Valószínűleg a szocializmus máig rezgő hatásrendszere miatt hazánkban milliók gondolják, hogy magukon semmit, a politikán mindent számon kell kérniük. Az egyenlősítő szólamok látszólag elhalkultak, de milliók fejében a politika, a közélet pusztán egymáshoz méricskélés dolga.
Ebben a felállásban az emberek egyenlőek (bármit is jelentsen ez), az állam pedig fejőstehén, amelynek tőgyeit mindenki egyazon joggal rángathatja. Az aktuális kormánynak szerintük egyetlen feladata van: minél több pénzt juttatni alanyi jogon a társadalom különböző csoportjainak.
Azok az emberek, akik a politikától mindössze ennyit várnak, remények és csalódások váltakozásaként élik meg mindennapjaikat. Beleszeretnek egy pártba, egy mozgalomba – aztán amikor az kormányra kerül, vagy akár csak intézményesül, professzionalizálódik, máris kevésbé tűnik vonzónak. Magyarországon változatlanul sokan hiszik, hogy a közélet másokról, nem pedig rólunk, magunkról szól. Semmilyen erőfeszítést nem tesznek a köz érdekében, nem segítenek másoknak, a nemzeti vagyon, társadalmi tulajdon fogalmából képtelenek kiszűrni a lényeget, hogy azok végső soron róluk, az egyes emberről szólnak.
Nem horgonyoznak le egyetlen eszménél, gondolatnál, végső soron nem hisznek semmiben, csak a saját érdekeikben. A családban végigrezgő örökség a gyárból kihordott alkatrészek és a közvagyon rutinszerű megrongálásában manifesztálódik, ne csodálkozzunk tehát, hogy ezek az emberek 2020-ban is prédának látják a társadalmi tulajdont. Nekik az autópálya, a középület, az iskola, a kórház egyszerűen „jár”. Képtelenek értelmezni a vagy-vagy tartományt, nem látják be, hogy az a középület, út máshol is épülhetett volna, vagy egyáltalán meg sem épül, és nem adóznak elismeréssel annak a kormánynak, amely az elődjével ellentétben megépítette számukra.
Közéleti vakságuk miatt nem pusztán kielégíthetetlenek, de végtelenül irigyek is. Szakképzetlenek vagy lusták lévén a tervezett munka és a nyomában járó tervezett élet ismeretlen számukra. Képtelenek felfogni, hogy a gondolkodó ember egész életében rugalmasan reagál különböző élethelyzetekre, így halad előre. Azt sem értik, hogy aki ért valamihez, abban jártasságot szerez, annak több jut az életben, mint annak, aki otthon vakarózik, és irigykedve les át a szomszéd portára. De nem kell feltétlenül munkakerülőnek lennie emberünknek: elég, ha csak sodródik, ha képtelen új tervet kovácsolni, ha nem mer lépni döntő élethelyzetekben.
Magyarországon milliók nőttek fel elvadult családi környezetben, rossz minták alapján vagy bármiféle minta nélkül. Milliók érzik, hogy magánnyomorúságuk miatt bosszút kell állniuk a világon, milliók vetítik rossz érzéseiket, életkörülményeiket a politikára, a mindenki közös asztalára. Az eltérő életpályák teljesen más tudati szintet is eredményeznek. És ezeknek az eltérő tudati szinteknek az ütközése alakítja közéletünket, ennek a láthatatlan, titkos küzdelemnek a pillanatnyi állásáról tudósítanak bennünket a választási eredmények.
Szó sincs arról, hogy a baloldali tábor mindenestől mihaszna, munkakerülő, akarattalan, a jobboldali pedig ezek ellentéte lenne. Egyéni életpályák, történetek egész sora cáfolja, hogy fehér és fekete között ne volna szürke mező. A helyzet mégis úgy áll, hogy a baloldalnak nincsen értékrendje, utópiákat, demagógiát, társadalmi felfordulást hirdet – következésképp azoknak a tudati szintjén szól, akik mindössze ennyit értenek és igényelnek a közügyekből. A jobboldali szavazók túlnyomó többsége képes a finomhangolásra, egészen más fogalmi rendszerben él, érti a haza, a család, a tulajdon fogalmát, vallja a hagyomány fontosságát, és közösségben gondolkodik.
Ahogyan a forradalmi hajlam ellentéte a nyugodt, polgári élet, a szociális elégedetlenkedéssel, az alaptalan követelőzéssel, a sültgalamb-várással szemben a munka megbecsülése, a teljesítmény, a tehetség és a tudás tisztelete áll. A gondolkodó ember mindenkit nagyra tart, aki valamivel már bizonyított, és példát mutat. Legyen az a sarki boltos, a gázszerelő vagy tanár, orvos, tűzoltó – csakis saját értékünkön, nem előírt ideológiai sztenderdekkel mérhetjük meg egymást. Magyarországon úgy szocializálódtunk, hogy rejtegetjük a vagyonunkat, a tudásunkat, a kapcsolatainkat, egyszerűen azért, mert az egyenlősítő eszmék üldözik az eredetiséget, az egyéniséget. Elszoktunk attól, hogy megsüvegeljük azt, aki az adott közösségben vitte valamire, és ahelyett, hogy megkérdeznénk, megfontolnánk a véleményét közös dolgainkról, állandóan magunkhoz méricskéljük. Holott pontosan azoknak az egzisztenciáknak kellene összekapaszkodniuk közösségi ügyekben, akiknek már van mit feláldozniuk, akiket nem nyomaszt a napi betevő, akik kapcsolatrendszerükkel segíteni tudnának.
Persze, mint említettük, minden tudati szint és képesség kérdése. És abban reménykedni, hogy a pocok repülni fog, haszontalan dolog. Szelíden ellenállni az ostobaságnak, tudást szerezni, tovább gyarapodni anyagiakban, szellemben, egyidejűleg egyívású, hasonló színvonalú, gondolkodású emberek társaságát keresni – valami ilyesmiben bízhat az, aki szeretné átadni a légtért a madaraknak. Ha már az a természetes közegük, ahogyan pocoknak a mező. A világ megváltozott, de az emberek változatlanul példaképekre vágynak. Mindig a minőségi gondolkodás, a tudás vitt előre bennünket, és ez így is marad. Erre az örök receptre gondoljunk, amikor már elviselhetetlennek érezzük a kort, amelyben élnünk rendeltetett.
Szentesi Zöldi László – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
