Szűk egy éve létezik a magyar pártok közös platformja, a Szövetség. Az elmúlt hónapokban különféle fórumokon több elemzés is született a párt belső problémáiról és feszültségeiről, elsősorban a közvélemény-kutatások eredményei apropóján. Kevesebb szó esik arról, hogy a szlovákiai politikai közeg válsága és részleges összeomlása miatt ma mit várhatnánk el egy etnikai magyar párttól. Mivel gazdagítja a szlovákiai közeget és mit ad a választópolgároknak? A cikkben a kérdés megválaszolására teszek kísérletet.
Mielőtt belemélyednék a problémába, tisztázok pár alapvetést. A mostanában szokatlannak ható kincstári optimizmus jegyében továbbra is meggyőződésem, egyben kiindulópontom, hogy a magyar közösség érdekeit egy egységes párt képviselheti a legjobban, így a Szövetségnek értelme van. Ezzel együtt érvényes, hogy a párt helyzete bizonytalan: a legtöbb felmérés szerint a támogatottsága öt százalék alatt van, rengeteget kell dolgoznia a szavazók megszólításához. Nem szándékozom mélyebben belemenni a platformok személyi eredetű nézetkülönbségeinek és belső konfliktusainak a fejtegetésébe, külön elemzést érdemel, miért nem özönlenek a választók a párthoz. Végül pedig meggyőződésem, hogy a Szövetség hasznát a magyar közeg mellett a szlovákiai politikának is tudatosítania kell, hogy partnerként, érdemi szövetségesként kezeljék. Efféle tudatos hozzáállásnak egyik szlovák pártnál sincs sok jele, és amíg a Szövetség támogatottsága a felmérések szerint öt százalék alatt marad, valószínűleg nem is számolnak komolyabban a „magyarok” jelenlétével.
A szlovákiai politika megértése évtizedekig kevés problémát okozott a laikusoknak, egyszerű módon fel lehetett vázolni az erőviszonyokat. Alapvetően két blokk állt szemben egymással. Az egyik oldalon ott volt egy viszonylag egységes populista-nacionalista-baloldali erőközpont (régebben a HZDS, később a Smer), valamint természetes szövetségesei, a nacionalisták (jellemzően az SNS). Ezzel szemben az alternatívát egy tarkább pártszövetség jelentette, amelyben helyet kaptak kereszténydemokrata pártok (KDH, SDKÚ, a régi MKP), liberális tömörülések (SaS, PS), valamint alkalmi partnereik, a magukat középre pozicionáló, jellemzően egyszer használatos pártok (SOP, ANO, Sme rodina). A régi kétpólusú politika mára a múlté, aminek két fő oka van: az egyik a laza aktivistahálózatra építő Egyszerű Emberek megerősödése és a jobboldal szétesése, a másik pedig a megerősödő szélsőjobboldal (a Kotleba-féle ĽSNS és utódpártja, a Republika). A radikálisok koalícióképtelenek, cserébe viszont a parlamenti jelenlétükkel patthelyzetet hoznak létre, egyezkedésre kényszerítve a jobb- és baloldalt, borítékolhatóan katasztrofális eredménnyel. A „fasiszták elleni harc” ürügyén jött létre a Smer–SNS–Híd együttműködés, ami elfogyasztotta a vegyes párt szlovák részét. A 2020-as választás eredményeként a szélsőségesek és a korrupt, régi kormánypárt maradékait kizáró koalíció jött létre olyan pártokból, amelyek – talán az SaS kivételével – eleve nem rendelkeznek stabil ideológiai háttérrel.
Matovič előretörése és a hagyományos pártok elhasználódása létrehozott egy instabil és veszélyes közeget. Nem pusztán személyes ellentétekről van szó: a kormánynak nincs értelmezhető gazdasági jövőképe és ideológiája, hosszú távú döntések helyett jobb esetben az Európának való megfelelni vágyás, rosszabb esetben meg a kármentés és az egyéni érdekek motiválják a politikai döntéseket. A liberális, a jobboldali és a magyar szavazók komoly részének nincs semmilyen parlamenti képviselete, az állandó kormányviszályok miatt a szélsőjobboldal nemhogy eltűnőben lenne, de még hitelesebbnek is tűnhet a kormánypárti garnitúránál. Ezzel párhuzamosan radikalizálódik a Smer, a Hlas pedig a passzivitásának, vízióhiányának köszönhetően kevesebb hangos ellenséget gyűjtött – és ezzel egyértelműen a legnépszerűbb párttá vált.
