Lusta ember padlizsánja

Lusta ember padlizsánja Veres István2026. 08. 19., sze – 07:59

Ne fogjon senki könnyelműen a padlizsán elkészítéséhez, tartja a közhiedelem, ugyanakkor a közhiedelemről is érdemes eszünkbe vésni néhány dolgot. Például azt, hogy az elmúlt századok nagy gondolkodói újra és újra kimondták: ha mindig a közhiedelmek szerint járunk el, akkor nem igazán számíthatunk kiemelkedő eredményre. Márpedig aki padlizsánt készít, kiemelkedő eredményre számítson.

Nem tartozik a padlizsán a legkönnyebben elkészíthető konyhai alapanyagok közé, ezt elismerhetjük. Vannak ételek, amelyeket nem lehet elrontani, a padlizsánt könnyű. Ezért érdemes eltenni ezt a kis szöveget. Az újság lapját óvatosan kitépve, majd összehajtva gemkapoccsal oda lehet tűzni a receptes asztali naptár szélére például. Vagy bele lehet csúsztatni a családi receptes füzetbe, hogy a következő nemzedékek se maradjanak le a jól elkészített padlizsánról.

Lusta ember padlizsánja ez a recept már csak azért is, mert tényleg szinte semmit nem kell csinálni, jóformán csak megengedni, hogy elkészüljön. Fogjuk a padlizsánt, éles késsel levágjuk a csutkáját. Majd a padlizsánt magát hosszában félbe vágjuk. Kaptunk két csónakforma alakzatot, ezeknek a húsába hegyes késsel átlós irányban vágásokat eszközlünk. A bekockázott részbe sót dörzsölünk, majd némi olívaolajat locsolunk, és előmelegített, 180 fokos sütőbe pakoljuk. Amikor aranyszínűre sültek, kivesszük őket.

Ezzel tulajdonképpen kész is a lusta ember padlizsánja, egyetlen dolog hiányzik róla már csak, a paradicsom. A lusta ember szereti a paradicsomot, úgyhogy ezt nem hagyhatjuk le a padlizsánról. Fogunk egy egyszerű villát, és a padlizsánok kockásra irdalt, vajpuhára sült belsejét megkapirgáljuk. Ezzel helyet nyerünk a csónakokban, és erre a helyre fogjuk kanállal beegyengetni azt a sűrű, fűszeres paradicsomszószt, amelyet a padlizsánok sülési ideje alatt elkészítettünk. Olajon óvatosan megsercegtettünk egy megtört fokhagymát, hozzáadtuk, sóztuk, cukroztuk és szerecsendióval fűszereztük a paradicsomszószt, majd miután az ízek összemelegedtek, belekentük ezt a fűszeres szószt a megkapirgált belsejű padlizsánokba. A lusta szakács ilyenkor a szószba még porrá tört erős paprikát sem felejt el szórni, hiszen ő csak lusta, de nem feledékeny.

Azért is nevezik ezt a lusta ember padlizsánjának, mert ezzel, amit itt leírtunk, gyakorlatilag kész is. Annyit kell már csak csinálni, hogy éles késsel karikákra szelünk valamely húsosabb fajta paradicsomot, és ezeket a karikákat a szósszal az imént megtöltött padlizsánokra helyezzük. Mehet be a sütőbe a végső fél órácskára. De mielőtt még ez megtörténik, a lusta ember oregánóval hinti meg a csónakok paradicsommal megpakolt felszínét, legtöbbször száraz, őrölt oregánóval, de ha van kéznél friss, maga aprítja fel, örülvén neki, hogy ez most friss itt minekünk.

Lusta emberekkel főzni hasznos, ugyanis ők nem kapkodnak. Az oregánós fázis után például szólni szoktak, hogy nem kéne elfelejteni a paradicsomos-oregánós csónakok tetejét megszórni némi érlelt kecske- vagy birkasajttal. És már bányássza is elő a lusta ember a hűtőszekrény bal felső sarkában, zsírpapírba tekert magányában, a világtól elfordultan veszteglő sajtvéget, keményre oxidálódott Pura Caprát vagy Pecora Verát, és már reszeli is, vagy szeleteli. A nagyon-nagyon lusta ember, aki ilyen extrém kalandoktól magát kímélni szokta, kimondottan ebből a célból tart a hűtőjében mindig tíz-húsz deka Manchegót.

Elkészült a fűszeres paradicsommal töltött padlizsán, a tetején zamatos kérget képez a ráolvadt sajt. Most jön a legnagyobb próbatétel: nem a padlizsáné, nem a paradicsomé, nem a sajté, de még csak nem is a szakácsé, hanem a lustaságé. Hiába készült el a legegyszerűbb módon a padlizsán, félre kell tenni, hogy kihűljön, és az ízek összeérjenek. Holnapra tehát van is ebédünk!

Már csak egy dolgot kell kitalálni. Mit együnk ma?

Kapcsolódó cikkünk

Van, hogy az embert meghívják ebédelni, néha olyan is, hogy megetetik, esetleg belediktálnak valamit, amit magától talán nem fogyasztana el, meg olyan is, ritkábban, hogy csak leültetik valahová, ahol mindenki eszik, mondván: egyen ő is, ha kér, „ne kínáltasd magad”. Még ritkább eset, amikor váratlanul felbukkan valaki, és csak úgy átnyújt egy dobozt, amelyben étel van, és csak annyit mond: tessék, jó étvágyat! 

Így jártam én is a múltkor, egy telő holdas nyári fesztiválfélén, nagy, de azért még túlélhető melegben (mondjunk harminchárom fokot). Volt jégraktár meg párakapu, de ismerős is, nem kevés. Az esemény slágeritala mindenképp az Ujházi-fröccs volt, amely savas száraz fehérbor, kézműves spriccelő szóda és némi kovászosuborka-lé összeeresztésével készül. Elég belőle két korty, és az ember elkezdi kapisgálni, hogy a világ sokkal több annál, mint ahogy mi hisszük. (Az Ujházi-fröccs története körüli vitás kérdéseket illetően Geri Ádám, a gasztrorégész weboldal szerzőjének vonatkozó írását érdemes elolvasni). 

Kapisgálás közben pedig érkezik egy rég nem látott, szemüveges Gyuri, és átnyújt egy drapp ételes dobozkát, mondván csak: jó étvágyat. Idő sincs megköszönni, mert szemüveges Gyuri már tovább is röppent, további efféle dobozokat nyújtva át további ismerősöknek. Nézzük, mit rejt a csomag. Bepárásodott fedelét levéve egyből szembetűnik, hogy nem hétköznapi ételtársítással állunk szemben. A doboz alját galuskaszerű, apró képződmények töltik ki, rajtuk és köztük valamilyen párolt növényféle csillog, tetejébe pakolva pedig omlósra sült, szálas husika. Illetve némi zöldfűszeres tejföl még az ennél is felsőbb szinten. 

Káposztás haluska tépett mangalicahússal. Ez a neve az ételnek, amit mi most ajándékba kaptunk, amott a távolban ki is van írva nagy betűkkel, tényleg. 

A haluska tompítja a savakat, a káposzta felébreszti a haluskát, a hús mélységet ad, a tejföl pedig elsimítja az esetleges nézeteltéréseket. Jó csapatmunka ez. Egyik sem akar főszereplő lenni, mégis mindegyikre emlékszik az ember. Favillával esszük, újabban ilyen helyeken már azt adnak, nem műanyagot. Jobb szívvel dobja ki az ember, ő meg cserébe hamarabb lebomlik. 

Dies irae, dies illa, 

Solvet saeclum in favilla… 

Legtöbben ilyenkor nyilván A harag napja című, középkori himnusz latin sorait idézik fel, abban is szerepel egy favilla, ámbár kevéssé hasonló ehhez a miénkhez. De ez is egy minőségi fokmérője az ételeknek, a sárga kabátos embernél legalábbis. Hogy milyen gondolatokat ébresztenek a fogyasztóban. 

Az ilyen ételeknek különös tulajdonságuk van. Nem biztos, hogy étteremben rendelné meg őket az ember. Elolvasná az étlapon, bólintana egyet, aztán kérne valami ismerősebbet. De amikor váratlanul a kezébe nyomják, nincs ideje előítéleteket gyártani. Eszik. És sokszor éppen ebből lesz a legjobb ebéd. Mert van az ilyen ételnek egy plusz hozzávalója. Nem szerepel a receptben, grammra sem mérhető, mégis ott van minden falatban. A gesztus. Az a könnyed mozdulat, amellyel valaki azt mondja: gondoltam rád. 

Szemüveges Gyurit azóta sem sikerült utolérnem, hogy megköszönjem. Talán nem is baj. Vannak ajándékok, amelyeknek jót tesz a névtelenség. Olyankor nem az ajándékozóra emlékszik az ember, hanem arra a pillanatra, amikor egy nyári este közepén, harminchárom fokban, egy fesztivál forgatagában egyszer csak a kezébe került egy doboz káposztás haluska tépett mangalicahússal. Közben körülöttünk ugyanúgy zajlik a fesztivál. A hold lassan feljebb kapaszkodik, mintha ő is kíváncsi lenne, mit főztek odalent. Ha pedig az utolsó ítéletig még ehetnénk néhányszor ilyet, akkor… egészen biztosan kérnénk hozzá kovászos uborkát is. 

Kapcsolódó cikkünk

Egyszer csak azzal jöttek, hogy menjünk a Szentendrei szigetre. Menjünk, mert ők is mennek. Visznek sátrat is, abban fognak aludni. Különben meg horgászni fognak, sütögetni, na meg persze fürdés. Kedvem különösebb nem volt, de ilyenkor már gyanakodni szoktam – amihez nagyon nincs kedvem, abból általában valami jó fog kisülni. Most is így lett. 

Eddig a szigetnek az északi felében kolbászoltunk csak, Kisoroszi szigetcsúcs, ilyenek. Még Áder Jánost is láttuk egyszer, de úgy tettünk, mintha nem ismertük volna fel. Különben is messze volt. Most meg délre kellett menni, ráadásul a horányi partra. Töltés, bozót, házak. Aztán egyre több ház. Aztán egyre szebb házak. Le a Dunához, méteres csalánban vékony ösvény, mennyé már, ne álljál meg, ha megállsz, megcsíp. Leérünk a partra, keressük a sátrasokat, meg is találjuk. Két horgászbot bedobva fenekesre. Van baracklekváros piskótatekercs, egyetek. Mi meg hoztunk pogácsát. 

Hűvös még a víz, de már fürödhető. A Dunánál megszokott apró kavics sehol, helyette iszap. Intenzív a vízi közlekedés, percenként elbúgja magát előttünk valami. Nagyobb sétahajók is jönnek. Leánygyermek kérdezi, mi ez a harmadik horgászbot. Ez egy pergető bot, rajta a villantó, be kell dobni, aztán tekerni kell. Mutatják is, hogyan. A hal meg majd vagy rákap, vagy nem. Hoztatok fát? Hoztunk. Itt csak uszadék van, meg kell nézni, mennyire száraz. Mit fogunk sütni? Vinettát kellene csinálni, padlizsánkrémet. Meg van csevap. Török hentestől? Nem, ez most csak a lidlis. Kár, mert a csevap akkor a legjobb, ha marha- és birkahús szerepel benne, disznó abba nem is való, de ha mégis, legfeljebb ötven százalék. 

Feltámad a szél, talán vihar is lesz, meg eső, tüzet rakni így nem nagyon lehet. Várunk. Mennek a hajók. Egyszer csak nagy sikítás, a villantón ott fickándozik egy hal. Balin. Rákapott. Elő a szák, bele a balinnal. 

Na jó, menjünk sziklákért. Kell két szikla, melyek majd megtartják a sütőrácsot. Elindulunk a két szikláért, hozzuk a két sziklát. Lángol a fa, jöhetnek a rácsra a padlizsánok. Három darab padlizsán, kés hegyével itt-ott megszurkálva, ezt fogjuk most szenesre sütni. Pontosabban csak a héját, a belseje meg közben megfő. Pont van nálunk egy Egészség Extra melléklet, szétterítjük, és ki lehet szépen kaparni a padlizsán húsát. Mehet bele apróra vágott hagyma, meg valami majonéz. Utóbbi nem is hiányozna, ha nem lenne, de ha már itt van, hozzáadjuk. 

Leég a tűz, jöhet a csevap. Amíg sül, konyhakész állapotba kerül a hal. Igazából csak a pikkelye meg a feje megy le, kibelezés után beirdalják, bedörzsölik sóval, és egy hal alakú, összecsukható sütőrácsba fogatva kerül a parázs fölé. 

Esszük a balint, amelyik egy órája még a Dunában úszkált. Ritkán eszünk ennyire friss halat. Lassan esszük, mert sok a szálka. De a balin finom. Parázson sült hal kenyérrel, semmi több. Ez is egy étel. Persze ott a csevap is, meg a padlizsánkrém, az is finom. Van ajvár is, meg uborka. Közben mennek a hajók. Kapás amúgy nincs, még kishalat sem sikerül fogni csalinak. Csak ez az egy balin, ez akart velünk találkozni. 

Kapcsolódó cikkünk

Minden grillszezonnak megvannak a maga divatjai. Volt idő, amikor a férfiembernek legalább háromféle rozsdamentes acél csipeszre volt szüksége ahhoz, hogy a kert végében izzó faszén fölött ugyanazt a csirkemellet forgassa, amelyet egyébként a konyhában tíz perc alatt megsütött volna. Aztán jöttek a különféle pácolási iskolák, a cédrusdeszkák, a digitális maghőmérők, a töltényszmókerek és egyéb bonyolult berendezések.

A sárga kabátos ember már-már azt hitte, hogy a grillezés végleg elszakadt az étkezéstől, és önálló hobbi lett, valahol a modellvasút és a horgászat között. Pedig néha a fejlődés sokkal szerényebb alakban érkezik, és ilyenkor bizonyítást nyer, hogy ami hasznos, az a legtöbb esetben egyszerű. 

Itt vannak például ezek a boltokban kapható fa nyárstűk. Jelentéktelen kis pálcikák. Nem villognak LED-fénnyel, nem csatlakoznak mobiltelefonhoz, nem küldenek értesítést a felhőbe. Csak úgy vannak, 2-3 eurós csomagban száz darab is elfér. Hegyes hurkapálcika – mondja rájuk néha a sárga kabátos ember. 

Aki szeretne valami újat és népszerűt mutatni a rokonoknak vagy a barátoknak a kerti sütögetésen, járjon el a következőképp. Vegyen egy kiló darált disznóhúst (még jobb a bárány és marha fele-fele arányban), fűszerezze be pirospaprikával, zúzott fokhagymával, sóval és petrezselyemmel (a világ konyhái további izgalmas fűszerezési lehetőségeket kínálnak), hagyja állni a hűtőben pár órát, akár egy napot. A masszát a helyszínen rányomkodja a nyárstűre, aztán mehet a rácsra. Mire a szomszéd még a sajttal töltött virsli csomagolásán próbálja megfejteni az összetevők listáját, addigra az első adag fűszeres nyárs már készen is van. 

A sajtos virsli egyébként külön fejezetet érdemelne az élelmiszeripar történetében. A sárga kabátos ember mindig azt gyanítja róla, hogy valahol egy gyárban hosszú tanácskozás előzte meg a létrejöttét. Valaki felállt, és azt mondta: „Van itt néhány alapanyag, amelyek külön-külön már nemigen győznék meg a vásárlót.” Mire egy másik ember válaszolt: „Akkor tegyük őket egybe.” 

De senki ne gondolja, hogy a nyárstű a kolbászok ellensége volna. Éppen ellenkezőleg. A nyárstű talán a kolbász legjobb barátja. Mert minden gyakorlott sütögető ismeri azt a pillanatot, amikor a kolbász már majdnem kész, már szinte hallani lehet a mustár kupakjának kattanását, amikor egy rosszul sikerült fordítás után a jószág méltóságát elvesztve átbillen a rács szélén, és hangtalanul eltűnik a parázsban. Az ember néz utána, tudja, hogy vége. A nyárstű ezt a tragédiát előzi meg. 

És van még valami. A kolbász nyárstűn sütve valahogy visszanyeri eredeti méltóságát. Nem egy műanyag tálca közepén fekszik a saját levében, hanem kézbe vehető, forgatható, szemlélhető tárggyá válik. A nyárstű további előnye, hogy a hús rajta sül meg, rajta kerül az asztalra, és arról fogy el. Nem kell hozzá műanyag tálca, nem kell hozzá külön tányér, nem kell hozzá az a bizonyos, mosogatás előtti tanácskozás sem, amikor mindenki egyszerre válik sürgősen elfoglalt emberré. 

A grillszezon valódi luxusa ugyanis ma már nem a különleges alapanyag. Nem a ritka szósz. Nem a drága grillberendezés. A valódi luxus az, amikor este tízkor a háziasszony vagy a házigazda körülnéz a kertben, és rájön, hogy nincs három tornyosuló halom műanyag, porcelán és egyéb mosogatni való. Mert a vacsora jórészt egy marék fapálcikán zajlott le. 

A civilizáció néha egészen váratlan helyeken mutatkozik meg. Például egy csomag fa nyárstű formájában, amely egyszerre tartja egyben a darált húst, megmenti a kolbászt a hamuba hullástól, és megkíméli az embert a másnapi mosogatás jelentős részétől. Ennél többet a technikai haladástól talán nem is kell várnunk.

Kapcsolódó cikkünk

Ez is étel? – kérdezi néha Pál, amikor meglepődik, mi mindent árusítanak ételként újabban. Így járt azon a januári szerdán is, amikor kipróbált egy Pad Thai Chicken feliratú, lila címkés terméket. Műanyag pohárban lakik. Forró vízzel felöntendő. Három perc. 

A slow food, vagyis a lassú ételek rajongója (esetünkben Pál) ilyenkor megáll egy pillanatra. Nem ítélkezik – csak néz. Mint amikor az ember egy modern műalkotás előtt áll, és nem tudja eldönteni, hogy az provokáció vagy vallomás. Vagy mindkettő. A Pad Thai elvileg utcai étel, de a szó legnemesebb értelmében: sercegő wok, halszósz, tamarind, lime, izzadság, Bangkok esti párája. Ehhez képest most egy portasakot bontunk fel, benne csirkeízű ígérettel. A slow food ember ilyenkor felsóhajt. Ez nem Pad Thai. 
Majd kicsit halkabban hozzáteszi. De lehet, hogy nem is akar az lenni. De akkor miért írják rá? Talán, mert azt sokan ismerik. És beérik az életben a kevéssel is. Amíg a víz dolgozik, a gondolatok is felpuhulnak. Vajon bűn-e ez? Vagy inkább kompromisszum? Megszokta már, hogy a január súlyos kérdésekre vár tőle általában választ, de ilyesmit azért nem várt ő sem. Bekapcsolja a rádiót, Michael Jackson énekli, hogy gyógyítsuk meg a világot, legyen belőle egy jobb hely, mindenkinek. 
Telnek a percek, enni kéne. A slow food rajongójának eszébe jut, hogy az élet sem mindig kovászos kenyér. Néha toast. Néha mikrós. Néha instant. Az Oyakata (mert ez a szó is szerepel a csomagoláson) tészta közben megpuhul. A szósz összeáll. Az illat… nos, az illat emlékeztet valamire, amit egyszer, valamikor, valahol már ettünk. Nem pontosan arra, amit gondolunk, de nem is teljesen idegen. A csirkeíz… inkább gondolat, mint állítás. A fűszerezés határozott, de nem kiabál. A tészta puha és szolgálatkész. Ez nem slow food – ez fast food önismerettel. A gyomor telik, a slow food rajongója a végén elmosolyodik. Segít a csípős szósz is, jó, ha mindig van otthon. 
Pál úgy érzi, megadta a választ, legalábbis lelkileg. Nem azért, mert megtért. Hanem mert rájött: nem minden étkezés identitásnyilatkozat. Néha csak enni kell. Például szerdán. Néha egy műanyag pohárból. És miközben becsukja a fedőt, arra gondol: holnap főzök valami rendeset. De most… ez pont elég volt. 

Aztán keresgélni kezd mégis. Benéz a spájzba, a hűtőbe, sietve kicsoszog a kamrába, a fekete farúdon lógó sonkák és körmök birodalmába. Majd észreveszi a polcon a piros zománcos kacsasütő tepsit a tegnapelőtti sült hurka maradékával. Kiemeli az utolsó májashurkarészt az élénk narancssárga zsírágyból, és viszi, viszi a konyha felé. A rádióból már a Kék és narancssárga szól, a Republic slágere, örökre megtalállak, örökre elveszítlek. 

Nem melegít a hurkadarabon, csak beleejti a thai csirke ízűnek nevezett tészta műanyag poharába, átkeveri picinyt, és állni hagyja. Kitölt közben egy Spaten nevű müncheni sört, kisebb, talpas pohárba, addig az éppen felveszi a megfelelő hőmérsékletet, míg a hirtelen felindulásból elkövetett ételpárosításunk elfogy… így gondolkodik Pál. Ami innentől kezdve történik, az megelégedéssel tölti el Pált. A hurka dermedt zsírkocsonyája a forró, csípős tészta érintésére felenged kicsit, az ízek egymásba fésülődnek, a sör pedig úgy takarítja le Pál szájüregét az esemény végén, mint a kisvárosi piac poros főterét a hirtelen lecsapott nyári zápor. Pál úgy érzi, eleget tett a január kihívásának, és még Michael Jackson tanácsát is megszívlelte picikét. 

