A Muhi csatavesztés után IV. Béla Észak-Magyarország felé menekült, Nyitra érintésével jutott el Pozsonyig. A királynak a tatárok várakozása szerint az ország közepe, azaz Pest felé kellett volna menekülnie.
A király Pozsonyból Harcias Frigyes hívására Hainburg várába ment, a biztonságosabbnak vélt osztrák területre. Unokatestvére azonban foglyul ejtette, és szabadságáért cserébe váltságdíjat követelt pénzben és területben egyaránt. Nézzük ismét Rogerius tudósítását:
És amikor a király azt hitte, hagy kikerüli Szküllát, beleesett a Kharübdiszbe, és ahogy a hal, amikor el akarja kerülni a sütőedényt, hogy ne süssék meg, beleveti magát a parázs közé, és az süti meg: azt hívén, hagy elkerüli a rosszat, még rosszabbra talált. Mert Ausztria hercege, amikor kedve szerint hatalmába kerítette a királyt, kitervelt ravaszságával visszakövetelt tőle egy bizonyos mennyiségű pénzt, amelyet a király állítólag egykor kicsikart. Minek erről több szó? A király nem szabadulhatott a keze közül, amíg a követelés egy részét készpénzben, másik részét pedig arany- és ezüstedényekben ki nem fizette, országának három vármegyéjét pedig, amelyek szomszédosak voltak annak a földjével, zálogként le nem kötötte neki.”
A három szóban forgó vármegye Moson, Sopron valamint a később Sopron vármegyébe beolvadó Locsmánd. Sőt Frigyes katonái Kőszeg és Győr várát is birtokba vették, de innét hamarosan a magyar csapatok elzavarták a németeket. Egyébként a király menekülése nem csak úgy ad hoc történt. Ahogy Bárány Attila, a Debreceni Egyetem történésze nyilatkozta a 24.hu-nak:
A menekülés tudatos megtervezéséről árulkodik, hogy a feladatra olyan Felső-Magyarországon birtokos bárókat válogattak ki, akik mind úgy ismerték az útvonal egyes szakaszait, mint a tenyerüket.”
A király kíséretéből sokan az életüket áldozták, hogy Béla megmenekülhessen, utódaik később birtokokat kaptak az uralkodótól. Ausztriából való távozása után IV. Béla előbb a dél-dunántúli Segesdről, majd Zágrábból irányította a maradék országát. A Duna vonalánál ugyanis a magyar hadaknak sikerült megállítani a tatár csapatokat. Az új kutatások fényében tévesek azon elképzeléseink is, hogy Bélának folyamatosan menekülnie kellett a sarkában lihegő ellenség elől.
A tatárok csak 1242 elején keltek át a befagyott Dunán.
Miközben a király igyekezett életben maradni, a tatárok tovább pusztították az országot. Batu öt részre bontott serege elfoglalt az ország felét, a Tisza és a Maros mentén pedig kipihenhették magukat. Pósa erdélyi vajda csapatai még a Muhi vereség előtt legyőzettek, Radna városának német bányászai először vitézül ellenálltak, de a mongolok másodszor már nem kegyelmetek a szászoknak. A túlélőket szokásukhoz híven besorozták a seregükbe, akik aztán nagyon jó szolgálatot tettek a helyismeretükkel.
Elesett Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Gyulafehérvár is, majd a hódítók a Királyhágón át Nagyvárad illetve a Maros folyó mentén az Alföld felé vették az irányt.
Nem egy csatájukban, várostromkor az elfogott magyarokat hajtották maguk előtt, élő pajzsként használva ezeket a feláldozható szerencsétleneket. Batu hadai eközben Pestet foglalták el, rombolták le és szokásukhoz híven rendeztek vérfürdőt. Megint csak idézzünk a már emlegetett B. Szabó János tatárjárásról szóló könyvéből, amit melegen ajánlunk az események iránt mélyebben érdeklődőknek: „Az ellenálló városok, falvak elfogott lakosságának legyilkolását monoton módon, szinte ugyanolyan szavakkal ecsetelték a szemtanúk beszámolói és a külföldi történetírók tudósításai: az elfogottakat összeterelték, kifosztották, majd az értékesebbnek ítélt mesterembereket és a szebb nőket kiválogatták, a többieket pedig elképesztő módszerességgel karddal, bárddal legyilkolták – épp úgy, ahogyan Kínában, Közép-Ázsiában vagy Oroszországban is tették a lakossággal.”
