A Csalás Elleni Európai Hivatal – avagy: OLAF – szerint méterenként 23 millió forintot loptak el a négyes metró építése alkalmából. Az centiméterenként annyi, mint 230 ezer forint. Milliméterenként pedig 23 ezer. Mióta a Csepreghy Nándor nevű államtitkár a közvélemény elé hajította ezt a csodálatos számot, azóta csak ámuldozok. Nem bírok vele betelni.
A négyes metró, mint tudjuk, nem olyan hosszú, Kelenföldtől a Keleti Pályaudvarig tart csupán. De sok kicsi sokra megy, ha összeadjuk a millimétereket, a centimétereket és a métereket, akkor 166 998 258 356 ellopott-elcsalt forint jön ki mindenestül.
Ezt állítja az OLAF-jelentésre alapozva a kormány, Csepreghy és Lázár János csúcsminiszter, aki fel is jelenti az elmúltnyolcévet annak rendje-módja szerint. Van egy kis morfondírozás is napjainkban amiatt, hogy miért támad a Fidesz épp most a metró miatt. Miért mondja, hogy nagyobb korrupció és tolvajlás sose volt. Hiszen letűnt korokra mutogatni hat-hét évvel e korok letűnése után rengeteg kézzelfogható hasznot nem feltétlenül hajtó mutatvány.
Nekem azonban úgy tűnik, inkább elébe menés történik. Hogy az ügyészség miért nem jutott ez ügyben ötről hatra 2010 óta, azzal kapcsolatban magyarázatok sokasága merülhet fel – melyekbe belpolitikai szálak is szőhetők –, az OLAF-nak ellenben ki parancsol? Itt a jelentés, használjuk, amennyire használhatjuk, meglehet, ennyi a logika. Olyan sokat nem nyerünk ugyan vele, talán akkor sem, ha – itt kérek elnézést szárnyaló fantáziám elszabadult szárnyalásáért – teszem azt bilincsbe verve vezetik el Demszky Gábor egykori főpolgármestert. Politikai relevanciája és konzekvenciája ennek már nem sok van.
De maguk a számok az aktuális szándékoktól-esélyektől függetlenül is roppant mókásak.
Az egekbe emelkedett félmilliárdos költségek elcsaklizott harmada.
A minden idők nagy-nagy rekordja, amit a Fidesz emleget.
Tudja ám azt boldog és boldogtalan egyaránt – minimum a Panama-csatorna megépítése óta –, hogy ahol cement és beton van, onnan szökik igazán a fizetőeszköz.
Ilyen sajátos ennek a popszakmának a természete. Ezért sem kell sok ahhoz, hogy folytassa óvatosan a matekozást az ember. Ismerve például az úszó-világbajnokságra készülő létesítményekkel kapcsolatos korai és későbbi kalkulációkat. Valamint a szabvány méretű medencék hosszát. Továbbá eszünkbe juthat ezenfelül az olimpiai pályázat is.
Türelmetlen vagyok. Máris kíváncsi arra, milyenek lesznek majd az öt-tíz-húsz év múlva készülendő OLAF-jelentések. Tartható vagy tiszavirág-életű lesz-e a négyes metrós rekord.
Miként mondani szokás: ha megérjük, meglátjuk.
A minap, még az aktuális OLAF-ozás előtt – az úszó-vb és az olimpia apropóján – merengtem kicsit azon, hogy milyen érdekes lenne tudni, kik és mennyit loptak ki például a Lánchídból. Vagy a Parlamentből. A Szent István Bazilikából. Aztán arra jutottam, hogy akár sokat, akár keveset, nem számít. Az idő múlik, ami fontos és szép, az meg itt marad. Hosszú-hosszú évtizedeken, sőt évszázadokon át. De mi van akkor, ha valami szép, ám teljesen felesleges? Jó-jó, elismerem: ez itt tényleg nem esztétikai karakterű dilemma.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
