Országmentés vagy nemzethalál? A tények: százötvennégy éve, február 17-én vajazta le I. Ferencz József és Deák Ferenc a kiegyezést – jóllehet az “igazi” szentesítése majd csak július 28-án lesz. Ha – mondjuk – 1849. október 5-én (vagyis az aradi kivégzések előtt egy nappal…) tesz javaslatot a megbékélésre Ferencz József, akkor valószínű, hogy jobban örültünk volna neki – így azonban csak a szánkat húzzuk.
Országmentés vagy nemzethalál? A tények: százötvennégy éve, február 17-én vajazta le I. Ferencz József és Deák Ferenc a kiegyezést – jóllehet az “igazi” szentesítése majd csak július 28-án lesz. Ha – mondjuk – 1849. október 5-én (vagyis az aradi kivégzések előtt egy nappal…) tesz javaslatot a megbékélésre Ferencz József, akkor valószínű, hogy jobban örültünk volna neki – így azonban csak a szánkat húzzuk.
Igen, húzzuk a szánkat annak ellenére is, hogy a XIX.-XX. század fordulóján, a nagyjából ötven “boldog békeév” alatt Magyarország (és főleg Budapest) ugyancsak dinamikus fejlődésnek indult. Ráadásul a rendkívüli tisztességgel megtartott millenniumi ünnepségek még nagyobb lökést adtak a pesti-budai csodához.
A kiegyezés politikai lényege, hogy ezen történelmi megbékélés nem biztosította ugyan teljesen Magyarország függetlenségét Ausztriától, de többé-kevésbé – a kort illetően – reális kompromisszumot jelentett. Legfontosabb pontja az volt, hogy az uralkodó, esetünkben ugye Ferencz József, magyar királlyá koronáztatik a Szent Koronával, s ezzel megkapja az előszentesítési jogot, vagyis törvényjavaslatot csak az ő egyetértése mellett lehet a Parlamentnek benyújtani.
Magyarország ugyanakkor az írás szerint “önállóságot kap minden téren”. Ám itt volt a csapda! Az a bizonyos “teljes önállóság” két kérdéskört nem érintett. Ma már tudjuk: éppen a legmeghatározóbb kérdéseket – merthogy nem volt önállóság a külügyet és a hadügyet illetően, sőt a szorosan ide tartozó pénzügyekben sem. (Nagyon sokat tanult a mi kiegyezésünkből az Európai Unió is, hisz ma sem tesz mást, mint közvetlen befolyása alatt igyekszik tartani tagja külügyét, hadügyét és a pénzügyet – bár e tárcákon keresztül még a Monarchiát is kiröhögve, sok-sok más ügyet is…)
Az Ausztria és Magyarország között létrehozott államszövetség neve Osztrák-Magyar Monarchia lett. A dualista államszövetségben az országok önálló belpolitikával rendelkeztek, de kifelé egységes hatalmat alkottak. A vám- és kereskedelmi szövetségen kívül egységes valutarendszert vezettek be: 1892-ig úgynevezett osztrák értékű ezüst forintot használtak Magyarországon is, ezt váltotta fel 1892-ben a korona, a krajcárt a fillér. Külön megemlítendő az Eötvös József által javasolt nemzetiségi törvény, amely támogatja az alsó- és középfokú oktatást; nyelvhasználatot biztosít ott, ahol “megfelelő” a nemzetiségek aránya; bizonyos mértékű kulturális autonómiát garantál.
Az osztrák-magyar kiegyezés (bármily hihetetlen) Írországban tananyag – a derék írek Deák Ferencet követendő politikusnak tartják, aki szerintük ragyogó történelmi fordulattal gazdagította a magyar (és az ír…) történelmet. Mint tudjuk: Kossuth homlokegyenest másképp vélekedett… Mindenesetre lássuk be: ma szívesen kiegyeznénk a kiegyezést követő sok kompromisszummal…
Mi még – mindenféle árnyalás nélkül – így tanultuk: A söjtöri születésű kehidai Deák Ferenc (1803-1876) államférfi, politikus, országgyűlési képviselő, ő a “haza bölcse” illetve a “nemzet prókátora”.
Deák történeti nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország kifejlődését, anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományokhoz; tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat.
Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet.; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. A kiegyezés gyakorlati részét illetően az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák, mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki “egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott”. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában látta. E tudat szolgáltatott kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem kétséges, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést, és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, őt jogfeladással vádolta.
Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-es választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az “öregúr” nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. Mint tudjuk, gróf Andrássy Gyulát éppen ő ajánlotta miniszterelnöknek.
Ismeretes Kossuth Lajosnak Deák Ferenchez írott levele, amellyel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése óta emigrációban élő politikus az 1867-ben megszületett kiegyezésről mond (elutasító? lesújtó?) véleményt. A Párizsból küldött nyílt levél Cassandra görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait figyelmen kívül hagyták. A levél, bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta megakadályozni az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét. A Cassandra-levelet 1867. május 28-ai számában közölte a Magyarország című kormánypárti lap.
Íme a szöveg:
Erzsébet Amália Eugénia, gyakori becenevén Sisi vagy Sissi (1837-1898) osztrák császárné, magyar királyné, I. Ferencz József felesége volt. Kora egyik legszebb asszonyának tartották.
Egyéniségének és a magyarok iránt érzett szeretetének köszönhetően máig az egyik legnépszerűbb történelmi személy Magyarországon. Erzsébet kitűnő politikai érzéke ellenére ritkán avatkozott bele az államügyekbe. Legnagyobb győzelmét azonban éppen a magyarkérdésben érte el.
Nem ultimátumszerűen, hanem kitartóan és szívósan, minden diplomáciai és női eszközt bevetve küzdött a magyarság előnyben részesítéséért az osztrák udvar azon tagjaival szemben, akik továbbra is ragaszkodtak az „erős kéz” elvéhez. Ez olyan lépés volt, mely egyrészt más nemzetiségek, főleg a csehek háttérbe szorításával járt, másrészt viszont az egész birodalomban döntően erősítette a liberális irányzatot.
Nem lehet eltekinteni azonban attól, hogy e lépésének egyik mozgatórugója az Andrássy Gyula grófhoz, 1848–49 egyik volt forradalmárához és későbbi magyar miniszterelnökhöz való barátsága – egyesek szerint vonzalma – volt. A róla készült híres német film (a főszerepben: Romy Schneider) a szerelmi vonalat nagy valószínűséggel eltúlozza.
1898-ban merénylet áldozata lett.
Nekrológjában Mikszáth Kálmán ekképp fogalmaz:
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info (Archív)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