Bármilyen szörnyen is hangzik ez, megvolt a maga stratégiai jelentősége a mongolok harcászatában. E lélektani hadviselés híre eljutott a még ellenállást fontolgatók fülébe, akik aztán elgondolkodtak, hogy nem lenne-e jobb megadni magukat a harc helyett, hiszen így legalább puszta életük megmarad. Voltak az országnak olyan részei, amik megmenekültek vagy kevésbé érintette őket a tatárok pusztítása, ilyen volt például Csallóköz is. Oklevelek tanúsága szerint a csallóközi Ekel községben egy erdélyi nemesasszony lelt új otthonra, aki a mongolok dühe elől menekült ide. Hasonlóan szerencsés volt a Dunántúl nyugati része, valamint a hegyvidékek.
1242 januárjának végén újra támadásba lendültek a mongol csapatok, Rogerius szerint a következő történt:
Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak, hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat. Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy – ami már hosszú idő óta nem történt meg – a Duna befagyott. De a magyarok az ő oldalukon minden egyes nap feltörték a jeget, és őrizték a Dunát, úgyhogy a jégen állandóan folyt a gyalogosok csatározása. Mégis, amikor a kemény fagy megérkezett, és a Duna teljesen beállt, a tatárok egyáltalán nem merészeltek átkelni rajta lovaikkal. Figyeljétek meg tehát, mit csináltak. Sok lovat és állatot vezettek a Duna partjára, és három napon keresztül senkit sem hagytak ott ezek őrizetére, úgy látszott, hogy az állatok őrizők nélkül kóborolnak ott, és senki nem mutatkozik azon a vidéken. Ekkor a magyarok abban a hitben, hogy a tatárok elvonultak, hirtelen átmentek, és ezeket az állatokat átvezették a jégen. A tatárok megfigyelték ezt, és átlátták, hogy lovon is nyugodtan át lehet menni a jégen. Meg is tették, és egy nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet. Kadan király pedig Magyarország királya után sietett, aki Szlavóniában töltötte idejét, mivel semmiféle segítséget nem kapott, ennek hallatára pedig futásnak eredt, és mivel a tengerparti várakat nem tartotta alkalmasnak, átkelt a szigetekre, és a tatárok elvonulásáig a szigeteken tartózkodott. Kadan király pedig látva, hagy nem tudja őt hatalmába keríteni, elpusztította Boszniát, Rácországot, és innen átment Bulgáriába.”
A Dunántúlon a védekezés egyre fokozódott, a tatárok sokszor találták szembe magukat a keményen küzdő magyar csapatokkal. Nem csak a kővárak voltak a fontosak, hanem az emberi tényező is. Esztergom városa ugyan elpusztult, de hegyen lévő vár kitartott. Ezt a hősies küzdelmet nemsokára a mozikban is láthatjuk, hiszen készül egy játékfilm 1242 – A nyugat kapujában címmel.
1242 márciusában a tatárok minden követ megmozgattak, hogy IV. Bélát Dalmáciában kézre kerítsék. Batu kán pedig egyszer csak úgy döntött, hogy csapataival hazafelé veszi az irányt. A Duna folyását követve a Balkán felé indult, és elhagyta Magyarország területét. Eddig erre az volt a magyarázat, hogy meghalt Ögödej nagykán, Batu szeretett volna otthon lenni a nagykán választásra. Ma már ezt vitatják a történészek.
A Mongol Birodalom fejlett posta- és futárhálózattal rendelkezett. Ögödej 1241. december 11–én adta vissza lelkét a Teremtőnek, ha másnap elindult a futár a hírrel Batuhoz, akkor elméletileg 1242. március végére Magyarországra érhetett. Azonban nem indult semmilyen futár, mert még napokig titkolták Ögödej halálát. Batu esélyeit a megválasztásra tovább rontotta volna, hogy apja, Dzsocsi származása finoman szólva is kétes volt. Dzsingisz kán felesége Börte, ugyanis egy ideig a merkitek fogságában sínylődött, és onnét már várandósan szabadult csak meg. Ráadásul Batu nem sietett Karakorumba, a fővárosba, még évekig az orosz területeken tartózkodott. Az újabb kutatások szerint az időjárás változása is hozzájárulhatott a tatárok hirtelen kivonulásához. Az extrém hideg tél és a hűvös nyár nem tette lehetővé, hogy a tatárok eltartsák állataikat. Már érezhető volt a „kis jégkorszak” hatása. Ehhez még hozzáadódott a magyarok kemény ellenállása, a király sikeres menekülése és kész is a válasz: elment Batu kán kedve az egésztől.
A döntő csatát ugyan megnyerték, de a hadjárat a továbbiakban döcögőssé vált.
Sorozatunkat azzal kezdtük, hogy Béla király és az ország derekasan helyt állt, a kor szuperhatalma ellen. Zárásként említsük meg tehát, hogy maguk a keleti források is hasonlóan vélekednek. A legkeményebb ütközeteként hivatkoznak a Muhi csatára, a mongolok legnagyobb tettének tartják győzelmüket, és külön kiemelik a hatalmas emberveszteségüket.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
