Magyar kulturális autonómiát az anyaországnak!

  Aligha tagadható az az alapigazság, amit Budaházy György, a magyar nemzeti radikalizmus jeles alakja is leszögezett a választások előtt, hogy a rendszerváltás óta senki nem kormányzott jobban, mint Orbán Viktor. Amikor e kormányzás erényei mellett (tudatos nemzetépítés, kárpát-medencei magyar nemzetegyesítés, a magyar szuverenitás fokozatos és tudatos bővítése, stratégiai ágazatok állami kézbe vétele, ellenállás az iszlám térhódítással szemben) a hibákat is szóvá teszik, általában a korrupciót szokás emlegetni. Ami tetszik, nem tetszik a demokratikus rendszerben kódolt jelenség, amint azt megannyi példa bizonyítja az Egyesült Államoktól Németországig. A másik ritkábban emlegetett problematikus kérdés a kulturális finanszírozás, ami viszont már nagyon is fontos, releváns, aktuális ügy, annál is inkább, hogy váltás történt a kultusztárca élén.Nem kétséges, a helyzet rendkívül nehéz, a talaj ingoványos, de aligha tartható a jelenlegi helyzet, melyben a kormány saját ellenségeit finanszírozza, akik történetesen a legtöbb esetben a magyar nemzet és Magyarország ellenségei is egyben. A probléma gyökere a második világháború befejezéséig nyúlik vissza. Ekkor ugyanis a magukat baloldalra soroló erők minden téren, a politikai vezetéstől a gazdaságon keresztül a kultúráig szabályos tarvágást rendeztek. A kultúránál maradva: a korábbi korszak meghatározó szellemi nagyságait kevés kivétellel indexre tették, Szabó Dezsőtől Wass Alberten, Nyírő Józsefen keresztül Tormay Cecile-ig, az optikát megváltoztatták, a történelmi materializmus és a kötelező internacionalizmus jegyében. A nemzet legjava külföldre kényszerült, azok közül, akik maradtak vagy nem sikerült egérutat nyerniük, sokakat kivégeztek vagy bebörtönöztek, az új „elit”, ellentétben a környező országok vezetésével a nemzetköziséget, kozmopolitizmust komolyan vette. Míg a trianoni határokon kívül a saját történelmi múlt idealizálása zajlott a Kis-Antant országaiban, vaskos történelemhamisítással súlyosbítva, addig Magyarországon, mint arra Illyés Gyula is rámutatott, a magyar történelem „hőstelenítésére” került sor, mi több, nemcsak hőstelenítettek, hanem a pozitív figurákat, mint Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Bárdossy László negatív színben tüntettek fel, az ütőképes, veretlen, a fegyverszünet idején az ellenség területén állomásozó magyar hadsereget leszerelő, a kisantant csapatait szabályosan beinvitáló országvesztő Károlyi Mihályból pedig példaképet igyekeztek fabrikálni. Generációk nőttek fel csonka nemzettudattal és torz történelmi optikával. Generációkon belül pedig tanárok, újságírók, televíziós és rádiós szakemberek, rendezők, írók, költők, egyszóval vélemény-multiplikátorok. Emlékezzünk vissza, mikor Antall József annyit mert mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, mekkora felhördülés volt országszerte balliberális berkekben. Antallék nem is tudták elvégezni a kulturális szféra megmagyarítását, próbálkoztak tisztességesen, a kommunista diktatúrát követő első szabadon választott kormány művelődési és közoktatási minisztere, Andrásfalvy Bertalan, ha rajta múlik, alapvető változás hoz, de a közegellenállás legyőzte a nemes szándékot. Orbán Viktor kormányzása idején a tanügyben érzékelhető volt a változtatási szándék, a média terén jelentős sikereket ért el a jobboldal, a balliberális erőknek a kulturális szférában, a művészetben, az irodalomban, a könyvkiadásban, a könyvtárellátásban eluralkodott hidrájával azonban nem vették fel a harcot. S hogy a „béke”, a „kultúrharc” folytatásától való visszarettenés micsoda észveszejtő, agybénító, elképesztő abszurditásokkal járt, arról Szakács Árpádnak a kormány lapjában, a Magyar Időkben megjelent nagy port kavart cikksorozata tanúskodik. A feltárt önsorsrontó képtelenségek teljes sorának bemutatása szétfeszítené e kis írás kereteit, de illusztrációképpen hadd álljon itt néhány idézet.A sorozat legfrissebb, június 11-én megjelent darabja bemutatja többek között Mundruczó Kornél filmrendező gondolatait, aki szerint veszélyben a médiaszabadság, aki helyben hagyja az interjúkészítő megállapítását a magyarországi antiszemitizmusról, majd ezt a cikkíró szembeállítja a Mundruczó által rendezett filmek állami támogatásával és nézőszámával, nem hallgatva a közpénzből forgatott filmek témájáról sem. Szóba került a cikksorozat keretében az is, hogy sajátos módon erdélyi vonatkozásban nem Dénes Lászlóról vagy György Attiláról
forgatnak dokumentumfilmet közpénzből, hanem a csíksomlyói búcsút „franchise rendszerben működő vándorcirkusznak” nevező Parászka Borókáról, aki gyermekeivel kimegy ünnepelni december elsején, majd ezt fontosnak tartja megírni, hadd olvashassa minden erdélyi magyar, hogy kell viselkedni liberálisul.A minap megjelent cikk arról is tájékoztat, hogy a sorozat korábbi darabjaiban már bemutatott Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője e hónapban „Gyurcsány Ferenc pártjának gyémánt fokozatú rettegőjét, Vágó István egykori kvízmestert” hívta meg előadni irodalmi témában. De említhetném a sorozat utolsó előtti darabját is, melyben Szász János filmrendezőtől idéz a szerző markáns gondolatokat, többek között azt, hogy „Magyarországon verik a zsidókat, fasiszták masíroznak az utcákon, mint 1945-ben”, majd kontraszolja ezt a gyalázatos rágalmat a rendező által elnyert jelentős összegekkel. Se szeri, se száma a példáknak, s érdemes abba is belegondolni, hogy amit Szakács Árpád feltárt, az csak a jéghegy csúcsa. Miközben nyolc év alatt nem készült egyetlen magyar történelmi filmeposz sem.A másik oldal médiakatonái persze egy csapásra hadrendbe álltak. És hallhattuk a megszokott ricsajt, olvashattuk a szokásos tirádákat a részben Soros finanszírozású 444-től a hvg.hu-n, 168 órán keresztül az ATV-ig, megindult a szélsőségesezés, nácizás, fasisztázás, s persze ismét megtudhattuk, hogy az írók „nem nemzetben, hanem alanyban és állítmányban” gondolkodnak. Micsoda arcpirító, silány terelés ez, nyilván alany-állítmányban fogalmaz mindenki, de nem mindegy, hogy milyen értékrendet jelenít meg. Hogy arról beszél-e, hogy  a mélymagyarok a szarból jönnek, mint tette azt Spiró 1988-ban (!!!), akinek arcképével ma is tele van plakátolva Budapest (s valami azt súgja, hogy e plakátok mögött is van közpénz) vagy  a magyar olvasót a magyar sikerekkel, a magyar múlttal, magyar nagyszerűséggel ismerteti-e meg. Vásárhelyi Mária odáig ment, hogy a Magyar Időket Ungarische Beobachternek csúfolta, magyarán lenácizta – egyébként minden alap nélkül – az egész szerkesztőséget.Érdemes abba is belegondolni, hogy a nemzeti kormány által eddig folytatott antitaktika teljes mértékben kudarcos volt. Ha bárki úgy okoskodott volna, hogy jobb eszköz híján igyekeznek megvenni ezeket az embereket, hogy legalább ne ártsanak annyit, ne döfjék hátba Magyarországot nemzetközi síkon minden adódó alkalommal, akkor annak csalódni kellett. Épp ezért zseniális Szakács Árpád cikk-sorozata, mert pontosan idéz minden finanszírozottól, fehéren-feketén igazolva, hogy az illetők nemcsak mocskolták az országot és annak kormányát, hanem szabályszerűen hazudtak is. És azt se feledjük, hogy ezeknek a magyarellenességtől ziháló balliberális „értelmiségieknek” a méltányosságát sem sikerült megvenni. Emlékezzünk, micsoda patáliát csaptak, amikor a nemzeti érzés, a nemzeti gondolat képviselői is kaptak a több tucat fővárosi színház közül egyet (!), a Dörner György vezette Új Színházat. De említhetjük azt is, hogy micsoda sivalkodást rendeztek a ballib térfélen, amikor a nemzetgyalázó Alföldi Róbertet, aki az állami ünnepünket arra használta fel 2013. augusztus 20-án, hogy szembeköpje a magyar nemzetet az „István, a király” különleges értelmezésével, mandátumának lejárta után nem tartották meg a Nemzeti Színház élén. Ők egyet ismernek: a saját diktatúrájukat, a saját egyeduralmukat, ez egy mélyen kódolt baloldali reflex. Orbán Viktor idézte egy alkalommal korábbi tanárát, Bence Györgyöt, aki elmondta, hogy a liberálisok toleránsak mindenkivel, leszámítva a fasisztákat, csak azt nem tette hozzá, hogy magukon kívül mindenkit fasisztának tekintenek.Egy szó, mint száz, itt az ideje, hogy a globális világhatalom helyi adminisztrációjának idegenszívű zsoldosait ne finanszírozzák a magyar adófizetők pénzéből, s hogy legalább Magyarországon valósuljon meg a magyar kulturális autonómia: a magyar kultúrát magyar szellemiségű, magyar érzületű, magyar gyökerű emberek irányítsák a magyar érdekek szerint.
Borbély Zsolt Attila
A szöveg az Erdélyi Napló számára készült és holnap jelenik meg.


Forrás:bzsa.blogspot.com
Tovább a cikkre »