Kapcsolódó cikkünk

Egy lencselevessel kezdődött minden. A lencselevesben ugyanis az a jó, hogy levesként és egytálételként is képes funkcionálni.

Mathiasnak hívták a férfit, aki imádta a tejfölös lencselevest, és úgy felfejlesztette, hogy egytálételként fogyasztotta, mint a vietnámiak a phô levest. Unalmas, szürke nadrágos hivatalnok volt, és mivel a füstölt kolbászt nem szerette, inkább egyéb húsokat főzött bele, de zöldséget is, sokat… ezt ette napokig. Aztán anyagi gondjai támadtak, az interneten pedig belefutott egy tagliatelle-kedvelő csoportba, ahol tagliatelle-evő maratont hirdettek. Aki a maratont megnyeri, megkapja az egymillió eurót. Mathias megpróbálta, amire pedig rájött, azt most leírjuk ide.

Először is: a tagliatelle nem étel. Inkább próbatétel, inkább állapot, amelynek vállalása nem könnyű. Aki rálép erre az útra, annak nem marad más, csak a liszt és a tojás végtelen variációja s a szószok alázatos szolgálata.

Waidhofen am der Ybbs városában, ahol a folyó tompa zöldje és a hegyek szürkesége összeér, élt egy férfi, aki szokatlan fogadalmat tett. Nem volt pap, sem remete, csupán egy magányos alak, akit a vendéglők csöndes sarkaiban lehetett látni, mindig a tányér fölé hajolva. Elhatározta, hogy innentől fogva csak tagliatellét eszik. Semmi mást. Ez lesz az ő maratonja. Nem az izmok, hanem a gyomor, nem a futás, hanem az állhatatosság próbája. Mathiasnak hívták.

Az emberek először nevetve figyelték. A vendéglőkben mutogattak rá, az asszonyok csóválták a fejüket, a kocsmárosok tippelgettek, hogy meddig bírja. Egy hétig? Egy hónapig? Fél évig? A férfi azonban nem rendült meg. Reggelente tagliatelle gőzölt a tányérján, délben újabb adag érkezett, estére pedig sörrel öblítette le, mintha liturgiát követne.

Az idő telt. Egy év múlt el, majd kettő, majd három. A város lassan megszokta, hogy Mathias arcát mindig ugyanaz a tészta világítja meg. Mert hogy szinte világított tőle. Az emberek már nem nevettek, inkább tisztelettel figyelték. Mintha valami titok tudójává vált volna, amelyhez ők sosem férhetnek hozzá. És közben a férfi szívósan, következetesen élt a maga tésztauniverzumában. Ette olajjal, ette szalonnával, tengeri herkentyűkkel, paradicsommal, bazsalikommal, csak kolbásszal nem, mert nem szerette a kolbászt. Ette még céklával és karfiollal is, meg sütőtökkel, ha annak volt szezonja épp. Egyszer a kovászos uborka levében főzte meg a tagliatellét, és elfogyott az is.

A tagliatelle, amely másnak mellékfogás, számára egész létformává vált. Mint aki egyetlen dallamot ismétel újra és újra, s abban a monoton ritmusban mégis megtalálja a világ összes árnyalatát. Gesztenyés, vargányás, dióval szórt, zsályával illatosított, sörrel öblített – minden változat egy újabb stáció volt Mathias végtelen menetelésében.

Amikor pedig évek múltán az emberek már alig emlékeztek arra, hogy volt idő, mikor kételkedtek benne, a férfi ott ült ugyanabban a vendéglőben, előtte a gőzölgő tészta, mellette a korsó. Tekintete nyugodt volt, szinte szomorú, mintha tudná: a maraton soha nem ér véget. A tagliatelle nem csupán étel, hanem sors, amelyhez hű maradt.

Így vált ő maga is legendává a városban. A férfi, aki éveken át csak tagliatellét evett, oly hosszúra nyújtva a maratont, hogy a fődíj nem is motiválta már tulajdonképp. Ezzel pedig bebizonyította: az ember állhatatossága néha nem a csatákban, nem a könyvekben, hanem egyetlen, szelíd tésztacsík ismétlődésében mutatkozik meg.

És hogy az ősz – komor, ködös, szomorú ősz – sem más, mint egy lassú, tagliatelle-szerű csík, amely az idő tányérján kígyózik végig, míg egyszer csak elfogy.

Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »