Október 15-én végső nyughelyére helyezték Budapesten, a Fiumei úti sírkertben Jelenits István piarista szerzetest, pedagógust, lelkipásztort, teológust, a magyar oktatás meghatározó alakját, a Piarista Rend Magyar Tartománya egykori tartományfőnökét.
Jelenits István neve fogalommá vált. Szelíd, alázatos személye feledhetetlen mindazok számára, akik közelebbről rendtársként, munkatársként, egykori diákként vagy távolabbról, írásaiból, könyveiből, előadásairól ismerhették. A magyar irodalomtanítás, esztétikai szemléletmód és a piarista lelkiség meghatározó alakjától több mint ezer ember búcsúzott a Fiumei úti sírkertben.
A temetési szertartáson beszédet mondott Sulyok Tamás köztársasági elnök és Zsódi Viktor SchP, a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke.
Jelen volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes; Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke; Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára; Fülöp Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára; a közélet és a kulturális élet számos képviselője, piarista rendtársak, az elhunyt egykori tanítványai, tisztelői. A temetési szertartás zenei szolgálatát a budapesti Piarista Gimnázium kórusa végezte Melegh Béla vezetésével.
Fekete az urna, mint a reverenda, arannyal díszítve. Nem bújik meg a virágtömegben, hanem magában áll; szerény a ravatal, mégis tiszteletet parancsoló. Mint amilyen életében a „tanár úr” volt.
A Himnusz közös eléneklése után elhangzott Dániel próféta könyvéből vett mottó Jelenits István gyászjelentéséről:
Zsódi Viktor csöndben vonult be az asszisztenciával a ravatalozóba, és köszöntötte az egybegyűlt gyászolókat, búcsúzókat.
Az elmúlás, a gyász és a végső búcsú idején óhatatlanul előkerülhet mindannyiunkban a kérdés, hogy mi is az élet értelme – kezdte búcsúbeszédét Zsódi Viktor, majd felidézte, mi lenne erre Jelenits tanár úr válasza:
A tartományfőnök megidézte az elmúlt napok visszaemlékezéseit, melyek a tanár úr életművét állították középpontba. Ezek „hangsúlyozták, hogy kimagasló teológusként, irodalomtörténészként és pedagógusként maradandót alkotott. Életműve nem csupán a katolikusok, hanem az egész nemzet számára mértékadó marad. Megemlítették, hogy a piarista hagyományokhoz híven ő is vallotta: a tudás legyen mindenkié, ezért a rendszerváltozás után legfőbb célja az volt, hogy újra megnyissa a rend iskoláit a kallódó, nehéz sorsú gyerekek előtt. Elmondták Jelenits atyáról, hogy talán a legismertebb személyisége volt az elmúlt évtizedek katolikus közoktatásának. Tanári munkája és papi szolgálata mellett könyvei, írásai, beszédei, előadásai nemzedékek számára adtak eligazítást az élet és hit fontos kérdéseiben. Mi magunk is tapasztalhattuk, hogy
A tartományfőnök ezután felolvasott egy részletet Jelenits István egy 1979-ben a Vigilia hasábjain megjelent cikkéből, melyben saját hivatásáról és annak kialakulásáról, a Szent Ágostonnal való foglalatoskodás személyiségét és életútját meghatározó szerepéről írt, majd hozzátette: „Mindegyikünk könnyen felidézheti magában Jelenits tanár úr alakját, ahogyan ezeket a nagy patrisztikus köteteket olvassa. Mindig sok könyv vette körül, helyesebben számolatlan, rengeteg. Általában meg is találta, amire éppen akkor szüksége volt, vagy tudta, hogy hol is érheti el.”
Jelenits István említett cikkében arról is vallott, miért lépett a rendbe, melynek iskolájában „fölnőtt kereszténységre neveltek”, hogyan látta meg, hogy „értelme van nemcsak a hitnek meg a hittanításnak, hanem épp a vallásos nevelés olyan, egész nevelői programot átszövő módjának is, mint amelyik a szerzetes gimnáziumokban valósulhatott meg, s a mi történelmi körülményeink között már egyedül csak ott”. Zsódi Viktor hozzátette: Ez a szemlélet, a teljes ember nevelésének igénye azóta is a piarista eszmény része, összecseng a Piarista Szolgálat Generálisi Titkárságának 2021-ben megjelent dokumentumával, amely egy átfogó, a tanításra, evangelizálásra, szociális nevelésre épülő iskolaképet vázol fel eszményként.
Zsódi Viktor kiemelte, Jelenits István állhatatos volt, a betegséget nem isteni büntetésként fogta fel, inkább olyan próbatételként, amelyre megérett, amiből ő maga és környezete is tanulni tud.
A tartományfőnök az utolsó hetekre is visszaemlékezett: nyár végén sokat volt kórházban Jelenits István, a rendtársak várták haza. „Győzködtem, hogy gyógyuljon gyorsan, mert amint egy kicsit jobban lesz, már visszük is haza. Könnyes lett a szeme… A hazatérés már mást, sokkal többet jelentett neki, mint a rendházi szobáját.”
Jézus egészen új távlatot nyitott az öröklétben, üdvösséget ad, újjáteremti az embert – folytatta beszédét Zsódi Viktor. Mint mondta, halálunk egy kapu, amely Atyánk hatalmas szeretetére nyílik, mely nem a földi lét határtalanba nyúló meghosszabbítása. Az az öröm, amelyet a kevésben hű szolga jutalmul kap, nem a tétlen elpihenés, hanem a fokozott, boldog és minden ízében értelmes tevékenység öröme.
„Köszönjük a Jóistennek Jelenits tanár úr életét és tanítását! Köszönjük, hogy megmutatta a világ nagyszerűségét és a lét értékét. Köszönjük, hogy figyelmünket sokszor irányította Krisztus üres sírjára és feltámadásának fényére. Jelenits tanár úr, Pista bácsi, nyugodj békében!” – zárta nekrológját a tartományfőnök.
„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” – kezdte Sulyok Tamás köztársasági elnök megemlékező beszédét. –
Búcsúzni jöttünk a piarista szerzetes paptól, a szeretett tanártól, a kiváló pedagógustól, a baráttól, a magyar Corvin-lánc kitüntetettjétől, hogy megköszönjük mindazt, amit tőle kaptunk. Hogy életét a közösség, szerzetestársai, hívei, diákjai, hallgatói szolgálatába állította. Hisszük, hogy akinek a ravatalánál állunk, most hazaérkezett, hogy a halál mennyei születésnap. Itt maradtunk nélküle, de a kapcsolatunk vele nem kell, hogy megszakadjon. A hozzá kötődő személyes emlékeinket hordozhatjuk a szívünkben, olvashatjuk könyveit, újra meghallgathatjuk előadásait – fogalmazott Sulyok Tamás.
„Államfőként Magyarország nevében szeretnék hálát adni Jelenits István életéért, azért a bő kilenc évtizednyi útért, amit végigjárt, és azért a nyíltszívű és magabiztos reménnyel felvértezett szellemiségéért, ami sugárzott belőle. Az együttérző figyelmességéért, a nyugodt derűért, a tudatosan vállalt értelmiségi sorsért, melyet átmentett az egyházüldözések és a polgári középosztály elsorvasztása ellenére is” – sorolta, majd felidézte a gyötrelmeket, amiket Jelenits István fiatal gyermekként átélt: a világháborúban elszenvedett bombatámadást, otthonuk kényszerű elhagyását, édesapja számkivetettségét a kommunizmus alatt.
Sulyok Tamás felidézte azokat az éveket is, amikor Jelenits István a budapesti Piarista Gimnáziumba, egy erősen összetartó közösségbe érkezett, ahol tanár és diák vállvetve építette újra a háború utáni életet. „Együtt ácsoltak csónakot, együtt haladtak a tudományok birodalmába olyan nagyszerű tanárokkal, mint Öveges professzor úr, olyan diáktársakkal, mint Antall József, Pilinszky János vagy Zlinszky János.” Ennek a piarista közösségnek lett a tagja, megérlelődött benne a tanári-szerzetesi hivatás. Az egyetem elvégzése és a kecskeméti tanári évek után a Piarista Gimnáziumban tanított hittant és magyart, ahol diákként megélte az államosítást, tanárai elküldését, majd két év múlva az iskola újraindítását.
Sulyok Tamás hangsúlyozta, Jelenits István egyszerre adott műveltséget és nevelt életre. Örömét lelte a munkájában, kedvet tudott csinálni a tanuláshoz, segíteni tudta diákjai képességeinek kibontakozását. Több nemzedéket nevelt hitre, tudásra, szép életre, jóra. Érzéke volt ahhoz, hogyan lehet boldogulni egy egyházellenes korban. Magáénak érezte a lelkipásztori életet, az elveszettek megkeresésére szegődött el. Doktorált teológiából, szerzeteseknek tartott órákat, a rendszerváltás idején pedig piarista tartományfőnökként meghatározó szerepe volt abban, hogy a rend régi iskoláit negyven év után újra elindítsák Mosonmagyaróváron, Szegeden, Vácon és Nagykanizsán; Gödön pedig új szakiskola indult.
Folyamatosan gyarapította saját tudását, könyveket írt, irodalmi esteket tartott, barátságokat ápolt a kulturáis élet számos meghatározó alakjával, mint Pilinszky János vagy Latinovits Zoltán – folytatta az államfő. – A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az esztétika tanszéket vezette.
olyan szerénységgel bíró, amilyennek Máriát is jellemzi Betű és lélek című művében. Az ő élete is nem lankadó imádság volt – tette hozzá az államfő. – Hangja most elcsöndesedett, de itt van velünk az a sok ajándék és ragyogó örökség, amit tőle kaptunk.
Jelenits Istvánt a piaristák sírhelyén helyezték végső nyugalomra, Sík Sándorral és sok más jeles előddel közös sírba.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
