Magyar mogorvaság? Egy kaliforniai véleménye

Magyar mogorvaság? Egy kaliforniai véleménye

„A magyarok nem színlelnek.” Egy elfogulatlan kaliforniai a magyarokról.

A közelmúltban napvilágot látott egy blogbejegyzés egy kaliforniai fiatalember tollából, aki több mint egy esztendeje Magyarországra költözött feleségével. Évösszegző írásában elfogulatlan stílusban ír a magyarokról, Magyarországról, és hogy hogyan változott meg rólunk alkotott véleménye, korábbi előítéletekkel terhelt képe. A felsorolt tanulságok közül elsőként a magyarok keserűségét, mogorvaságát említi. Ez talán senki számára nem újkeletű, valószínűleg mindenki hallott már efféle, rosszindulatú megjegyzéseket, úgynevezett „magyarozást”, ha lehet így mondanunk: „A magyarok mogorvák, szomorúak, népdalaikból is a búslakodás sugárzik, himnuszuk is olyan szomorkodó…” stb.
 
A blogíró, aki kaliforniai származása miatt magyarok iránti sovinizmussal, „magyarkodással” nemigen vádolható, páratlan éleslátással, gyorsan teszi helyére a dolgokat, ugyanis azt írja, a magyarok valójában nem mogorvák, hanem egyszerűen őszinték: „Nem színlelnek vagy alakoskodnak.” 
 
Tehát a vád egyszerűen nem igaz, valamiféle rosszindulatból fakad, és talán a vádlók saját elkeseredettségükből, mogorvaságukból ered, amellyel megbirkózni nem tudván, ránk akarják hárítani. De mi lehet ennek az óceánon átívelő sztereotípiának az igazságtartalma rólunk? Mi lehet a magyar néplélekben, amelyet a magyarok büszke, egészséges öntudatát kényszerűen lerombolni akarás (aminek a megnyilvánulásával lépten-nyomon találkozhatunk a médiában, de akár a hétköznapi életben is) ilyen rosszmájú sztereotípiává, megbélyegzéssé tudja alakítani?
 

 
A kaliforniai blogbejegyző válasza erre: „Ez nem egy epizód a Baywatchból, ahol mindenki tökéletesen néz ki, és szereti az életet minden nap, minden pillanatban. Az élet nehéz sok ember számára itt. Emberek vagyunk. Vannak különféle hangulataink. És a magyarok éppenséggel nagyon jók a hangulataik kifejezésében. […] Ha most belegondolok, talán még mogorvább is vagyok, mint a legtöbb magyar, akit ismerek!”
 
És valóban! Miért lenne olyan sokféle hangulatot kifejező rokon értelmű szavunk, ha nem volna igényünk egy olyan kifejezésmódra, amely meg is engedi ezt a változatosságot? Gyimóthy Gábor Nyelvlecke című versében veszi végig csupán a „halad” alapszó változatait, és érzékelteti, milyen szerteágazó hangulatú jármódjai vannak a magyar embernek:
 

Egyik olaszóra sodrán, 

Ím a kérdés felmerült: 

Hogy milyen nyelv ez a magyar, 

Európába hogy került?

 

Elmeséltem, ahogy tudtam, 

Mire képes a magyar. 

Elmondtam, hogy sok, sok rag van, 

S hogy némelyik mit takar,

 

És a szókincsben mi rejlik, 

A rengeteg árnyalat, 

Példaként vegyük csak itt: 

Ember, állat hogy halad?

 

Elmondtam, hogy mikor járunk, 

Mikor mondom, hogy megyek. 

Részeg, hogy dülöngél nálunk, 

S milyen, ha csak lépdelek.

 

Miért mondom, hogy botorkál 

Gyalogol, vagy kódorog, 

S a sétáló szerelmes pár, 

Miért éppen andalog?

 

A vaddisznó, hogy ha rohan, 

Nem üget, de csörtet — és 

Bár alakra majdnem olyan 

Miért más a törtetés?

 

Mondtam volna még azt is hát, 

Aki fut, miért nem lohol? 

Miért nem vág, ki mezőn átvág, 

De tán vágtat valahol.

 

Aki tipeg, miért nem libeg, 

S ez épp úgy nem lebegés, — 

Minthogy nem csak sánta biceg, 

S hebegés nem rebegés!

