Van egy mozdulat, amit szeretek.
Amikor az ember befejez valamit, hátralép kettőt, megtörli a kezét a nadrágjában, és megnézi.
Nem feltétlenül nagy dolgot.
Egy polcot.
Egy megjavított biciklit.
Egy frissen felrakott lámpát.
Egy adag bográcsost.
Egy felásott kertet.
Egy számítógépes programot.
Egy történetet.
Tegnap még nem volt ott.
Ma ott van.
Én csináltam.
Szerintem ebben van valami elemi férfiöröm.
Legalábbis én szeretném ezt már az elején leszögezni.
A férfi és az alkotás romantikus képéhez ugyanis hozzátartozik egy csavar, amely valamiért megmaradt.
Egy alkatrész, amelynek fogalmunk sincs, honnan esett ki.
Egy deszka, amelyet háromszor lemértünk, majd mégis két centivel rövidebbre vágtunk.
És az a különleges arckifejezés, amikor húsz perc munka után rájövünk, hogy az egészet fordítva szereltük össze.
Ilyenkor következik az ősi férfiszertartás.
Az ember nézi.
Hallgat.
Majd mond egy szót, amelyet itt inkább nem idéznék.
És kezdi elölről.
De talán éppen ettől jó.
Mert amikor végül működik, tudjuk, mi van mögötte.
Van valami különleges abban, amikor a kezünk alatt megváltozik a világ egy egészen kicsi darabja.
A fa simább lesz.
A fal egyenesebb.
A motor újra jár.
A kés megélezve.
A kert rendben.
A törött szék ismét használható.
Az ember megfog valamit, ami még nincs készen, és azt mondja:
ebből lesz valami.
Talán ezért tud egy férfi negyven percig boldogan magyarázni egy másik férfinak egy olyan szerszámról, amelyről a hallgatóság jelentős része azt sem tudja, mire való.
Mert ő tudja.
És tudja azt is, mit lehet vele létrehozni.
Az alkotásról könnyű rögtön műhelyre, fűrészporra és olajos kézre gondolni.
Pedig alkotni ezerféleképpen lehet.
A szakács elkészít egy ételt.
A programozó felépít egy rendszert.
A kertész elültet valamit, és hónapok múlva élet nő belőle.
A zenész dallamot rak össze hangokból.
A fotós elkap egy pillanatot.
Az asztalos bútort készít.
A kőműves falat húz.
Az író pedig ül egy üres lap előtt, ahol egyelőre nincs semmi.
Aztán egyszer csak van ott egy ember.
Van neve.
Múltja.
Szeret valakit.
Fél valamitől.
Elindul valahová.
Néhány órával korábban még nem létezett.
Most pedig én ismerem.
Talán más is meg fogja ismerni.
Ezt is én csináltam.
Van még valami, amit szeretek a férfiakban.
Figyeld meg azt a férfit, aki igazán ért valamihez.
Nem kell híresnek lennie.
Lehet autószerelő.
Ács.
Mentőápoló.
Informatikus.
Pék.
Tanár.
Hegesztő.
Zenész.
Kertész.
Mindegy.
Egyszer csak előáll egy probléma.
Mások nézik.
Ő odalép.
Megnézi.
Megfogja.
És azt mondja:
– Aha.
Ez az „aha” néha húsz év munkatapasztalatát jelenti.
A következő tíz percben pedig olyan természetességgel oldja meg a problémát, mintha nem lenne benne semmi különös.
Pedig van.
Tud valamit.
És szerintem jó érzés férfiként eljutni oda, hogy van valami a világon, amire nyugodtan azt mondhatjuk:
ehhez értek.
Nem mindenhez.
Ehhez.
Korunknak van egy furcsa szokása.
Ha valaki valamiben jó, rögtön megkérdezzük:
– És ebből nem lehetne pénzt keresni?
Lehet.
De mi lenne, ha néha nem keresnénk?
Mi lenne, ha valamit egyszerűen azért csinálnánk, mert szeretjük csinálni?
Faragni.
Festeni.
Modellt építeni.
Kertet gondozni.
Regényt írni.
Gitározni.
Régi autót szerelni.
Nem kell minden örömből vállalkozást csinálni.
Nem kell minden elkészült tárgyat eladni.
Nem kell minden történetet kiadni.
Néha elég az, hogy este ránézel arra, amit aznap csináltál, és örülsz neki.
És talán itt válik igazán széppé.
Mert sokszor nem magunknak készítünk valamit.
Megjavítod a gyerek biciklijét.
Felrakod a polcot, amit a társad régóta szeretett volna.
Főzöl a barátoknak.
Segítesz valakinek költözni.
Építesz egy homokozót.
Megfoltozol valamit, amit más már kidobott volna.
Az ember ilyenkor ritkán mondja:
„Most a szeretetemet fejezem ki.”
Inkább azt mondja:
– Na, kész.
Pedig néha pontosan ezt tette.
Szeretett.
Csak csavarbehajtó volt a kezében.
Talán ezért olyan fontos az alkotás.
Mert az ember tudja, hogy az idő megy.
A napok eltűnnek.
A hetekből évek lesznek.
De néha marad valami.
Egy ház.
Egy fa, amit húsz éve ültettél.
Egy szakma, amit megtanítottál valakinek.
Egy tárgy, amelyet a fiad még akkor is használ, amikor te már régen megfeledkeztél róla.
Egy dal.
Egy könyv.
Egy történet.
Vagy egyszerűen egy vacsora emléke, amely körül ott ült mindenki, akit szeretsz.
Nem kell piramist építenünk.
Elég, ha egy kicsivel rendezettebb, szebb, érdekesebb vagy emberibb lett utánunk a világ valamelyik apró sarka.
Nem azért, mert minden férfinak ezermesternek kell lennie.
Nem azért, mert attól lennénk „igazi férfiak”, hogy tudunk falat vakolni vagy motort szerelni.
Van, aki fával alkot.
Van, aki számokkal.
Van, aki emberekkel.
Van, aki szavakkal.
De az érzés talán közös.
Volt egy probléma.
Megoldottam.
Volt egy üres hely.
Megtöltöttem.
Volt egy gondolat.
Formát adtam neki.
Volt valami törött.
Megjavítottam.
És amikor elkészülünk, néha tényleg érdemes hátralépni kettőt.
Megnézni.
Nem rögtön rohanni a következő feladathoz.
Hanem megengedni magunknak azt az apró, gyermeki büszkeséget:
Tegnap még nem volt ott.
Ma ott van.
Én csináltam.
És igen.
Ezért is jó férfinak lenni.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