A szlovák politika válsága a Szövetség szempontjából is ismerős és tanulságos lehet: a személyes ellentétek szervezeti bénultságot okoznak, majd a csalódott szavazók elpártolásához és radikalizálódásához vezetnek. Szlovákiai viszonylatban eleve nem egy, hanem három válságról beszélünk: személyi ellentétekből fakadó krízisről, egy ezzel párhuzamos ideológiai krízisről, valamint a ránk szakadó gazdasági krízis hatásairól. A vezető politikusok konfliktusai és kompromisszum-képtelensége ellehetetleníti az együttműködést, a normális kormányzást és a hosszú távú stratégiák kialakítását. Mindezt tetézi egy általános ideológiai krízis, hiszen a „nyugati” és „keleti” témák beszivárgása új frontvonalakat nyitott az orosz–ukrán háborúhoz, az LGBT-közösség jogaihoz, a migrációhoz való viszonyulás terén. Szlovákia ezt a két válságot még valahogy kibírná, ha a húsz éve a mikloši reformokból profitáló gazdaságpolitika nem roskadozna, de pontosan ez történik. Az ország gazdasági nehézségeit ugyan egy darabig elfedte a koronavírus-járvány, újabban pedig az ukrajnai háború hatása – de ezektől függetlenül is romlanak a gazdasági mutatók, Szlovákia lemarad a régiós versenyképességét tekintve. Egy előrehozott választás önmagában egyik válságot sem oldja fel: a Hlas és főleg a Smer kormányra kerülése radikalizálná a közéletet, Matovič és Sulík maguktól nem tűnnének el a politikából, a gazdasági fellendüléshez pedig épkézláb, hosszú távú stratégia kellene.
A szlovákiai politika tehát válságban van, de miként csapódik le ez az állapot a magyar képviseleten? Elsősorban leleplezi, hogy mennyire kevés az üzenet és milyen sok a konfliktus. A magyar pártoknak folyamatosan létezett egy leegyszerűsített érvkészletük arra, miért is kívánatos a parlamenti képviselet. A kilencvenes évek elején egyértelműen etnikai színű volt az üzenet: a magyar szavazó a nemzetiségéből fakadóan magyar párto(ka)t választ. Az MKP megalakulása és a nacionalista mečiari blokk elleni fellépés után az alapvetés további tétellel egészül ki: a magyar pártok a nyugatosodás, a valós képviseleti demokrácia kialakításáért és megtartásáért vívott küzdelem alapkövei. A második Dzurinda-kormány idején egy harmadik üzenet csapódott hozzá az első kettőhöz: az MKP megbízható, stabil szövetségese minden értelmes reformtörekvésnek. Ez az érvrendszer az elmúlt tíz évben fokozatosan szétesett, előbb az egységes magyar párt kettéválásával, az MKP parlamentből való kiesésével és a nyilvánosság szemében való radikalizálódásával, végül pedig a Híd Smerrel kötött szövetségével. Újra kell fogalmazni. Már csak azért is, mert a hagyományosan alul-, illetve félreinformált szlovákiai közegnek ismételten egyetlen dolog jut eszébe bármilyen magyar vonzatú projektről és követelésről – Orbán Viktor.
A Szövetség lehetséges hozzáadott értéke három téren nyilvánulhat meg. A párt képviselheti az elhanyagolt régiókat és választókat egy széteső érdekképviseleti rendszerben, visszahozhatja a mérsékelt konzervativizmust a szlovákiai politikába, továbbá stabilizáló tényezőként működhet bármilyen koalícióban.