 

Mit tesz a ló, ha poroszkál, 

Vagy pedig, ha vágtázik? 

És a kuvasz, ha somfordál, 

Avagy akár bóklászik.

 

Lábát szedi, aki kitér, 

A riadt őz elszökell. 

Nem ront be az, aki betér.

Más nyelven, hogy mondjam el?

 

Jó lett volna szemléltetni, 

Botladozó mint halad, 

Avagy milyen őgyelegni? 

Egy szó – egy kép – egy zamat!

 

Aki “slattyog”, miért nem “lófrál”? 

Száguldó hová szalad? 

Ki vánszorog, miért nem kószál? 

S aki kullog, hol marad?

 

Bandukló miért nem baktat? 

És ha motyog, mit kotyog, 

Aki koslat, avagy kaptat, 

Avagy császkál és totyog?

 

Nem csak árnyék, aki suhan, 

S nem csak a jármű robog, 

Nem csak az áradat rohan, 

S nem csak a kocsi kocog.

 

Aki cselleng, nem csatangol, 

Ki “beslisszol” elinal, 

Nem “battyog” az, ki bitangol, 

Ha mégis: a mese csal!

 

Hogy a kutya lopakodik, 

Sompolyog, majd meglapul, 

S ha ráförmedsz, elkotródik. 

Hogy mondjam ezt olaszul?

 

Másik, erre settenkedik, 

Sündörög, majd elterül. 

Ráripakodsz, elódalog, 

Hogy mondjam ezt németül?

 

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol, 

S többé már nem zavarog.

 

Ám egy másik itt tekereg, 

— Elárulja kósza nesz — 

Itt kóvályog, itt ténfereg. 

Franciául, hogy van ez?

 

S hogy a tömeg miért özönlik, 

Mikor tódul, vagy vonul, 

Vagy hömpölyög, s még sem ömlik, 

Hogy mondjam ezt angolul?

 

Aki surran, miért nem oson, 

Vagy miért nem lépeget? 

Mindezt csak magyarul tudom, 

S tán csak magyarul lehet!

 

/Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke, Firenze 1984. X. 12./

 

 
A vád igazságtartalma tehát az, hogy mi nem az amerikai filmekből ismert cukormázas ábrándvilágot éljük, hanem a valóságot igyekszünk lépteinkkel követni, egy hajszálnyit sem eltagadni belőle, hanem mindent megélni, átlátni, átérezni, a vigadalmat kimulatni, a bánatot meg kinevetni vagy kiénekelni. De az, hogy ettől úgy általánosságban búslakodó nép lennénk… annak, aki a valóságot figyeli, egyből kiderülhet, hogy ez nem más, csak egy rosszindulatú ferdítés. Talán mi vagyunk azok, akik évszázados fájdalmaikban savanyú képpel tenyészni szeretnek, és másokat is mocskos mocsarunkba hívván arra kényszeríteni, hogy nyomorunktól átitatódjon? Nem!  Hiszen pusztán azon semmi szégyellenivaló nincs, ha vannak szomorúságok, kellemetlenségek az ember életében, (miért is ne lenne, tán az Emberfiának könnyebb volt?), kiváltképp, ha úgy kezeli azokat, mint mi, akik humorral, vagy énekkel élnek a búval: „A magyaroknak kitűnő a humorérzéke is. Lehet, hogy az éppen morbid, fekete humor, de a képesség, hogy nevessünk a keserűségeken, amit az élet utunkba dob, egy gyönyörű dolog.” – írja a kaliforniai fiatalember. Azon viszont annál inkább lenne mit szégyellni, ha ezeket a viszontagságokat eltagadnánk, magunk elől is elrejtenénk, magyar lelkünktől meghasonulnánk a külcsín hamis csillogásáért!
 
A vád indítéka pedig: a már említett magyarság iránti gyűlölet, a hazaszeretet hiányából fakadó irigység, és a saját mogorvaság áthárítása másokra. És hogy győzhető ez le? Megkérdőjelezhetetlen bizalommal saját magyar öntudatunkban, magyarságunk értékében. És ha ezt a békés, büszke rendíthetetlen öntudatunkat visszaszerezzük, még az ördög szeme közé is csak nevetünk, ha gyalázza a magyarságot!


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »