Lőrincz L. László: Mese, hogy megtaláltam Petőfit

Lőrincz L. László: Mese, hogy megtaláltam Petőfit

A napokban ünnepelte hetvenhetedik születésnapját az eladott könyveinek példányszáma alapján legnépszerűbb kortárs magyar író, Lőrincz L. László. Az eredetileg orientalista tudós író patikamérlegen méri a tudományt regényeiben, mert elsősorban az olvasóknak és nem a szakmának vagy az utókornak ír.

– Délelőtt 11 óra van. Ma már írt valamit?
– Igen, a novemberben megjelenő új könyvemet írtam. Kettőt írok évente, tehát az első betű leütésétől a megjelenésig hat hónap telik el mindig. Ezt csak úgy lehet tartani, ha az ember szigorú rendszer szerint dolgozik, éli az életét. Egyszerre persze csak egy könyvet írok, naponta tizenöt oldalt gépelek délelőtt, de hogy az jó is legyen, délután még legalább ennyi időt kell szánni a szöveg javítására.

– Írógéppel ír?
– Igen, de ez csak technikai kérdés. Egyáltalán nem idegenkedem a számítógéptől, csak így szoktam meg. Akkor érzem igazán, hogy hol tartok a munkában, ha meg tudom fogni a szöveget, a gépelt oldalakat. Emellett ha papíron olvasom újra az írást, sok olyan hibát felfedezek, amelyet képernyőn nem vennék észre. És félek is, hogy technikai hiba miatt esetleg elszáll, semmivé foszlik, amit írtam, ha csak digitális formában létezik.

– Az ön rigorózus munkarendje megengedi az intuíciót, a rögtönzést? Vagy inkább a már bebetonozott kereteket tölti meg mechanikusan tartalommal?
– Az írás kezdetén kitalálom a könyv vázát, a történések hozzávetőleges forgatókönyvét. De ez tényleg csak csontváz, amely az írás folyamatában alkalomadtán változik. A kalandregények, krimik többsége bejáratott sémák alapján működik. Ha elolvas tíz Agatha Christie-regényt, akkor a tizenegyediket ön is meg tudná írni. Más műfajokban alkotó írók sokkal nagyobb szabadságot élveznek. De az olvasók többsége szerintem Woody Allennel ért egyet, aki azt mondta, hogy én azokat a könyveket szeretem, amelyeknek van elejük, közepük és végük. Mégpedig ebben a sorrendben. A detektívregények nagyon logikus szerkezetet kívánnak. A ponton elkövetnek bennük valamit, majd a történések láncolatának végén, B ponton ki kell derülnie, hogy ki miért tette. A kiinduló ötletet mindig hozzá kell igazítanunk a műfaj szabályaihoz.

„Ti, magyarok vagytok az okos mongolok, mert elmentetek innen, és mi vagyunk a hülyék, hogy itt maradtunk.” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Nem következik ebből az, hogy a sokadik könyv már sablonos lesz?
– A legelhivatottabb olvasóim már vélhetőleg pontosan ismerik könyveim szerkezetét, és számukra nagy meglepetések nincsenek bennük. Tudják, mi fog történni, de ettől még izgalmas marad, hogy hogyan jutunk el a végkifejletig. Könyveim különlegességét a keleti helyszínek, kolostorok, lámák adják.

– Soha nem akart kitörni ebből a skatulyából, és összetettebb, meglepőbb könyveket írni?
– Kitörtem a kalandregények keretei közül, hiszen míg Leslie L. Lawrence néven kalandregényeket írok, addig a saját nevemen fantasztikus könyveim jelennek meg. A két téma olvasótábora nem teljesen azonos, és én figyelembe veszem az olvasók kívánságait. Elvem, hogy nem magamnak írok, hanem az olvasóknak. De nem is az utókornak, sem a kritikusoknak. Ezért nagyon vigyáznom kell arra, hogy könyveimet megértse az olvasó, méghozzá sok olvasó értse meg. Nem szabad, hogy átcsússzon a szöveg tudományos ismeretterjesztésbe. Ha elkezdenék akadémikus értekezést írni a lámaizmusról vagy a buddhizmusról, a kutya sem értené az egészet, és lemorzsolódnának az olvasók.

– Amikor orientalistaként elkezdett szórakoztató regényeket írni, nehéz volt megállnia, hogy kutatói énje túlságosan belefolyjon a könyveibe?
– Kezdetben valóban nehezemre esett. Ezt mindmáig borotvaélen való táncnak érzem. Igyekszem minél többet belecsempészni a könyvekbe a tudományból anélkül, hogy azok megterhelővé válnának. Talán az is a könyveim népszerűségének a titka, hogy az olvasók anélkül tanulnak belőlük érdekességeket a világból, hogy ehhez meg kellene erőltetniük magukat. Nem akarok senkiből mongolistát képezni. Ha megpróbálnám, legtöbben azonnal becsuknák a könyvet.

– Biztos ez? Ön is mongolista lett valamiért.
– A mongol szak abszolút nem volt népszerű, amikor odamentem, éppen akkor végzett az egyetlen ötödéves hallgató. Nélkülem tehát nem maradt volna diák a tanszéken. Csak a legmegveszekedettebb emberek mentek oda, és őszintén szólva nekem sem jutott volna eszembe magamtól. Kelettel akartam foglalkozni, de a Közel-Kelettel. Azonban 1957-ben, amikor felvételiztem, az arab, török, perzsa szakok annyira népszerűek voltak, hogy hatalmas volt a túljelentkezés. Ezért ajánlotta valaki, hogy menjek inkább mongol szakra, mert ott úgysincs senki. Tovább nehezítette a dolgot, hogy abban az évben nem is volt felvételi keleti nyelvi szakokra, ezért magyar–történelemre vettek föl, majd a magyart elcseréltem a mongolra. Azt reméltem, hogy lesz üresedés közel-keleti szakokon, és majd átmegyek oda. Mindig is nagy volt a fluktuáció, hiszen hamar el tud illanni a lelkesedés, amikor a hallgató szembesül vele, hogy milyen nehéz is valójában elsajátítani egy keleti nyelvet.

– Előtte volt bármiféle kapcsolata Mongóliával?

– A Kelet mindig is vonzott. Gyerekkoromban Karl May keleten játszódó regényeit bújtam, és a végükön közölt szószedetet magoltam. Így olyan létfontosságú szavakat tanultam meg arabul, perzsául, mint például sivatagi ugróbolha, fekete homokvihar vagy nyolcágú tevekorbács. Mongolul viszont egyetlen árva szót sem tudtam, ahogy a mongolokról sem általában, a tatárjáráson kívül.

– Az emberek szemében hasonlóképpen Dzsingisz kán és az 1200-as években érkezett tatárok határozzák meg a mongolokról kialakult képet. De milyen a modern Mongólia?
– Én a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben ismertem Mongóliát meglehetősen alaposan. Ott is szocializmus volt, és inkább Észak-Koreára hasonlított abban az időben. A közállapotok sokban emlékeztettek akkortájt a magyarra, csak Mongóliában még a miénknél is alacsonyabb volt az életszínvonal. Az internacionalizmus jegyében ugyanakkor rendkívül sok külföldi, például magyar élt az országban. Ulánbátor főutcáján szinte folyamatosan ismerősökkel találkozott az ember, és azt hallotta, hogy szia, Lacikám, szervusz, Pistikém, nem jössz át este hozzánk? A fejlődés gátja akkor a tőkehiány volt, viszont az ország nagyon gazdag ásványkincsekben. Ezeket most kezdik kiaknázni, és így egyre több tőke áramlik újabban Mongóliába.

– Az emberek jurtában élnek még vagy inkább már lakótelepen?
– Természetesen a fejlődésben nem lehet kihagyni a lépcsőfokokat, így az emelkedő életszínvonal dacára sem tűntek el teljesen a múlt kellékei. Nehéz megítélni, hogy hogyan értékeljük e változásokat. Egyrészt én is látom, hogy az ottani emberek számára a mai Mongólia sokkal élhetőbb, mint a korábbi, ugyanakkor a mongolista kutatók szomorúan tapasztalják, hogy a régi lassan elveszik. Jurták mind a mai napig vannak, a városokon belül is. Ezeket a gazdasági mobilitás teszi szükségessé, ugyanis a mongolok jó része még ma is nomád állattenyésztéssel foglalkozik. Hozzá kell tenni, hogy a nomád életforma nem azt jelenti, hogy szerte az országban vándorolnak. Viszonylag kis területen tartózkodnak folyamatosan. Télire beköltöznek a városokba, ott vannak erre a célra szabadon hagyott területek. Felverhetik a jurtáikat, és a vidéken hagyott nyájakból időnként felküldenek a rokonok néhány levágott állatot.

– Miért nem maradt kutató orientalista, miért váltott a regényírásra?
– Nem úgy kell elképzelni e váltást, mint valami villámcsapást. Hosszú ideig párhuzamosan folytattam mindkettőt, az egyetemi kutatást és az írást is. Amikor az egyetemre mentem, minden vágyam az volt, hogy Karl May hőseihez hasonló világutazó legyek, akit segít a tudomány. És ezt próbáltam az életben is megvalósítani. Már a középiskolában is írogattam, de az egyetemre kerülve ezt hosszú évekre abbahagytam. Egyszerűen azért, mert nem volt rá időm, hiszen gyakorlatilag az alapoktól kellett négy-öt nyelvet megtanulnom. Amikor kutató lettem, újra írni kezdtem, ekkor már könyveket, és idővel ez vált fontosabbá az életemben.

– Annyiban mindenképpen sikeresen követte saját életében a kalandregények világutazó hőseit, hogy számos legenda kering önről. A legmakacsabb az, hogy útjára indította a barguzini Petőfi-maradványokról szóló legendát. Tényleg?
– Dehogyis, hatalmas félreértés áldozata vagyok. Úgy kezdődött az egész, hogy abban az időben éppen a szovjetunióbeli burját köztársaságban dolgoztam (ott burját-mongolok élnek). Fölkeresett egy professzor, aki elmondta, hogy Szibériában összegyűjtött számos, Petőfi Sándorról szóló legendát. Ezek között volt, amelyik konkrétan megjelölte, hogy Petőfi hol van állítólag eltemetve. Legalább öt ilyen temető szerepelt a legendákban: az egyik a barguzini. A professzor azt mondta, hogy ha érdekli a magyarországi kiadókat, tud írni egy könyvet ezekből a legendákból. Hazatérve mindezt elmondtam egy kollégámnak, és részemről ennyi volt a történet. De úgy rajtam ragadt, mint a nagykabát. Utána már olyan cikkek jelentek meg, hogy én is Barguzinban kerestem és persze meg is találtam Petőfit. Pedig dehogy kerestem.

 

Évente két könyv, több tízezer olvasó Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– A mongolok egyébként mit gondolnak rólunk? Tudnak-e a magyarokról egyáltalán?
– A mongolok szeretik a magyarokat. Erősen él náluk a legenda, hogy a rokonaik vagyunk. Az egyik ottani egyetemi tanár ismerősöm egyszer ki is fejtette nekem, hogy kétféle mongol van a világon, az okos és a buta. „Ti, magyarok vagytok az okos mongolok, mert elmentetek innen, és mi vagyunk a hülyék, hogy itt maradtunk.” Testvéreiknek tartanak minket, mongolul „egy vérnek” nevezik a magyarokat. Ebből pedig nekünk, magyar mongolistáknak nagyon sok előnyünk származott. Elvittek olyan helyekre, szertartásokra, amelyeket más kutatók elől rejtegettek. A sámánokat abban az időben üldözte a hatalom, így csak titokban gyakorolhatták régi szokásaikat. A bolgár vagy német kollégáim folyton panaszkodtak, hogy nekik letagadják, hogy egy-egy lakásban esténként sámánszertartást tartanak, de engem időnként beengedtek.

– Egy másik legenda önnel kapcsolatban, hogy beszélt egyszer a dalai lámával. Hogy sikerült ezt elérnie, ha igaz a történet?
– Egyszer Ulánbátorból Moszkvába utaztam repülővel, és elterjedt a gépen a hír, hogy az első osztályon utazik a dalai láma. Előzetesen erről semmit sem tudtam, a többi utastól elkülönítve csempészhették föl a repülőre. Bár az első osztály bejáratánál álldogáló, ruhásszekrény nagyságú szerzetesek azért feltűnőek voltak. Persze idővel kiderült a jelenléte, és akkor bemondták a hangosbeszélőn, hogy aki akar tőle áldást, menjen a gép elejébe. Erre egyszerre felállt a teljes mongol birkózóválogatott; versenyre utaztak Moszkvába, és mindenki mással egyetemben megindultak előre. A kétségbeesett kapitány ordítani kezdett a hangszórókból, hogy mindenki menjen vissza, mert hirtelen orrnehézzé és instabillá vált a gép. Később, amikor a tömeg már elvonult, akkor aztán én is odamentem a dalai lámához, és valóban váltottunk néhány szót.

– Sokat utazik mind a mai napig, és többször elmondta, hogy csak olyan helyszíneken játszódnak a regényei, amelyeket már személyesen is meglátogatott. Ezt valóban igénylik az olvasók, érezhetően jobb lesz ettől a könyv?
– Ez is a könyvek varázsa, hiszem, hogy teljesen más lenne az eredmény, ha olyan helyekről írnék, amelyeken nem jártam. Ha olvasok egy könyvet, mondjuk Isztambulról, természetes, hogy nagyobb bizalommal vagyok iránta, ha tudom, hogy a szerző személyesen járt ott, nem csak egy lexikonszócikkből dolgozott. Éppen ezért erre kényes vagyok, még az internet korában is, noha kétségtelen, hogy manapság sok információt össze lehet gyűjteni a számítógépen keresztül is, ez korábban lehetetlenség volt. Honnan tudtam volna egykor például Magyarországon harminc izlandi nevet összeszedni? Szereznem kellett volna izlandi telefonkönyvet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »