Sokak számára mindmáig nemzedéki bálvány Lovasi András zenész, dalszerző, a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag nevű zenekar frontembere. Ha az álmaiból nem is lett kevesebb, az illúziói bizony megfogyatkoztak, és a rendszerváltás óta eltelt évtizedekről is megvan a véleménye. Azt mondja: okosságok helyett az számít igazán, ami hosszabban dolgozik az emberben, vagyis egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás. Lovasi András idén tölti be az ötvenet.
– Az egyik dalában hangzik el a következő sor: „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven, tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.” Ez volt a harmincas Lovasi András tapasztalata. Milyen az ötvenesé?
– Az ötven év arra jó, hogy az ember távolinak látja a fiatalkorát, ám ugyanúgy távolinak a végső elszámolás idejét is. Zenészként ebben a korban a legnehezebb jó lemezeket készíteni, mert még nem vagy öreg túlélő, akinél az is érdekes, hogy egyáltalán létezik, hiszen napi szinten csinálod a dolgaidat, de már fiatal sem.
– Milyennek látszik az elmúlt harminc esztendő, ha alkotóként tekint vissza?
– Viszonylag egyenes pályát futottam be különösebb hullámvölgyek nélkül, de ha megfordítjuk, csúcsaim sem voltak. Akadt néhány pont, amely áttörte az alternatív nyilvánosság falát, ez történt például a Csinibaba című film idején, de anno a Kispál és a Borz alapvetően mindig szélárnyékban dolgozott. Sajátos piaci szegmensben éltünk, ahol volt saját közönségünk. Csak utólag értem meg, mekkora ajándék, hogy folyamatos érdeklődés mellett írhattam dalokat. Az persze illúzió, hogy ezek a dalok tudnak bármin is változtatni, legfeljebb rajtam.
NévjegyLovasi András
1967-ben született Pécsett. Kossuth-díjas magyar zenész, énekes, dalszövegíró.
– És ha nem csak a zenéről beszélünk?
– Egy picit jobban látom már, mi értékes, mi kevésbé abból, ami történt körülöttem. Hogy mi az, amire büszke lehetek, és mire mondhatom utólag: teljes tévedés volt. Sokkal kevesebb már az illúzióm is. Nem az álmaimból lett kevesebb, de az álmok megvalósulásának a hatékonysága miatt megfogyatkoztak az illúziók.
– Sikeres lett és a mai napig nagyon eltökélt viszont az a politikai generáció, amellyel egy időben indultak.
– 1989-ben nagy kiabálás lett abból, hogy Orbán Viktor bemondta: vonuljanak ki az oroszok. Erre személyesen is emlékszem, a pécsi Szenes klubban próbáltunk éppen, és utána az ott lévő egyetemisták alaposan megtárgyalták ezt a kérdést a szikrázó levegőben. Sokak szerint a miniszterelnök politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok, ahogy ez akkor is történt. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. Minden, ami most történik, benne volt a levegőben már akkor, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy sejtsük, mi lesz, más kérdés, a politika melyik része hogyan reagált minderre.
– Ezt a politikai osztályt remélte a rendszerváltás környékén?
– A legszomorúbb tapasztalat talán az, hogy rosszul működik a kiválasztás folyamata, amelynek során a vezetőinket megtaláljuk. A miniszterelnök a képességeivel pedig egyedül van a politikusok között. Ha megnézzük, a volt iskolatársaink vagy egyéb gyerekkori közösségeink tagjai közül kik lettek helyi, regionális vagy országos szinten politikusok, általában elmondhatjuk, hogy van ez az opportunista buzgómócsingfajta, régen ezekből KISZ-titkár lett, most meg ott nyomulnak mindenhol. Amikor az elit nem a teljesítmény alapján választódik ki, pontosabban olyan érdemek alapján történik a kiválasztódás, hogy a folyamat inkább nevezhető kontraszelekciónak, mint szelekciónak, akkor ez marad nekünk.
– Talán a kor is sokkal inkább illúzióromboló lett.
– Igen, a magyar történelem utolsó száz évének a legjobb húsz-harminc esztendejét fogtuk ki fiatalon. Most nemcsak a generációmnak fogyatkoztak meg az illúziói, hanem a világnak is. Valószínűleg olyan időszak elé nézünk, amely civilizációnknak nem a legfényesebb periódusa lesz.
– Egy ideje zenészként vagy közszereplőként mintha nem lenne annyira szem előtt. Mer kicsi lenni?
– Ha merek, ha nem, hiába mondanám, hogy én szeretném meghatározni a következő korszakot, a 2020-as évek hangzását. Vannak nagy visszatérések a popzenében, de ahhoz, hogy valamit nagyon eltalálj, általában fiatalnak kell lenned. Én is olyan zenéket hallgatok az újdonságok közül szívesebben, amelyeket nálam egy-két évtizeddel fiatalabb emberek követtek el. Érdekes játék lenne végignézni, hogy slágeres harmóniakörök hogyan bukkannak fel sokféle hangszerelésben, stílusban, ezerféleképpen az alatt a lassan száz év alatt, mióta modern könnyűzenéről beszélhetünk. Mondják, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Ez komoly hajtóereje ennek a műfajnak. Nálam is működött. Remélem, és valószínű is, fogok még írni jó dalokat, de nem gondolom, hogy beletalálok majd a dolgok sűrűjébe, egyrészt mert nem érdekel a dolgok sűrűje, másrészt meg semmit nem látok a honi popzene csúcsain, amiért érdemes lenne oda felmászni. Jól érzem magam ott, ahol vagyok. Nagyon sok sértődött embert ismertem meg a pályám során. Van persze, ami nem esik jól, de megsértődni nem ér.
– Mi lehet ennek a sértettségnek az oka?
– Tele vagyunk a vélt kudarcaink miatti visszacsatolással. Ez talán sajátos magyar lelkület is. Szeretjük az összeesküvés-elméleteket vagy azt fejtegetni, hogy mi lehettem volna, ha… Pedig ez legfeljebb egy kocsmában működik fél óráig, de utána még a nők is elkezdik unni, senkit sem érdekel. Rendkívül lelombozó a sírva vigadás kultúrája.
„Azt hiszem, a honi értelmiség sem készült fel erre a politikai szituációra, az illiberális rendszerre. Először is kellenének olyan fórumok, ahol érdemes megszólalni, mert azzal a jó érzéssel tudsz utána felállni, hogy volt értelme” Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
– Visszatérve a közéletre, a hazai értelmiség ma sincs túl jó állapotban, mostanában inkább a fásult rezignáltság jellemzi. Mi lehet ennek az oka?
– Azt hiszem, a honi értelmiség sem készült fel erre a politikai szituációra, az illiberális rendszerre. Először is kellenének olyan fórumok, ahol érdemes megszólalni, mert azzal a jó érzéssel tudsz utána felállni, hogy volt értelme. A szekértáboroktól függetlenül valamit következetesen képviselő embertípus azért hiányzik a nyilvánosságból, mert aki ilyen lenne, olyan helyzetben találta magát, ha megszólalt, hogy azt kérdezte utána: kinek hiányzik ez? Kinek hiányzik, hogy elmondja a véleményét, majd leszedjék róla a keresztvizet, fizetett trollok tépjék szét, és elbánjon vele a kommunikációs daráló. Amikor először szembesülsz ezzel, először zúdul rád ez a rutinból gyártott mocsok, ki is mondod, hogy van nekem munkám, van életem, csinálom, amíg békén hagynak. El lehet menni belső illegalitásba, meg ténylegesen is el lehet menni. De nagyon nem vonzó ma az, amit a nyakadba kapsz, ha közéleti ügyekben megszólalsz. Kialakult egy olyan új nyilvános beszédmód, ahol már nem a nemzetközi tőke érdekeire kell tekintettel lenni – azt a beszédmódot ugye eltemette már Orbán –, hanem a honi hatalmi háló által engedélyezett közbeszédre, és ha átléped a határt, össztüzet kapsz a nyakadba. És mivel mindenki a saját fenekét félti, rendkívül túlbuzgó is ez a kontroll. Azt látom, hogy akikkel korábban, ellentétes álláspontokat képviselve is, nagyon jókat vitatkoztunk, azokkal csak ülünk, és nincs is miről vitázni.
– Mik voltak személyes vágyai 1989 környékén?
– Az ember hétköznapi vágyai nem tartalmaznak politikai konstellációt, sokkal inkább képeket lát, például azt, hogy ül egy szép ház teraszán a gyerekei körében, és társasjátékoznak. Nem véletlen, hogy képekben álmodunk, és képszerűen gondolkodik a művészeti ágak többsége is. Olyan világban kellene élnünk, ahol a politika azzal foglalkozik, hogy minél jobb állapotban legyen az a játszótér, amelyben mi, a köznép játszhatjuk a kisded játékainkat, és ne azzal legyenek elfoglalva, hogy egyenes háttal üljünk a padon, és lehetőleg ne csináljunk semmit, mert azzal csak rongáljuk a játszóteret.
– Az ön világképe változott?
– Túl sokat nem. Talán kevésbé hiszek az illúziókban, kicsit egyszerűbben látom a világot. Ilyen értelemben talán konzervatívabb lettem.
– Ismét az egyik dalából idézek: „Istent dicsértem én, részegen.” Józanul mi a helyzet?
– Azokat a kérdéseket, amelyek Istenre vonatkoznak, vagy akár Gauguin „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” felvetését, a mi végre vagyunk a világon témakörét, sokféleképpen meg lehet válaszolni, de nem érdemes úgy, hogy abból üzenetet lehessen csinálni. Van már ennek ipara, Paulo Coelho meg a többi. Ebben a nagy birkózásban a legjobb elfogadni, hogy az ember egyedül van, magára hagyva. Az elmúlt század egyik legnagyobb problémája, hogy azok, akik próbálják a mindenséggel mérni magukat, nem találnak közösséget. Ez nem is baj talán. Az emberi közösségek ugyanis olyan természetűek, hogy inkább preferálják a féligazságokat, adott esetben a hazugságokat, mint az igazságot. Minden olyan megnyilatkozás, amely során az ember próbál okos lenni, és nagy igazságokat kimondani, fals lesz, ha az nem tényleges program benne, amely áthatja az életét. Amikor valaki nem küldetéses, csak próbálja megfogalmazni, hogy éppen mit gondol a világról, az kísérletnek elmegy, de nem több. Rengeteg okosságot olvastam már életemben, amely, akár a pingponglabda, kopogott bennem egy ideig, majd leért, és ezzel vége lett. Ami hosszabban dolgozik az emberben, az egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás. Egy transzparens, példamutató élet sokkal többet jelent nekem is, mint az, hogy valaki mond valami nagyot.
– Mit értsünk helytállás alatt?
– A szónak van egy kelet-európai, rossz értelemben vett jelentése, amely inkább a túlélésre vonatkozik. Ám eközben még az életörömnek is jelen kell lennie. Enélkül az életünk sótlan étel, és arról szól, hogy le kell gyűrnünk valamit, majd büszkén meghalni. Pedig az élet öröm forrása is, azt, hogy örülni tudjunk, újra meg újra meg kell tanulnunk. A fiatalkoromra, arra a közegre, amelyből jöttem, ráadásul nem volt jellemző önfeledtnek lenni, és megélni a pillanatot a maga nagyszerűségében. Volt ennek előnye is, de egy kicsit mindig irigyeltem azokat, akik olyan jól hátra tudnak dőlni. Mostanra néha nekem is sikerül már.
„Néha idegesít, néha mosolygok csak, hogy ma a közönség jelentős része ahelyett, hogy a koncerttel foglalkozna, azon izgul, hogy a képernyőből ne csússzon ki az énekes” Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet
– Mi kellett ehhez?
– Sok kis kanyar. Az ember elindul fiatalon, és előre látja, hogy milyen gödrökbe fog belelépni. Eldöntheti, hogy kikerüli-e őket, végül mégis szinte mindbe belelép. Legalábbis én így tettem. Jönnek a napok, mindig van valamilyen feladat, és közben egyfajta ájultságban élsz. Ez kényelmes, hiszen nem kell arra gondolnod, hogy mi történik veled, vagy távolról nézned magad, csak sodródsz az árral. Ez különösen igaz a zenész szakmájában. Azt vettem észre, hogy egy kicsit mindenbe belemártom magam, egy kicsit iszom, egy kicsit félrelépek, és szánalmas hülye gyerekként élek. Az utolsó tíz évem legfontosabb eredménye, hogy ebből fokozatosan ki tudtam mászni, és következetesen nem így élni. Ez a szembenézés az alap. Utána lehet önfeledtnek, vidámnak lenni. Legtöbbünk élete mégis tele van elhazudott helyzetekkel, és ilyenkor nem marad más, csak önigazolás, felejtés, elfojtás. Az utóbbi néhány évben kicsit úgy érzem magam a popzenei szcénában, mint azok az alkoholisták, akik egyszer józanul mennek le a kocsmába, és így hallgatják végig azokat a dumákat, amelyek részegen még rendkívül szórakoztatóak voltak. Rengeteg tréning és tanfolyam foglalkozik azzal, hogy megtanítson elhinni: fontos vagy, kiválasztott vagy. Pedig nem vagyunk azok, és aki a hab tetején van, politikus, celeb, popénekes, még inkább hajlamos elhinni azt, hogy „Valaki különösen kedveli odafönt”. Majd rájön.
– Ez év novemberében életműkoncertet tart a Papp László Sportarénában. Nem az aréna az önre legjellemzőbb pálya.
– Jellemzően azok koncerteznek rendszeresen az arénában, akik valódi sztárkarriert futnak be, kevesebb koncerttel és több médiajelenléttel. Ha nincs mögötted olyan média, ahol naponta forog a neved, nem működik, hogy évente csak egy-két alkalommal koncertezz. Anno a Kispál és a Borz a média hatókörén kívüli senki földjén maradt életben, gyakran évi száz koncerttel. Nem kellett betagozódnunk a meglévő struktúrákba, mert ezek mellett is volt élet. A fiatal zenekaroknak ez az alternatívan létező élet még ma is reménysugarat jelent, de engem már nem úgy érdekel, ahogy akkoriban. Amikor klubban zenélünk, azt ma is élvezem ott, akkor a helyszínen, de egyre többször gondolok arra, mennyivel jobb lenne ezt egy szál gitárral csinálni, kevesebb csomagolással, kevesebb csörömpöléssel.
– Akkor az aréna az új irány?
– Nem. Ebből nem lesz éves gyakorlat, talán ha még élek hatvanévesen, újra lesz ilyen. Ez most egyszeri alkalom, jó kihívás, olyan helyzet, ami még nem volt meg korábban. Olyan fórum, ahol az elmúlt harminc évben írt összes dalomból válogathatok. Azt szeretném, hogy legyen egy kedves tempója az egésznek, és mint zenei egész legyen jól összerakva. Nem akarok nosztalgiapogózást, sem azt képzelni, hogy újra húszéves vagyok.
– Jobb, hogy ma a közönség nem ugrál, hanem kameráz?
– Néha idegesít, néha mosolygok csak, hogy ma a közönség jelentős része ahelyett, hogy a koncerttel foglalkozna, azon izgul, hogy a képernyőből ne csússzon ki az énekes. Emléket gyűjt. Korábban az ember a színpadon is sokkal bátrabban viselkedett. Amit aznap mondtam, az ott maradt. Ha jól sikerült, ha rosszul. Ritka volt, hogy egy vidéki klubban kiejtett mondat tágabb nyilvánosság elé került, ahol teljesen másképp kezdett el visszhangzani. Sokan már a hangfelvétel-rögzítést is ördögtől valónak tartják, mert a „csak itt, csak most, csak nekünk” örök élménye szűnik meg azzal, hogy lőnek ránk a készülékeikkel, mint a vaddisznókra. Régebben a dokumentáció hiányában születtek a kisvárosi legendák. Azt sem tudjuk, Chopin hogyan zongorázott, de sejtjük, jól. Ugyanakkor nem biztos, hogy baj, ha nem tudjuk összehasonlítani Rubinsteinnel vagy Kocsis Zoltánnal. Az időnek ez a kényszeres nyakon ragadása megint csak illúzió, mert mindnyájan sejtjük közben, hogy azok a felhők, amelyekbe lementjük ezt a rengeteg adatot, abban a pillanatban tűnnek el, ahogy ez a rendszer összeomlik. Vicces lenne, ha látnánk, száz év múlva milyen kevés nyoma marad annak, hogy itt voltunk, miközben azt hisszük, hogy nagyon dokumentáltuk magunkat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
