Fehér köpenyt, sapkát, szájmaszkot viseltek hárman a kisbuszon, cipőjükre is nejlont húztak. Ez a műtősjelmez vajon megvédi őket a sugárzástól? – tanakodtam magamban, miközben vártuk, hogy a harminc kilométeres zóna határán átengedjenek minket. Szerintem semmit sem ér, erre jutottam magamban, de megnyugtatott az is, hogy a helyi erők, értsd: a kísérőnk, a katonák és a régi világukba visszaszivárgó kis öregek éppúgy nem viseltek semmilyen védőfelszerelést, mint én. Szóval ez a beöltözés csak bohóckodás, meg nyilván jól mutat a fotókon, amelyekkel útitársaim bizonyítják, mennyire veszélyes útra vállalkoztak. Ennyiben maradtam magammal meg a külvilággal.
Kora reggel találkoztunk még Kijevben, az egyik minisztérium előtt, innen indult a busz, éppen úgy, ahogyan ígérték, a szellemvilágba, Csernobil térségébe. Éppen a katasztrófa évfordulójára szervezték a hivatalos túrát, ennek öt éve már. Körbejártuk Pripjaty jókora részét, valójában ez volt az igazán nagy város, nem Csernobil, ide épült sok ezer embernek otthont adó panellakótelep hotellel, vidámparkkal, művelődési házzal, ami kellett. Aztán hirtelen megállt az idő. Bár ezzel a kifejezéssel vigyázni kell, idehaza úgy megsértődött az egyik falu polgármestere, amikor a tévében azt állították, településén megállt az idő, hogy bíróságra vitte az ügyet. S mit ad isten, megnyerte a pert, lévén fizikussal bizonyította, hogy az idő soha nem áll meg, főleg nem az ő falujában. Pripjaty és térsége egykori lakói nem sok jogorvoslatban bízhattak, meg különben sem mentek volna vele sokra. De azok sem, akik akár egy-két országhatárral odébb, mondjuk éppen magyarként váltak, válhattak a katasztrófa áldozatává.
Tudósok, orvosok, jogászok harminc éve vitáznak azon, pontosan mekkora veszteséget követelt a robbanás, az évekkel később bekövetkezett halálesetek közül mi írható Csernobil rovására és mi nem. Tény, összeesküvés-elméletek sora született; ha a világ túlfelén jött világra kétfejű borjú, olykor azt is igyekeztek a Szovjetunióra fogni. Teljes biztonsággal sosem jelenthetjük ki, hogy okkal vagy ok nélkül. De idehaza, Salgótarjánban is tartja magát például az az elképzelés vagy bizonyosság, hogy a város a széljárás miatt különösen nagy dózist kapott, csak eltitkolták, mindössze a locsolókocsik rajzásából lehetett arra következtetni, hogy valami nem stimmel. Míg a nagyvilágot jórészt valóban elzárták a hiteles hírforrásoktól, a felrobbant reaktor körül lázas munka folyt. Egy akkoriban aktív, ma már visszavonult atomtudós mesélte, hogy nyolcszázezer úgynevezett likvidátort küldtek a helyszínre, vagyis olyan tűzoltót, katonát, vadakat terelő juhászt, akinek a károk közvetlen elhárítását adták parancsba. Azért voltak ilyen sokan, hogy mindenki csak rövid ideig kapjon a dózisból. Utóbb kiderült, közülük mintegy kétezret közvetlenül a halálba küldtek, rövid időn belül ennyien betegedtek meg és hunytak el. Az Egészségügyi Világszervezet további kétezer olyan áldozatról beszél, akinek a szervezetében a kisebb sugárterhelés okozott idővel valamilyen végzetes betegséget. Vagyis négyezer halott, ez a hivatalos statisztika, noha olykor hallani lehet – főleg későbbi ukrán forrásból – akár százötvenezres számról is.
Csernobil magyar áldozatai – amennyiben elfogadjuk azt a jórészt ma sem megerősített verziót, hogy ők azok voltak – főként kamionsofőrként dolgoztak a térségben. Korábban több hozzátartozóval, őket képviselő ügyvéddel beszéltem, mindezen kis interjúk konklúziója sajnálatos volt ugyan, de nem meglepő. A rendszerváltozásig mindent megtettek, hogy az igazság ne derüljön ki, a rendszerváltozás után pedig az az igazság, hogy a döntéshozók közül senkit sem érdekelt igazán az igazság (jó, biztos akad kivétel, s neki tisztelet).
Packázás, időhúzás, aktatologatás, elhallgatás, nagyjából ez várt minden érintettre. Az egyik áldozatról első fokon a bíróság kimondta, valóban a csernobili katasztrófa okozta megbetegedését, meg is ítéltek jelképes egymillió forint kártérítést a családnak. Aztán másodfokra került az ügy, ahol felülírták az előző ítéletet, és mi sem jellemzőbb az akkor már rendszert váltott posztkommunista-neokapitalista, ki tudja, minek nevezhető magyar rendszerre, hogy az egyszer már kifizetett, a veszteséghez mérten a kilencvenes években sem túl tetemes összeget az állam visszakövetelte. Sőt, még a perköltséget is a családra terhelték. Igaz, ekkor megszólalt az egykori nagy állami fuvarozócég jogutódjának tekinthető magánvállalkozás vezetőjének lelkiismerete, s legalább utóbbit átvállalta. Akadt olyan magyar kamionos, aki osztrák egészségbiztosítással is rendelkezett, lévén a Hungarocamionnak akkoriban Bécsben leányvállalata működött. A nagy szállítócég óriási bizniszt csinált a nyolcvanas években, ők nem szimbolikusan vagy politikai értelemben, hanem üzletileg kötötték össze a keleti és nyugati blokkot, rengeteg jó minőségű árut szállítva a nagy testvérnek. Idehaza hivatalosan sosem ismerték el, hogy ennek a férfinak a betegségét (majd halálát) sugárterhelés okozta, ám megszereztük az őt kezelő bécsi klinika zárójelentését, amelyben egészen más szerepel. Konkrétan az, hogy a „gyűrűkromoszómákon sugárzás okozta sérülések jelei láthatók”.
A rokonok, leszármazottak mára belefáradtak a küzdelembe, sokaknak úgy is ráment az egészségük Csernobilra, hogy sosem kaptak sugárdózist.
Az utóbbi időszakban Csernobil tragédiáját többen is párhuzamba próbálják állítani a paksi bővítéssel, rámutatva, milyen sok biztonsági kockázatot rejt az atomenergia. Függetlenül attól, mit gondolunk a magyar kormány ez irányú terveiről, a két ügy összemosása leginkább politikai haszonszerzésre alkalmas. A technológia mindenképpen más, mint évtizedekkel ezelőtt, még ha a mentalitás néha kísértetiesen hasonló is.
Kétezer-tizenegyben vendéglátóinkkal a csernobili erőmű kantinjában ebédeltünk, alig pár száz méterre a felrobbant blokktól. A borscs és a natúrszelet könnyű volt és ízletes. Ám amit láttunk, azt azóta is emésztjük.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
