgyeinek lezárása, s innen szorították ki a román 7. gyaloghadosztályt. Decemberben a románok megsegítésére érkező orosz 9. hadsereg csapatai elfoglalták a környező hegygerinceket, de az előnytelen állásokba szorult kassaiak 1917. március 8-án vették vissza a Magyarós-tetőt. E harcokban az Úz és a Csobános völgyében, valamint az attól délre húzódó korábbi német állásokat tartották a kassai 39-esek, ahol 1917 novemberéig voltak, majd az Ojtoz völgyétől északra, a Slanik völgyében kiépített állásokat kellett átvenniük.
A nyírfakeresztek elkorhadtak az első román uralom idején, ám a „kicsi magyar világban” a hősi temetőt felújították. Aztán 1944. augusztus 26-án ismét itt lángoltak fel a harcok, amelyben a derék székely határőrök – apák és fiaik – alulmaradtak a Vörös Hadsereggel és nyomukban loholó románokkal szemben. Az elesetteket az Úz völgyében és Csíkszentmártonban temették el. A kommunista Románia nem törődött a hősi halottak – különösen a más nemzethez tartozók – emlékezetével, igyekezett a temetőket is eltüntetni, mint ahogy azt 1987-ben a Gyilkos-tó mellett is tették.
Erre semmiféle hivatalos engedélye nem volt, ráadásul még a román-magyar hadisírokkal kapcsolatos államközi egyezményt is felrúgta, de jó balkáni szokás szerint hazárdírozott, és május 17-én akarta az új román „történelmi emlékhelyet” felavatni.
A székelyeket azonban nem olyan fából faragták, hogy ezt szó nélkül tűrjék. Előbb az erdélyi, aztán a magyarországi írott és internetes sajtó cikkezett a kegyeletsértő történelemhamisítási kísérletre. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter román kollégája közbenjárását kérte,
Múlt vasárnap – május 12-én – több ezer székely vont élő láncot az úz-völgyi hősi temetőnél, így fejezvén ki tiltakozásukat, s olybá túnik, Dormánfalva polgármestere meghátrált, ugyanis tapasztalván az óriási felháborodást, az avatási ceremóniát – egyelőre – elhalasztotta.
Katonai sírokról lévén szó, gondolhatnánk, a honvédelmi tárca is megtette a szükséges lépéseket, de eddig csupán a hadisírondozókat is foglalkoztató HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka a Transindex.ro portálnak juttatta el írásbeli nyilatkozatát, amelyben kifejtette, hogy a román fél megszegte a 2008. december 9-i államközi egyezményt, amely a „Megállapodás a Magyar Köztársaság Kormánya és Románia Kormánya között a romániai magyar hadisírok és a magyarországi román hadisírok jogi helyzetéről” címet viseli.
Április 8-án értesültek a úz-völgyi temetőben megkezdett munkálatokról, s a román Nemzetvédelmi Minisztérium Hőskultusz Hivatalát (Oficiul Naţional pentru Cultul Eroilor – ONCE) – mert a románoknak ilyen is van ám! – kérték a helyzet tisztázására és a munkálatok leállítására, továbbá a budapesti román katonai atassé tájékoztatását.
Rendkívül sajnálatos, hogy az államközi szerződés nem tartalmaz szankciókat, így annak betartása vagy be nem tartása a feleken múlik. Pedig az egyezmény hangzatosan kimondja, hogy „a Szerződő Felek kölcsönösen biztosítják a Magyar Köztársaság területén található román hadisírok és háborús emlékművek, illetve a Románia területén található magyar hadisírok és háborús emlékművek megőrzését és a háborús elesettek örök nyugalomhoz való jogát, beleértve azt is, hogy nem engedik meg a hadisírok és a háborús emlékművek közvetlen közelében olyan építmények és létesítmények elhelyezését, amelyek nem összeegyeztethetők az adott hely méltóságával.”
Úgy fest a helyzet, hogy az úz-völgyi hősi temető megmenekült. Egyelőre – mert elképzelhető, hogy az EP-választások kavalkádjában vagy egy később időpontban aztán szép csendben mégis román temetővé maszkírozzák át a magyar és német sírokat.
Ami eddig történt, már az is kimeríti a kegyeletsértés és a történelemhamisítás fogalmát. Ezen nem kell csodálkozni, ugyanis amióta Erdélyben a románok az urak, a mesék világába való dákó-román elméletüket alkalmazzák lépten-nyomon, és majd minden magyar településen felhúztak egy-egy román ortodox templomot, kolostort, amelyek többsége „pirosban áll”, lengedeznek az óriási román zászlók, hirdetvén a román felsőbbrendűséget.
Valahogy mégis igazolniuk kell, hogy nem véletlenül kapták meg a nagyhatalmaktól Erdélyt, ezért még történelmi nagyjainkat is igyekeznek elrománosítani, hogy megírhassák hamis históriájukat.
Be akarják tiltatni a felvidéki magyarok számára, hogy nemzeti imádságunkat, a himnuszt énekelhessék, aztán Párkányban annak a Stúrnak avatnak szobrot, akiről a város csehszlovák nevét kapta és az illető sosem járt ott. Ukrajnában a nyelvtörvénnyel az amúgy is perifériára szorított őshonos magyar nemzetrészt – és jól jegyezzük meg: nem kisebbséget – Kárpátalján igyekeznek teljesen negligálni.
Paradox dolog, hogy Románia és Szlovákia Magyarországgal együtt az EU és a NATO tagja, de valahogy fittyet hánynak, ha az ottani magyar nemzetrészek sorsáról van szó, s érettük felemeli szavát az anyaország.
2010 óta nemzeti kormányunk van és joggal várja el minden anyaországban, avagy az elszakított országrészekben élő magyar, hogy ne csak mosolydiplomáciával, szóvirágokkal, hanem olykor keményebben odacsapva az asztalra hozza tudomására a szomszédos országok vezetői számára: eddig és ne tovább, elég volt a magyarellenes lépésekből! Ezt követeli az úz-völgyben eltemetett hősök emlékezete is, mert idővel eldózerolhatják a temetőt vagy elrománosítják,
Dormánfalva polgármestere pedig jobban tenné, ha Moldvában keresne olyan gondozatlan sírokat, amelyekben valóban román katonák nyugszanak, s ott aztán olyan mementót állít, amilyet csak akar. Nagy kár, hogy a belőlünk kreált szomszédos országok államalkotó nemzeteinek tagjai közül kevesen ismerik Wass Albert Üzenet haza című költeményét, holott alábbi sorait érdemes lenne eszükbe vésniük:
(A szerző hadtörténész)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