Az elmúlt időszakban többször bebizonyosodott, hogy a déli régiók érdekképviselete rendkívül gyenge, legyen szó az infrastruktúra fejlesztéséről, a kórházhálózat koncepciójáról vagy a Sajó szennyezéséről. Ez több tényezőnek tulajdonítható: az MKP és a Híd kiesésével alig vannak délről érkező és lobbizó parlamenti képviselők, Pozsonyból még jóakarattal sem látni a helyi problémákat, legfőképp azonban a kormány tehetetlensége miatt hanyagolják a régiókat. Az egymással viszálykodó pártok árnyékában megerősödtek a bürokratikus intézmények és szereplők, akik egyszerűen nem tartják racionálisnak és megtérülőnek a déli befektetéseket. Ezek a szereplők, mint például a Pénzpolitikai Intézet (IFP), megkerülhetetlenek a döntésben, és pusztán a déli régiók kedvéért senki nem nyúl át a fejük felett. Az érdekképviseleti űrt a Szövetség a saját képviselőivel és hálózatával be tudná tölteni: érdemi, kézzelfogható, földközeli fejlesztéseket ígérve.
Az egységes MKP, később pedig a Híd a kedvező megítélését kiemelten köszönhette a belső és külső stabilitásának. Lehetett számítani a pártra a reformok megszavazásánál, a koalíciós partnerek ötleteinek támogatásánál, gördülékenynek és konfliktusmentesnek bizonyult az együttműködés a kormánypártokkal. Hogy pontosan miért, annak több oka is van: a magyar politikusok féltek saját helyettesíthetőségüktől, a saját részérdekeiken túl nem rendelkeztek kiforrott, önálló koncepcióval több területen (például nem törekedtek az általános gazdaságpolitikába való beleszólásra), egyben nyitottak voltak a halk kompromisszumokra és a háttéralkukra is. A platformokra épülő Szövetség ugyan az elődeitől eltérő szerkezetű, de feltételezhetjük, hogy egy magyar párt a kormányszerep idején ugyanúgy előnyben részesítené a stabilitást és a megbízható partner képét. Különösen akkor, ha a parlamenti képviselet egy – a közvélemény-kutatások szerint – váratlan siker nyomán jön, és a politikusai a korábbi tapasztalatok alapján már elhiszik, hogy könnyen el is tudják azt veszíteni.
Végül pedig a Szövetség a konzekvens kereszténydemokrata értékek képviseletével adhat újat a szlovákiai politikának. Ez furcsán hangozhat, hiszen a párt nem egységes, de a konzervatív néppártosodás irányába mutatnak a történelmi tapasztalatok, a platformok helyzete, valamint a külső tényezők is. Az egységes MKP a kétezres években a liberális szárny jelenléte ellenére azonosította magát a konzervatív ideológiai fősodorral. Az MKP-platform és az Összefogás eleve ebben a keretrendszerben mozog, és a Híd számára is inkább csak kitérő, a szlovákiai értelmiség beolvasztására szánt sikertelen kísérlet része volt a párt hangsúlyosan liberális átpozicionálása – Bugár Béla eleve a kereszténydemokrácia felől érkezett meg a politikába. A szlovákiai politikai kínálatban pedig egyébként is hiány mutatkozik konzekvens jobboldaliságból, ami meglátszik a politika minőségén és a konzervatív álláspont teljes kiveszésén is a politikai diskurzusból. Az Egyszerű Embereknek (OľaNO) nincs programja, Az Emberekért (Za ľudí) támogatottsága minimális, az SaS libertariánus, a KDH pedig éppen parlamenten kívüli.
Visszanyúlva az alapvetéseimhez: a gondolatkísérletem feltételezi, hogy a Szövetség sikeres pártként működik, és a belső konfliktusai nem eredményezik az önfelszámolását. Sikere csakis a saját politikusain és azok egyéni képességein múlik. A siker egyik feltétele viszont, hogy a szlovákiai magyarság és a szlovák nyilvánosság egyaránt lehetőségként tekintsen rá – lássa meg, mit adhat a politikának. Előbb-utóbb a választók és a kívülállók is felteszik a kérdést, mit akar egy párt és miért jó a létezése. Az MKP, később a Híd, most pedig a Szövetség kapcsán a leggyakoribb narratíva, hogy az etnikai pártokat és a platformos furcsa utódpártot meghaladta az idő. Pedig ez alapjaiban téves feltételezés: a Szövetség továbbra is sokat adhat a közösségnek és az országnak egyaránt. „Csak” fel kell tenni a térképre.
Tokár Géza
A szerző politológus, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
